𝙃𝙞𝙜𝙜𝙮 𝙣𝙚𝙠𝙚𝙢 𝙛𝙛.

~8.fejezet~

A kisbuszok a parkolóban várták a versenyzőket, ahová a csapatok kétfős sort alkotva sétáltak a fűben. A legtöbben Pannát hallgatták, aki képtelen volt abbahagyni a beszélést, szinte szófosása volt. Csak dőlt belőle a szó.

A kisbuszunkba beszállva intettünk a sofőrnek, majd Sárával leültünk egy szimpatikusnak kinéző ülésre. Pár percig tanácskoztak a szervezők, majd minden csapathoz odalépve elkérték a telefonjainkat.
Sárával a fejünket kapkodva figyeltük, hogy merre indulunk meg a járművel, úgy nézett ki, a Tisza-tó felé vesszük az irányt. Egyből össze is raktuk, ebből mi fog kisülni. Vizes feladat, Ez biztos volt.

Egyikünk sem volt beszédes, ahogy láttam, velem együtt a lány csapattársam is igyekszik ráhangolódni a feladatra, így pihenésképpen feltettem a lábamat az előttem lévő ülésre.

– Hé! – kiáltott rám a sofőr. – Üljél normálisan, és ne taposd a mocskos cipőddel a buszomat! – szólt idegesen, ugyanis észrevette cselszövésemet. Hoppácska.

– Elnézést – emeltem levegőbe a lábaimat, mire a vezető elfordult, így vissza is tettem. Minek néz engem??

Körülbelül egy óra lehetett az egész út, egy fás parkolóba tolatott be a busz. A szervezők kiosztottak minden résztvevőnek egy-egy kitömött tornazsákot.

– Gyerünk, indulás – szólt, ezt követően pedig mindenki megindult utána.

Éppen elhagytunk egy "kikötő ötven méter jobbra" táblát, mi azonban balra fordultunk. Egy cserjés ösvényen indultunk meg a tó irányába, ahol rajtunk kívül az égvilágon senki sem tartózkodott.

– Nos – állt meg Róbert. – A világosbarna csapat velem jön, a többiek ezen a kijelölt táborhelyen várakoznak, amíg szólítják őket – utasította az IOV-os versenyzőket, azaz minket. – Kérnék mindenkit, hogy az itt-tartózkodás alatt fokozottan vigyázzon a természetre. Tilos bármit itt hagyni vagy eldobni; ezért azonnali kizárás jár. Minden szemetet rakjatok el a tornazsákotokba, és hozzátok magatokkal! – közölte szigorúan.

Sára és én, Róbert beszéde után leültünk a fűbe, közvetlenül a part mellé, csatlakozott hozzánk a Keri-Laci, Csanád-Dalma és Jani-Timi páros is. A többi versenyző megint csak Pannát hallgatta.

Semmi érdekes nem történt, folytonosan hívták a párosokat, akik éppen a következők voltak. Idő közben kiderült, hogy van egy külsős Facebook-szavazás, ahol leteszik a voksukat különböző csapatokra az alapján, szerintük ki esik ki, és ki jut tovább.
Segítettem kicsit a többieknek, megmutattam a technikát, amivel könnyebben megy majd az evezés.

Az idő csak telt-múlt, nagyjából fél óra telhetett el azóta, hogy elhívták a világosbarnákat a feladatra.

– Pirosak, gyertek velem – szólt egy szervező, mire Sára és én feltápászkodtunk a földről. Két perc lehetett, mire kiértünk a hosszú fastég végéig, ahol Róbert várt minket.

– Sára, Rajmund – mosolygott ránk, majd felénk nyújtott egy-egy mentőmellényt. – Üljetek be az utolsó csónakba – szólt a víz felé mutatva, így Sára és én eleget tettünk kérésének, belemásztunk a szűkös építménybe. A csapattársam kis híján beleesett a vízbe, ezért sebesen a keze után nyúltam, és visszarántottam a nagy lendületből.

Amikor Róbert megbizonyosodott róla, hogy megvagyunk, egy állószörffel mellénk evezett.

– Kövessetek – szólított meg minket, aztán elindult előttünk.

Én felállva eloldoztam a kötelet, ami által a kis csónakunk ringatózva megindult. Evezni kezdetem, mert nem tudtam, ez vajon számít-e már a feladat idejébe.