Tánc a csillagok között

Hetedik adás 3.1

– Én kopogok, te beszélsz?

– Miért nem inkább én kopogok, és te beszélsz?!

– Te régebb óta ismered a Cselét.

– És?!

– Na, jó – fújta ki a levegőt Barabás –, mi lenne, ha én kopognék, és te beszélnél?

– Most át akartál verni?! – csattant fel Kolnay. – Azt hiszed, bármire igent mondok, csak hangsúlyozni kell?!

– Megpróbáltam.

– Oké, a lényeg, hogy eldöntsük, ki fog beszélni. Nem állhatunk itt örökké. Cselének most valaki olyanra van szüksége, aki nyugodt és megértő, aki vigaszt nyújthat neki ezekben a nehéz időkben...

– Ezért nem is értem, miért veled jöttem.

– Mert te olyan marha érzékeny vagy, mi? – forgatta a szemét Kolnay. – Mert nem te röhögtél húsz percig azon a mémen, amin a kanálon levő hörcsögöt valaki megeszi.

– Kuss már, azon te is nevettél!

– De én csak öt percig!

– Az épp elég!

Csapódó fém zaja riasztotta fel őket a veszekedésből, épp időben néztek fel, hogy lássák, amint Nemecsekék ablakában lehúzzák a redőnyt. Kis csönd után Barabás szólalt meg először.

– Te, Pali. Szerintem ezek nem akarják, hogy jöjjünk.

– Téged talán nem akarnak, de engem mindenki szeret. – Ezzel Kolnay rátehénkedett a csengőre, nehogy valaki azt mondhassa, nem volt tökösebb a Barabásnál. A felrecsegő kaputelefonba Nemecsek szólt bele, csöndes, hezitáló volt a hangja.

– Nem hiszem, hogy most alkalmas...

– Csak öt percre jöttünk – mondta Kolnay, igyekezve felvenni a legkenetteljesebb hangját. Két szó között azon kapta magát, hogy meghajtja a hátát, és úgy dörzsöli a kezét, mint egy rajzfilm gonosz, ezért inkább gyorsan felegyenesedett. – Csak mondani valami vigasztalót, tudod, valami optimistát, vállat veregetni, ilyesmi. – Hirtelen ötletként hozzátette: – Virágot is hoztunk!

– Mi? – nyögte félhangosan Barabás. – Nem is hoztunk virágot.

– Ezért sprinteljél el nagyon gyorsan a virágboltba – sziszegte hátra Kolnay, mielőtt visszahajolt a kaputelefonhoz. – Jók leszünk, ígérem.

– Nem, tényleg, most...

– Húzzatok innen! – ordította Csele. Nem lehetett a kaputelefon mellett, a hangja távolról szólt, mégis elég hangosan ahhoz, hogy Kolnay megsértődjön rajta.

– Mi az, hogy húzzunk el, ide jövünk tiszta jószándékból, hogy megnézzük, hogy van, erre van pofája elküldeni a picsába?! Majd mindjárt felmegyek, és megmondom neki, hova dugja a...!

– Ernő, fogj vissza, mielőtt lemegyek és megölöm! – visszhangzott Csele hangja a kaputelefonból. – Fogj le, Ernő!

– Várjatok, egy perc... Mindjárt... Maradjatok... – A kaputelefon kattant, és Nemecsek elkínzott hangja elnémult. Pár perc múlva kilökte a bejárati ajtót, és kilépett az utcára, mély sóhajjal a kapunak dőlt. