𝙃𝙞𝙜𝙜𝙮 𝙣𝙚𝙠𝙚𝙢 𝙛𝙛.

~10. fejezet~

Hazaérve letusoltam, hajat mostam. Fantasztikusan volt a meleg víz, igaz, a Tisza-tó, is kellemes volt, de a kisházunkat nem múlta felül.
Felöltöztem, majd kiléptem a faházból, Viviékkel egy időben. Úgy láttam, Sára is átöltözött már, tele volt ragtapaszokkal.

– Fáj? – méregettem.

– Nem, dehogy – válaszolt egyből, de tudtam, hogy nyilván kellemetlen. Aggódó tekintettel fürkésztem, majd mindhárman elindultunk a tábor hátsó része felé, ahol elkészült a szabadtéri vacsora.

Odaérve azt vettük észre, hogy konkrétan mindenki itt van, egy tűt nem lehetett volna leejteni közénk. Egyedül Tahi áll a bográcsunk közelében.

– Itt vagyunk – mondta Vivi. – Dominik?

– Elment egy kinyitható asztalért meg székekért – felelte a tanár.

– Menjek segíteni neki? – érdeklődtem.

– Lehet, hogy az jó lenne. Mentem volna én is, de nem mertem őrizetlenül itt hagyni a bográcsot. Gondoltam, jobb a békesség – mondta kelletlenül, mire mindannyian elmosolyodtunk.

– Szia – érkeztem meg Dominik mellé.

– Szia, jó hogy jöttél, már akartam szólni, hogy segítsen valaki – pillantott rám hálálkodva.

– Ja, nem, én nem segíteni jöttem.

– Akkor? – lepődött meg.

– Gondoltam, szurkolok, míg te cipekedsz. Team work izom, nem? – kérdeztem komoly tekintettel, és szerencsére Dominik vette a lapot, egy apró nevetést elnyelve folytatta a hülyülést.

– Azt hitted, a hangodtól könnyebb lesz az asztal és az öt szék, vagy mi?

– Nem tudom, de egy próbát megér – nevettem fel. – Többet úgysem kell már kivinnünk ezeket innen – mondtam reménykedve, majd az ég felé pillantottam. Tele volt bárányfelhővel, a nap bebújt takarásba, de még így is szűrt napfény uralkodott a Hortobágy felett.

– Nem tudhatod – válaszolt Dominik az előbb említett elméletemre. – Na, gyere. Menjünk, mert még elfogy – mosolygott rám egy pillanat erejéig, majd megindult az asztallal és két székkel. Én meg hátra maradtam három székkel. Szépen vagyunk...

Útközben viszont cserélnünk kellett, mert az asztal széle vágta a bőrünket, ezért félúttól én vittem a bográcsunk mellé.
Egy laza mozdulattal letettem, amire Vivi és Sára azon nyomban elkezdték felpakolni a tányérokat, evőeszközöket, kenyeret, kenyérvágó kést, fűszereket, erős paprikát és kovászos uborkát.

Mire Dominik kinyitotta a székeket, Tahi már kiszedte a porciókat mindenkinek. A legtöbb csapat már belefogott az étkezésbe, mikor Róbert megérkezett.

– Szeretném megragadni az alkalmat, hogy a feladaton résztvevő. csapatukat továbbjuttató párosok mellett gratuláljak a táborhelyen maradottaknak is, akiknek a ma esti vacsorát köszönhetjük. Azt hiszem, megilleti az újdonsült IOV-szakácsokat a taps. Úgy látom, kitettek magukért – jelentette ki, mire mindenki fütyülni vagy tapsolni kezdett. – Mindenkinek jó étvágyat kívánok! – ült le a szervezői asztalhoz, mire a legtöbben "ennyi?", "most ugye csak szívat?", "ne csinálja már" és ehhez hasonló mondatokat kiabáltak be, de pár pillanat után már senkit sem érdekelt, így a csapatok nekiláttak a vacsora elfogyasztásának. Nem kaptunk új feladatot.

– Fehér – nyújtott felém Tahi egy tányér paprikás krumplit, amit azonnal el is fogadtam két szelet fehér kenyér kíséretében. Odaültem a többiekhez, és miután jó étvágyat kívántunk egymásnak, mindenki elkezdte enni a saját adagját.

– Oké, azt hiszem, ez életem legjobb paprikás krumplija – dicsérte meg Sára a csapattársaink főztjét, aminek őszintén örültek.

– Nagyon hallgatsz, Fehér – hajolt felém a fizika tanár. – Hogy sikerült?

