Tánc a csillagok között

Hatodik adás 2.1

– Nem jó ötlet, Ernő.

– De, nagyszerű ötlet, csak add már kölcsön a kölnidet! – sziszegte Nemecsek, miközben igyekezett minél jobban Csele nyitott szekrényajtaja mögé bújni. Nem hagyhatta, hogy Boka rájöjjön a terveire, miközben ott öltözött mögöttük.

Az aznap esti adás sikerrel zárult – már akinek. Áts Feriék vezették a tabellát, mögöttük Cseléék és Csónakosék végeztek, Nemecsek és Boka pedig harmadiknak csusszantak be. Kolnaynak és Barabásnak sem volt mitől tartania, a kiesők kívül estek az ő ismeretségi körükön; Nemecsek a páros celeb tagját ismerte valamennyire, népszerű gyerekkönyvíró volt, viszont reggeli köszönéseken kívül nem jutottak tovább.

– És utána? – kérdezte Csele. – Mi lesz utána? Arra gondoltál már?

– Nem, és nem is akarok. – Nemecsek azt sem tudta, hogyan fog eljutni odáig. Csak lettek volna már az afterpartyn! Néhány vodkakólával a gyomrában sokkal tisztábban át tudta volna gondolni ezt az egészet.

Bokával minden táncuk lélegzetelállító volt. Na, nem azért, mert olyan jók voltak; épp azért csúsztak harmadik helyre, mert Nemecsek nem tudott koncentrálni, annyira zavarba hozta a Bokából áradó figyelem. A férfi minden mozdulata az övében kezdődött és végződött, minden gyengéd, de határozott érintése végigbizsergett Nemecsek bőrén. Még a zsűrik előtt állva is Nemecsek dereka körül felejtette a karját, az övének támasztotta a csípőjét, és Nemecsek annyira beleszédült az ölelésébe, hogy csak akkor eszmélt fel, mikor Boka a színpadról levonulva végre elengedte. Akkor majdnem megtorpant, annyira letaglózta az a váratlan hiány.

Boka persze mindezt észre sem vette. Úgy nyomult, hogy Nemecsek kész volt egyből hanyatt dobni magát tőle, de szinte mintha öntudatlanul csinálta volna, Bokán az este végén nem látszott semmi, csak a jól végzett munka öröme. Tudomására hozni, pontosan mit tesz Nemecsekkel tehát már nem csak szórakozás volt, hanem szükség, már csak azért is, hogy Nemecsek végre tudjon koncentrálni.

– Te sem gondolod komolyan – folytatta Csele. – Ő pedig biztosan nem, még mindig nincs túl a Gerében, mit fogsz csinálni, ha visszautasít?

– Hazamegyek – felelte Nemecsek. – Hol a kölnid? – Inkább arrébb lökdöste Cselét, hogy maga hajoljon be a szekrénybe.

– És aztán? Próbák alatt? Mit fogtok csinálni? – Csele átnyúlt a válla fölött, kiszabadította a kölnit két tánccipő közül, és Nemecsek kezébe nyomta. – Amikor táncoltok, amikor hozzád ér, csak arra fog tudni gondolni, hogy te többet akarsz tőle...

– Azért, mert te nem tudtad elviselni, hogy a Móni nyomult rád, nem biztos, hogy mindenki így jár! – csattant fel Nemecsek.

Csele arcába vér szökött, a füle hegye kipirosodott. Ha volt valami, amiért igazán haragudott, az Móni említése volt, de Nemecseket most nem tudta meghatni.

– Tudom, hogy neked kőből van a szíved, de a munkán kívül is van élet, azt tudtad?! Nem mindenki lehet robot, mint te, nekem még összejöhetnek a dolgok, légy szíves, ne rontsd el a hegyibeszédeddel!

Csele szóra nyitotta a száját.

– Jöttök, papuskáim? – toppant melléjük Csónakos. – A buli nem vár meg. – Átvetette a karját Csele vállán, de Csele lerázta magáról, majdnem gyomorszájon könyökölve a férfit.

– Én hazamegyek. – Becsapta a szekrénye ajtaját. – A kölnit tartsd meg.

Csónakos meglepetten pislogva meredt utána.

– Neki meg mi baja? – Mikor felé fordult, Nemecsek a háta mögé dugta az üveget. – Összevesztetek egy kölnin?

Nemecsek megvonta a vállát. Csónakos homloka gondterhelt ráncokba szaladt, ahogy nyugtalanul az ajtó felé pillantott.

– Szerintem én utána megyek.

Nemecsek nyitotta a száját, hogy közölje, Csele ilyenkor egyedül szeret lenni, és le fogja harapni a fejét, de Csónakos már a folyosón járt, neki pedig fontosabb dolga is volt most, mint Cselével foglalkozni.

Csakhogy egyszerűen nem volt képes nem Cselével foglalkozni.

Már a taxiban elfogta a bűntudat, másra gondolni sem tudott. Négyen zsúfolódtak egy taxiba, Boka, Encike, Jácint és ő, de Boka és Encike beszélgetése úgy elszállt a füle mellett, mintha soha ki sem lettek volna mondva a szavak. Hogy mondhatta Cselének azt, amit, hogy szúrhatott pont oda, ahol a legjobban fájt? Igazi barátok nem csináltak ilyet.

– Jól vagy, Ernő? – Boka óvatosan megérintette a térdét, mire Nemecsek összerezzent. Eddig a körmét rágva bámult ki az ablakon.

– Tessék?

– Ha beszélni szeretnél a Cselével, miért nem hívod fel?

Nemecsek megdörzsölte az arcát.

– Nem, én... – Lehetetlen, hogy még a haragjához sem volt képes öt percnél tovább tartani magát. Nem, ha Cseléről volt szó; nem, ha nem volt igaza. Másnak ment, neki miért nem? – Talán később. Most azért vagyunk itt, hogy bulizzunk, nem? – nézett szét.

A klubba érve meg is tett mindent, hogy ez így legyen. Azt mondták, az alkohol segített az embernek felejteni, de Nemecsek minden vodkakólával csak egyre rosszabbul érezte magát. Ami Mónival történt sem Csele hibája volt... Vagyis hát, részben, de meg is kapta érte a büntetését, nem volt igazságos pont ott támadni ennyi évvel később. Pont neki, Csele legjobb barátjának. Így már a kölni sem ért semmit.

Végül nem bírta tovább; kiiszkolt a klubból a cigizők közé, hogy a falnak dőlve felhívja Cselét. A november eleji éjszaka kellemesen hűsítette az arcát, segített a szédülő émelygésen, ami elfogta, valahányszor megmozdította a fejét. A telefon búgva kicsöngött.

Csele csak másodszorra vette fel, pedig Nemecsek hívásait azonnal fogadni szokta. Nem is szólt bele, csak várt.

– Csabi? – próbálkozott Nemecsek óvatosan.

– Tessék.

Nemecsek halkan nyelt. Csele ritkán volt ilyen hűvös vele.

– Ne haragudj, amiért azt mondtam... Amiért felhoztam a Mónit, nem úgy értettem, tudod, hogy nem gondoltam komolyan!

Csele hallgatott, Nemecsek pedig egyre jobban belelendült.

– Csak kinevettél, amikor az ötletemet mondtam, tudod, Bokával, és az rosszul esett, és... miért ne jöhetne össze nekem? – A hangja elcsuklott. – Nem lehet, hogy egy életben semmi se jöjjön össze... Neked könnyű, téged mindenki szeret, táncolni is jól tudsz, akárhova mehetsz, de én nem vagyok te, és nem értem, miért problémázol...

– Ernő – szakította félbe Csele. – Most azért hívtál, hogy siránkozz, vagy hogy bocsánatot kérj?

– Mindkettő? – Nemecsek megdörgölte szúró szemét. – Lehet, sírni is fogok... Attól megbocsátasz?

– Részeg vagy, ugye? – sóhajtotta Csele. – Inkább leteszem...

– Ne! Ne, kérlek, inkább hazamegyek, megbeszéljük, hazamegyek, jó? – Nemecsek körbenézett, taxit keresett, miközben a zsebeit tapogatta a pénztárcája után. – Csak várj meg, hazamegyek, és megbeszéljük, és...

– Ne gyere. Nem vagyok otthon.

– Akkor hol vagy, akkor odamegyek! – Nemecsek már indult volna a metró felé jobb híján, de Csele szárazon megállította.

– Nem kell. Maradj, tedd, amit jónak látsz. Vigyázz magadra. – Azzal letette. Nemecsek nyugtalanul a mobiljára meredt.

– Eltűntél – szólalt meg Boka mellette.

Nemecsek felnézett rá. Boka szemei szinte feketének tűntek a sötétben, és ő arra gondolt, akkor legyen, akkor azt teszi, amit szeretne, kit érdekel, Csele mit gondol, de mikor beszélni akart, a torkán akadtak a szavak.

Boka aggódon közelebb húzódott.

– Minden rendben? Összevesztél a Cselével?

Nemecsek kinyitotta a száját, majd becsukta, majd úgy szakadt fel belőle, mint egy sóhajtás:

– Nem lehetne, hogy csak megcsókollak?

Boka meghökkent, egyet hátra is lépett.

– Parancsolsz?

Nemecsek tehetetlenül széttárta a karját. Most már úgyis minden olyan mindegy volt, Boka nem akarta őt, látszott a döbbent tekintetén, úgyhogy Nemecsek beszélni kezdett.

– Ezen vesztem össze a Cselével, hogy te nyomulsz, és én érzem, és tetszik, csak nem tudok tőle koncentrálni, de a Csele azt mondja, nem szabad lefeküdnünk a kollégáinkkal, pedig az új kölnijét is kölcsönkértem, hátha, tudod, feromonok, szagold meg – lépett közelebb, majd riadtan visszatáncolt, ahogy belehasított, mit művel. – Most biztos azt gondolod, őrült vagyok, pedig nem, csak a Csele bemászott a fejembe, és lehet, hogy elvesztettem a legjobb barátomat... Mit fogok csinálni? – zuhant rá a felismerés. – Nem lakhatok vele együtt, ha gyűlöl, lehet, hogy új lakást kell keresnem... De egyedül nem tudom fizetni a lakbért, és ott van a stúdió is, és...

Boka finoman arrébb terelte, távol a hallgatódzó cigizőktől.

– Nem vettem észre, hogy nyomulnék – mondta halkan.

Nemecsek rámeredt.

– Hol van a kezed?

Boka riadtan hátralépett, a keze lehullott a férfi derekáról. Nemecsek felvihogott.

– Erről beszéltem.

– És ha csak egy nagyon... közvetlen ember vagyok? – próbálkozott Boka, de az ajka megremegett, ahogy mondta, mintha maga sem hitte volna el.

Nemecsek keserűen felvigyorgott rá.

– Mondhattad volna előbb is. Most el kell költöznöm, mert hülye voltam, de hol találok még egy olyan jó stúdiót?

– Stúdió?

– A balettstúdióm. Nem meséltem róla?

Boka a fejét rázta. Nemecsek megvonta a vállát, majd megragadta Boka kezét, hogy a metró felé húzza.

– Ha már úgyis elveszítem, akár meg is mutathatom.