K-POP ONESHOTS

Kitűnsz a tömegből! ( Park Jimin )

Ki a jó isten találta ki azt a szájba kúrt ébresztő órát?! Komolyan mondom, felakasztom az illetőt az első fára amit találni fogok. Azon is a legmagasabb ágra, de csak azért, hogy eszébe se jusson onnan leszedni valakinek is. 

Egyébként, ne haragudj kedves olvasó hogy nem mutatkoztam be, pedig egy történetet ezzel illik kezdeni. De hát, én ilyen paraszt vagyok... 

A nevem Y/N. 21 éves vagyok, és egy étterembe vagyok kiszolgáló. Nyilván, kész szerencsétlenség vagyok, és figyelmetlen, főleg mikor késésben vagyok. Lehet ma inkább jobban jártam volna ha nem rohanok, akkor talán megóvtam volna a nyugodt kis életemet. De nem így történt... De inkább az elején kezdem!

Mikor elindultam a munkába, siettem mint egy őrül, mert így is késésben voltam. Lehet azért figyelnem kellett volna a környezetemre, mert neki ütköztem egy kemény mellkasnak, és telibe fejeltem. Hallottam az orrom roppanását, és még hozzá járult egy kis meleg folyadék is. A vérem volt. 

- Bazd ki! - morogtam. 

- Jaj! Ne haragudj, nem figyeltem... Ömm... Vérzik az orrod... - közölte velem.

- Hallod? Ha nem mondod akkor nem jövök rá. De ha már voltál olyan kedves, és betörted az orrom a mellkasoddal, ami mellesleg olyan mintha belülről lebetonozták volna, hozzám baszhatnál egy pár darab zsebkendőt. - mondtam neki nyugodtan. Ő csak nézett rám nagy szemekkel, de persze, ha látnám a száját, szerintem az is tátva van. végig néztem rajta, fekete szerkó, maszk, sapi, és napszemüveg volt rajta, de azt levette, mikor az orrom betörte.

- Ömm... Tessék, remélem ennyi elég lesz. - nyújtott felém 5 db zsepit.

- Kösz, Betonmellkas. De én léptem. - intettem egyet, majd kikerültem, és elindultam a munkahelyem felé. 

- Remélem még ütközünk! - kiáltott rám.

- Én meg remélem hogy nem. Legalábbis, nem a szónak  szó szoros értelmében! - majd intettem egyet hátra sem fordulva, és az úti célom felé vettem az irányt.

A nap további része unalmasan telt, persze mikor beléptem a főnök észre vette az orrom, de csak annyit mondtam, hogy a kobakom találkozott a betonnal. Kicsit furcsán nézett, mert nem értette, hogy lehetek annyira selejt, hogy bele fejelek a betonba. Végül is nem hazudtam mert csak a fél igazságot mondtam el. Nem kell azt neki tudni hogy egy csávóval ütköztem össze. 

Mikor vége lett a műszakomnak, haza felé vettem az irányt. Sötét volt már, és nyilván én lehetek ilyen aberált, hogy nem figyelek a körülöttem lévőkre. 

Megint egy mellkasba ütköztem, de még idejében rántottam hátrébb a fejem. Annyi szerencsém volt, hogy a kezei a derekamra csúsztatta, mert a fejem lendülete miatt, ha nem fog meg, hátra esek. De hát csak én lehetek, mert a cipőm sarka bele ragadt két tégla közé, Így egyensúlyunkat veszítve, vágódtunk bele a pocsolyába. Mert ma esett ez a nyamvadt eső is... Én csak elkezdtem röhögni szerencsétlenségünkön, mert úgy voltam vele, hogy a mai nap nem lehet rosszabb. Tévedtem...

- Üdv! Úgy tűnik újra találkoztunk. Csak azt nem értem, miért ragaszkodsz ennyire a mellkasomhoz... - húzta le a maszkját a szájáról. Én pedig eltátottam a szám, mert egy rohadt helyes pasi volt fölöttem, és nézett engem. 

- Ragaszkodik a halál a mellkasodhoz. Szerencséd hogy nem vérzik megint az orrom. Mellesleg tök fura, hogy ugyan ott ütköztünk össze, mint reggel. - Mondtam neki, mikor felébredtem bambulásomból. 

- Ez a sors... - mondta drámaian. 

- Mellesleg... Örülnék ha leszállnál rólam, mert kezdek nagyon fázni. - Erre a mondatomra észbe kapott, és zavartan lekászálódott rólam. Láttam hogy az ő ruhálya is át ázott, így nem hagyhattam hogy ebben a hidegben sétáljon.