– Hááát – húztam látványosan a számat heccből.

– Na, elmész te a... - kezdte volna, mire én kíváncsian felhúztam a szemöldökömet.

– Világbajnok kaja lett – biccentettem elismerően. – Komolyan mondom. Nem is tudom, eddig miért nem bográcsoztunk együtt – gondolkodtam hangosan, a többiek meg csak lehajtott fejjel kuncogtak.

– Ne feszítsd túl a húrt, Fehér – tanácsolta, majd folytatta az evést.

A vacsoráról több pillanatot is megörökítettünk, főleg Kocsisnak küldtünk képet, meg közülünk is kitették páran. Miután mi végeztünk, beszélgettünk, majd a bézsek léptek mellénk. Megkínáltuk őket is természetesen, hiszen rengeteg porciónyi krumpli maradt. Tahi elment a saját kis zugába, a játszótér kezdett kiürülni, mindenki ment a dolgára, a játékterembe, vagy a saját kisházába. Mi is összegyűltünk a lengőteke pálya köré.

– Sára, nem játszol? – kiáltottam oda neki, ugyanis feltűnően nem társult közénk.

– Most nem, köszi – intett mosolyogva.

– Komoly, Major? Akkor kivel leszek párban? – ingattam a fejemet, majd kiábrándultan az előttem álló Zétényre pillantottam. – Gondolom, veled – húztam el a szám poénból, amit mindenki nevetéssel nyugtázott.

Megkezdtük a játékot, Keri és Vivi egyből kiesett, nem bizonyultak valami erős párosnak. Idővel Andiék párosa is kipottyant a mezőnyből, már csak mi és Dominikék maradtunk. Én ellöktem a golyót, ami nem tökéletes szögben repült, így csak két bábút döntöttem le, mire ingatva léptem Zétény mellé, majd félve Sára felé pillantottam. Ő engem nézett, a tekintetünk pont összetalálkozott.

– Ti jöttök, Cowboy – mondtam, és érdeklődve figyeltem, mi fog történni.

– Ne bízd el magad, Rajmund – nevetett fel. – Fogadjunk. Ha én nyerek, lépned kell Sára felé, mert a vak is látja, hogy alakul valami, kár lenne hagyni kettőtöket, mert ő az eddigi egyetlen normális lány a közeledben. Már ha érted, mire célzok – kacsintott rám, mire Zétény szája tátva maradt, úgy tűnt, ő semmiről sem tud. – Ha ti nyertek, azt kérsz tőlem, amit csak szeretnél – mosolygott.

– Ó – csodálkoztam én is, mert kissé sokk hatása alá kerültem. De igaza volt. Dominik pontosan jól tudta, mi van. – Rendben, elfogadom – mondtam, mire Dominik elengedte a tekét, ami nem talált. Mi nyertünk. Basszus.

– Hát, Fehér, majd legközelebb – vigyorgott rám sunyi fejjel, tudtam, hogy szándékos volt.

– Nem, ez így nem – ellenkeztem. – Csaltál. Direkt nem találtad el.

– Lehet. De ez már sosem derül ki – veregetett vállba, és tudtam, hogy csakis a jó szándék vezérelte, így nem tudtam haragudni rá.

– Hát, jó – suttogtam leginkább magamnak.

– Új kör? – kérdezte Dominik, én pedig elindultam Sára felé.

– Major, gyere már, szükségem van rád – fogtam meg a kezét és húztam fel a földről.

– De most éppen... - ellenkezett nevetve, de félbeszakítottam.

– Nem baj – hagytam rá, megvártam, míg felkel a fűből.

– Mondom, szikra – mutatott ránk Andi. – Jövő – röhögte ki saját magát, mire én csak egyet értetlenül grimaszoltam, ugyanis nem teljesen volt tiszta, mit mond, de nem foglalkoztam vele különösebben.

A pályához érve elengedtem a kezét, és megmutattam neki, hogyan is kell játszani. Ő csak elfojtott mosollyal, erősen koncentrálva figyelte a pályát, aztán meglökte a golyót, a visszafele jövő kötél telibe eltalálta az egészet, amik azonnal feldőltek. Hahh.

– Kösz, Sára, hogy itt voltál, szia – intett Laci, arra utalva, hogy mehet is, ha ilyen jó, de tudtam, hogy csak viccel, így Sárával együtt felnevettem. Ő viszont komolyan megindult.

– Á-á – ráztam meg a fejem, majd visszahúztam magamhoz. – Major, marad velem – közöltem, mire mosolyogva a szemembe nézett és így is tett. Maradt.