Szeretet felsőfokon

05. | Legjobb barátnő

El meséltem részletesen mindent Donnának, hogy hogyan találtam rá a szüleimre és hogyan fogadták a hírt. Szóval tényleg mindent elmondtam neki, amit csak lehetett. Azután elérkeztünk ahhoz a témához, amiről nem szerettem volna tudni sokat. Vagyis helyesbítek, szerettem volna tudni, de féltem megtudni mi történt ott. Az esküvőhöz.

- Akarod, hogy elmondjam? - szorította meg Donna biztatóan a kezemet.

- Előbb vagy utóbb úgyis megtudnám. Kérlek ne kegyelmezz! Mondd el az egészet! - fújtam ki idegesen egy adag levegőt.

- Rendben. Először is Cyprain téged elvitt a reptérre, addig mi befejeztük az utolsó simításokat és hogyha valaki be akart jönni, akkor elmondtuk, hogy nem akarsz senkivel se találkozni és hagyjon magadra. Aztán Tiffany és én gyorsan elmentünk megnézni mi a helyzet a vendégekkel, addig Harley tartotta fent a frontot. Anyuká... vagyis Alysia - javította ki magát. - be akart menni hozzád beszélni veled még a szertartás előtt, de nagy nehezen végül sikerült lebeszélni őt erről. Aztán ugye megvolt az oltárhoz kísérés. Harley egy szót sem szólt és amikor a végén Sage levette róla a fátyolt...

- Ne is mondd tovább! Biztosan meglepődtek. - vágtam közbe.

- De még hogy! Alysia és Alison totál ki volt akadva, amiért eltűntél és minket is azzal a kérdéssel nem hagytak békén egyfolytában, hogy merre lehetsz és miért nem szóltunk az eltűnésedről. Persze mondtuk, hogy reggel elmentél és azt hittük csak ki akarod szellőztetni a fejed, de nem tudtunk elérni, mert a telefonodat meg ugye nem vitted magaddal. Azután az egészből rendőrségi ügy lett, de szerencsére eszükbe sem jutott, hogy esetleg másik kontinensre mentél. Mi pedig a kihallgatásokon mindent megtettünk, hogy fedezzünk téged. Ez a része kicsit nehezebb volt.

- Hűha! Ezt azért nem gondoltam volna. És Donna... - kezdtem bele félve. - Sage miért ment a szobánkhoz, amikor nem volt megbeszélve?

Furcsállva nézett rám. Valami rosszat mondtam volna?

- Miről beszélsz? Sage nem is volt a szobánál.

Ezek szerint rosszul láttam volna? Nem hiszem. Akkor mégis kicsoda volt, ha nem ő? Borzasztóan hasonlított rá.

- Maisie, ugye engem látogattál meg elsőként? - zavart meg.

- Nem. Téged szerettelek volna, de idefele jövet az én hibámból Sage majdnem elgázolt. Nem ismert fel engem, de ezt szerintem vehetjük találkozásnak.

- Ja igen. Körülbelül egy hete kapta meg az autóját és mindenhova azzal jár. Én egyszer be ültem mellé kipróbálni milyen, de olyan gyorsan vezetett, hogy azt hittem bent is maradok vagy hátra lobog az arcbőröm, mint a mesékben. Tudod, amikor kilátszódik a csontjuk.

Felnevettem ezen a kijelentésen. Azután a lány megkérdezte milyenek a szüleim. Erre a kérdésre csak levettem a nyakamban logó arany medált és kinyitva a közepét két kép tárult a szemeink elé.

- Ő az édesanyám, Rosalinda. Ő pedig az édesapám Pablo. - mutattam a két személyt neki a kis színes képeken.

- Milyen szépek! És mennyire hasonlítanak rád! Vagyis te rájuk. - javította ki magát, miközben vissza akasztottam nyakamba a nyakláncot. Így mindig velem voltak.

[...]

Borzasztóan jó volt végre találkozni ennyi idő után a legjobb barátnőmmel, éppen ezért is fájt annyira, amikor végül el kellett válnunk egymástól. Donna nagyon örült neki, hogy végre vissza jöttem, annak viszont nem, hogy még szerettem volna inkognitóban maradni. Éppen ezért kötöttem az orrára, hogy ne szóljon erről senkinek. Még Sage sem szerettem, hogyha tudott volna róla, valójában velem találkozott és nem egy vadidegennel. Túl sok volt nekem mára ez a sok impulzus.

Mikor már úton voltam vissza a szállásunk felé, csörgött a telefonom. Gyorsan megpróbáltam ki ügyeskedni tekerés közben a táskámból.

