Börtön élet / Larry Stylinson ff/ BEFEJEZETT

11.

Harry:

-Kérdeztem valamit, puszedli!

- Nem tudom... Verekedni kezdett két rab... Szét akartam szedni őket, és valaki megtalált egy tepsivel.

- Mit érzel pontosan?

- Szédülök... Hányingerem van, és nagyon fáj az orrom!

- Semmi baj, drágaságom. Enyhe agyrázkódásod van.

- És megtaposták az ujjaim! - mutattam fel neki a sérült részt, mint kicsiként anyámnak, ha valami bibis lett. Úgy nyomtam az arcába, hogy ez neki is feltűnt.

- Adjon rá apuci gyógy puszit? - somolygott, és ajkai nedvesen tapadtak fájó bütykeimre. Szabályosan minden bajom elfelejtődött, amint nyelve izgatóan csúszott a mutató és a középső ujjaim redői közé. Halkan nyüffentve adtam tudtára, hogy ennél izgatóbbat nem tehetett volna vele, és hirtelen az ajkam is élénk fájásba kezdett... A csókjára szomjaztam - Hol is fáj még a kis mézespuszedlimnek? Lám lám lám! Bibis a homlokod is! - a szemöldököm fölött adott egy csókot, majd haladt az orromra - Nos... Meggyógyult minden, ahol fájt? - húzódott el tőlem, mire kipattant a szemem, és rettegve, hogy esetleg itt mer hagyni, kaptam a pulcsija után... Úgy csüngtem rajta, mint egy kismajom, ahogy immáron két kézzel és két lábbal fontam körbe  - Khm... Puszedli! Mit művelsz? - kérdezte viccesen.

- Nekem... Nem... Fáj..

- Hol fáj? Kérsz rá gyógy puszit? -  cirógatta meg a kezével az arcom, amíg egyik lábam az ölébe tettem, a másikkal pedig a háta mögött ragadtam fel a derekára.

- Igen! Fáj... Fáj az arcom! - nem tudom, miért nem mertem egyből az ajkaimat mondani, de ez van. Louis szabályosan smárolt az arcommal, amitől egyre szűkebb lett a nadrágom is. Bár az orrom már nem vérzett, de még mindig szédültem. Főleg, hogy ilyen közel volt hozzám az ambróziám, azaz a szája.

- Hol fáj még? - dorombolta a fülembe, mire nyeltem egy nagyot, és eldobva minden gátlásom így szóltam:

- A szám! - majdnem kicsúszott a számon, hogy a majdcsak szétrobbanó gatyám fogságába került farkam, de nem tehettem... Még nem. 

- Ma már kaptál csókot, kicsikém! Ne légy telhetetlen! Kettőt is, ha jól emlékszem.

- De... Még akarok! Apuci! - próbáltam rá hatni.

- Enyje! Enyje! Enyje! Én adjak, mint egy kifogyhatatlan kút, de cserébe mit kapok? Semmit! Mindennek megvan az ára, kis puszedlim!

- Az ára? Egy csóknak?

- Igen! Annak a csóknak, amitől jön az ismert borzongás... Amitől a szíved ki készül ugrani, és még többre vágysz... Ára van.

- Mi... Milyen ára?

- Nézzük csak, nézzük csak. Csinálni fogok egy díjszabást, hogy tudd, mi mit von maga után. Szóval egy csók. Mondjuk az úgy minimum, hogy előttem könnyítesz magadon. 

- Tessék? 

- Vedd elő, és verd ki... Végig akarom nézni! Ígérem egy ujjal nem érek hozzád közben. Vagy ha szeretnéd, csókollak, amíg csinálod.

- Nem! Szó sem lehet róla! - próbáltam felpattani, de fejembe hasító fájdalom megakadályozta ezt.

- Édes kis puszedlim... Hiába küzdesz. Tudod jól, hogy felesleges. Előbb-utóbb te magad fogsz ezért nekem könyörögni. 

- Az nem fog megtörténni! Én még soha...

- Tudom kincsem. Szűz a kis popsid. Apuci vigyázni fog rá, ne aggódj. Óvatos leszek, hogy örömet okozzak majd neked.