𝙃𝙞𝙜𝙜𝙮 𝙣𝙚𝙠𝙚𝙢 𝙛𝙛.

~3-4. fejezet~

Amint Sáráék elmentek, Vivi, Tahi és én külön-külön vonultunk a csendes tábor területén. Én személy szerint már rég óta kíváncsi voltak az olyasféle kommentekre, ahol azt beszélik, Sára és én együtt vagyunk.
Az én véleményem az egészről, hogy mostanra már kimondhatom: "igen, tetszik Sára", de ez nem jelenti azt, hogy járunk. Meg eleve... az, hogy nekem tetszik, az nem jelenti azt, hogy én is tetszem neki. Elég kevés esélyt látok rá. Az, hogy hülyülni szoktunk sokat, a részéről valószínűleg csak haverkodás.
A hozzászólók higgyék csak azt, hogy együtt vagyunk, muhahha. Lejjel görgetve egy posztot érdekes dologra figyeltem fel. "Rajmy Army". Na, jó... ez mi a jó édes...? Ki talál ki ilyen nevet? És... miért beszélnek ennyit rólam? Mondjuk, nem mintha zavarna, mert hát mégis csak legenda vagyok, de... ez a suli oldala. Mindegy. A szekrényből kivettem egy nyalókát, és kiléptem az ajtón. Elindultam az étkező felé, ahol Vivit és Tahit találtam.

- Pompás, Fehér is itt van – mondta a tanár. – Felcserrel éppenséggel azt néztük, hogy lassan két órája elmentek a csapatok, viszonylag hosszú feladat lehet, ha az óta nem is hívtak minket – ejtette ki a száján a szavakat, a következő percen pedig megszólalt Vivi telefonja.

4. fejezet

Mi egyetlen kis képkockára zsúfolódtunk össze, de az osztott képernyőn még Kocsis is megjelent.

- Megvan – közölte Dominik.

- Továbbjutottunk – mondta Sára is, erre mi egyszerre ordítottunk fel. Fütyültünk, kiabáltunk, ugráltunk, a többi táborban maradt versenyző meg nem értette, mi bajunk van.

Dominik röviden felvázolta nekünk, hogy mik voltak a feladatok, Kocsis nem győzte ajnározni őket. Nagyon ügyesek voltak, büszkék lehetnek magukra.

- Egyébként csak kíváncsiságból. Több megoldás is létezik ennél a feladatnál, hogy oldottátok meg? – kérdezte Tahi. Dominik meg elkezdett valamit össze-vissza beszélni, számokat sorolt, mértékegységet, flakont... én már az elején elvesztem.

- És képesek voltatok ezzel ennyit tökölni? – kérdeztem tettetett felháborodással, látszott, hogy nem igazán értem, a többiekből pedig kitört a röhögés. Komolyan, még Tahi is bólintott egyet.

- Na, jól van, ha az igazgató úr is egyetért, akkor ezért a megoldásért megajánlok egy szaktanárit – mondta.

- Teljesen jogosnak tartom, Dénes – hagyta jóvá Kocsis.

- De jó – mosolygott Vivi, én meg Tahi felé fordultam.

- Csak a félreértés elkerülése végett, Majorék nem olyan szaktanárit kapnak a tanár úrtól, amilyen én szoktam, ugye? – tisztáztam, mire még jobban felnevettek.

- Nem, Fehér, Majorék olyat kapnak, amilyen neked még nem volt. Szaktanári dicséretet – válaszolt Tahi.

- Jó, hogy ezt pontosítottuk – biccentettem, amire újra felnevettek.

- Mikor értek vissza? – kérdezte Vivi.

- Nem olyan soká – felelte Sára, mi pedig elköszöntünk tőlük.

Miután Tahi elment mellőlünk, mi felmásztunk Vivivel az élménytábor kerítésére, és valóban nem kellett sokat várnunk, ugyanis nagyjából tíz perccel később Sáráék szálltak ki az egyik kisbuszból. Felmásztak mellénk, én lepacsiztam Dominikkal, Sára meg Vivit ölelte meg.

- Mehet egy csoportszelfi? – kérdeztem a többiektől. Mind a négyen a kamerámba mosolyogtunk és ez volt az a fotó, ahol négy barát nem a közösségi kedvéért vigyorok, hanem azért, mert büszkék egymásra, és őszintén örülnek.

- Miért van a piros csapat a kerítés tetején? – ordított felénk Róbert. – Azonnal másszatok le onnan! – utasított minket szigorúan.

- Gondoltam, hogy visszajöttetek, mivel hallottam kiabálni a főszervezőt – tette csípőre a kezét Tahi. – Gratulálok – fordult Dominikék felé.

- Köszönjük – mondták egyszerre. – És a szaktanári dicséretet is. Viszont...

- A legnagyobb tisztelettel visszautasítanánk – egészítette ki Dominik Sárát.

- Miért? – lepődött meg Tahi, és mi is.

- Mert ez így nem annyira fair. Négyen vagyunk a csapatban. Vagy kapunk mind, vagy egyikőnk sem – vonták meg a vállukat.

- Ne már, ne csináljátok – szólt bele Vivi.

- Fehér és Felcser nem vettek részt a feladatban, amiért a dicséretet szántam – állapította meg. Azért... még a végén kapok egy dicséretet, bahh.

- Nem baj. Akkor nekünk sem kell, köszönjük szépen.

- Komolyan?

- Igen.

- Lemondotok róla?

- Le.

- Amiért nem kapnak a többiek is?

- Igen.

- Na, most erre mit mondjak? – ingatta a fejét Tahi. – Nem húztok be a csőbe, nem fogok Fehérnek dicséretet adni, nincs az az isten...

- Rendben – mosolyogtak.

- Nem, nem hat rám az érzelmi zsarolás – kiabálta, de mi már úton voltunk a kisházak felé. – Biztos, hogy nem. Jó, még átgondolom... - kiabált utánunk szemforgatva.

Na, igen... vagy mind a négyen kapunk dicséretet vagy senki nem kap. A Szirtes-csapatnál így megy ez.