- Igen? - szóltam bele, mikor megnéztem a kijelzőn szereplő nevet.

- Na végre már, hogy felvetted! Szereztünk kocsit, el kell mennünk a boltba venni őzgerinc formát, mert az egyik jelenetben méterest kell sütnünk és Cemrével szeretnénk gyakorolni rá. Te is jössz?

- Tíz perc és ott vagyok. - tettem le a telefont. Méteres? Még sosem ettem olyat.

Olyan gyorsan tekertem, hogy azt hittem kigyulladt alattam a biciklikerék. Végül loholva köszöntem meg a kölcsönbe kapott kerékpárt és fel siettem a szobánkba. A lányok már készen voltak és az ágyukon ülve beszélgettek valamiről. Amikor meglátták, hogy megérkeztem, boldogan álltak fel ültükből.

- Végre már kuzin! Késtél egy percet.

Nemlegesen megráztam a fejemet.

- Nem testvérem! Egy Cervantes sosem késik, a többiek érkeznek előbb. Ezt jól jegyezd meg! Ez a család mottója.

- Figyelem, figyelem Maisie Ma... - kezdett bele teljes nevembe Cemre, de azonnal félbe szakítottam.

- Ne ejtsd ki! Mi van, ha valaki meghallja?

- Jaj, ne legyél már ennyire paranoiás! Mi van akkor? Itt senki nem tudja mi volt az előző neved. Egyébként azt akartam csak mondani, hogy ezt a poént mindig elsütöd.

- Inkább induljunk! - vette fel Öykü vállára a fekete kis táskáját és elindult az ajtó felé.

A lányoknak valahogyan sikerült szerezniük egy autót és Cemre a volán mögé ülve kézbe vette az irányítást. Őszintén szólva én mindig be voltam tojva, amikor ő volt a sofőr, mert valami brutál veszélyesen vezetett számomra. Persze nem úgy értem, hogy nem vezetett jól, hanem csak ahol lehetett, szeretett gyorsan menni. Egyszer majdnem ki is dobtam a taccsot.

- És mi volt? Minden jól ment? - kérdezte tőlem Öykü, mindketten hátulra ültünk.

- Nagyon. Még mindig nem hiszem el, hogy találkoztunk Donnával és egyszerűen annyira jó volt, hogy legszívesebben vagy egy hétig csak meséltem volna neki mi minden történt velem. Csak sajnos előtte össze futottam valaki mással is. - néztem ki az ablakon.

- Kivel?

A lányok mindenkiről pontosan tudtak mindent, mert részletesen elmeséltem nekik ki milyen szerepet töltött be az életemben. Persze arcot nem tudtak csatolni hozzá, mivel az új telefonomon sem volt kép egyikkőjükről sem és nem is mertem rájuk keresni, nehogy valahogyan így rám tudjanak találni. Illetve a család tagjainak is megtiltottam, hogy rájuk keressenek.

- Sage volt az. Majdnem elütött, de az én hibámból, mielőtt még elkezdenétek szidni.

- Szent szilvamag! - fékezett le hirtelen Cemre, aminek következtében lefejeltem volna az előttem levő ülést, hogyha nem fog vissza a biztonsági öv. - Az a Sage? A majdnem rokonom? Én is látni akarom, hogy néz ki! - fordult hátra.

Tágra nyílt szemekkel és egyben ijedten az előző sokkhatás alatt állva néztem rá. Amikor az amerikai "családomról" beszéltem nekik, Sage irányába mindig nagy figyelmet fordítottak, hiszen mégiscsak majdnem ő lett a férjem, amibe még így utólag is nagyon furcsa volt belegondolni.

- Igen, az a Sage, nem a spanyolországi tehenész, aki a tejet szállítja nekünk.

- Jó, nyilván nem rá gondoltam. Bár az elmondottak alapján...

- Cemre! - kiáltottam rá nevetve.

- Tudom na, csak vicceltem! - szállt be ő is.

Lefordult a következő üzletnél, hogy kereshessünk megfelelő parkolóhelyet, de tele volt minden. Csak olyan maradt, ami mozgássérülteknek volt fenntartva.

- Beadjam, hogy el van törve a lábam? - kérdeztem végül.

- Maisie! Ilyennel nem szabad még csak viccelni se! - pirítottak rám mindketten. - A végén még bevonzod.

- Jó na, bocsánat! Akkor menjünk tovább, nem messze innen van egy másik üzletközpont. - mutattam merre menjen.