𝙃𝙞𝙜𝙜𝙮 𝙣𝙚𝙠𝙚𝙢 𝙛𝙛.

~13. fejezet~

– Rajmund – fürkészett Dominik. Ránéztem. – Mi lesz Sárával? Nem ez volt az alku – vetette oda pimaszul, tudta, hogy ez a gyengém.

– Hagyjál – forgattam a szemem nevetve. – Majd lesz valami. Inkább beszéljünk Viviről. Úgy látom, van valami – mosolyogtam sunyin.

– Nem értem, miről beszélsz – tagadta azonnal.

– Pedig szerintem pontosan tudod – cukkoltam.

– Aha, na, szia! Jó volt veled beszélgetni! – lépett ki a faházunkból, mire felnevettem.

Elmentem főtt kukoricáért, kettőt kértem, természetesen gondoltam Sárára is. Kezemben a tányérral sétáltam a kilátó felé, mikor felértem, észrevettem, hogy valami nincs rendben Sárával. Nem kérdezősködtem feleslegesen, csak leültem vele szemben.

– Kérsz, Major? – kérdeztem a kukoricára bökve.

– Nem – felelte mérgesen. – Annyira fel tud idegesíteni az apám. Érted... Direkt csinálja velem. Még mindig büntet, még mindig nem bocsátott meg, és ezt minden alkalommal a tudomásomra hozza. Ja, de nem úgy, hogy elmondja nekem, mennyire elcsesztem a dolgaimat, a kapcsolatunkat, meg mindent. Neeem – röhögött fel gúnyosan. – Nem, az túl konkrét lenne, és azzal tudnék mit kezdeni. Az vitát szülne, veszekedést és kommunikációt... Nem, az nem jó, apu inkább úgy döntött, hogy a közömbösségével büntet úgy, hogy nagyon is látványosan tesz magasról rám, és a dolgaimra is. Ebben nagyon jó. Vérprofi. Ez a mai is annyira gáz, de persze betalált vele rendesen. Megnézi az első storymat, aztán kilép? Ez mi? Ha én nem érdeklem, akkor is. Mióta nem érdeklik a táncos dolgaim? Aput, aki konkrétan négy éves korom óta hordott órákra, fellépésekre, versenyekre... Most végig sem nézi a videómat, holott abból, amit látott, kiderült, hogy tehetségkutatón veszek részt itt, a versenyen. És tánccal. De nem, fogta és nem nézte tovább, csak az első storyt nézte meg. Lehet, hogy azt is csak véletlenül. Tudod, nézegette a követettjeinek dolgait, azokét, akik érdeklik, és az egyik végén átugrott rám a lejátszás, apu meg így: ,,Jaj, ne, ez a lányom, nem érdekel!", és kiütötte gyorsan – hadarta. – Vagy nem tudom, hogy történhetett, de még az is lehet, hogy tényleg így. A lényeg, hogy nem nézte végig, és ezekkel az aprónak tűnő, de nagyon is tudatos lépéseivel újra és újra tudtomra juttatja, mielőtt még véletlenül elfelejteném, hogy ja, amúgy nem érdeklem, és nem érdeklik a dolgaim sem, mert elcsesztem, ott, akkor, fél éve azon a tánctáboros estén, amikor telefonon hívták, ő pedig arra érkezett meg, hogy piásan, teljesen szétcsúszva ülök a szálloda halljában, miközben valakit kórházba szállítottak miattam. Nem, ezt nem nyeli le, nem engedi el és nem is bocsátja meg nekem, mert ott túl hirtelen szembesült minden átkozott hibámmal, azzal, hogy milyen is tudok lenni amellett, amit ő gondolt rólam, vagy amilyennek ő szeretett volna látni. A rózsaszín köd felszállt ott, azon a januári éjszakán, helyette pedig nem maradt semmi, csak egy nagy üresség, és az, amilyen én valójában vagyok. És az nem olyan, amilyenre bárki vágyik. És tudod, mi a legdurvább az egészben? Hogy tudom, mi a baja. Tudom, miért nem képes megbocsátani. Tudom, hogy miért csalódott bennem olyan rohadt nagyot. Tudom, Rajmund, mindennel tisztában vagyok. De nem tudok tenni ellene. Nem tudom visszaforgatni az időt. Nem tudom meg nem történtté tenni a dolgot. Nem tudok rajta változtatni, akkor sem, ha szeretnék. És nem csak ő nem tudja elfelejteni azt az estét, nem csak ő emlékszik kristálytisztán arra, ahogyan ott talál engem, és nem csak ő nem tud túllépni azon a rohadt éjszakán. Ha hajlandó lenne beszélni róla velem, vagy meghallgatott volna akár egyszer is, akkor tudná, hogy én sem tudnám túltenni magam azon, hogy mekkorát csalódott bennem, hogy milyen volt az arca, amikor belépett a hallba, és meglátott engem ott ülve, miközben tájékoztatták a történtekről. Soha nem fogom elfelejteni azt a megvető pillantást, és lehet, hogy nem csak ő nem bocsát meg nekem, hanem én sem bocsátok meg soha magamnak. Ezt például tudja? Kétlem. Nem érdekli. A közömbösségével bánt és azzal, hogy a kapcsolatunk miattam nem olyan, mint fél évvel ezelőttig volt. Eljátszottam a bizalmát, és ezzel együtt a prioritást is, ami mindig is megilletett, mert apu úgy akarta, hogy megillessen. És azt kívánom, bárcsak az a Sára lennék, akit ő szeretne, és nem az a Sára, aki valójában vagyok – fejezte be, majd rám nézett, és mikor meglátta, hogy még mindig a kukoricát majszolom, megrázta a fejét. – Na, jó. Kérhetek mégis? – kérdezte, mire én mosolyogva, felé nyújtottam a másikat.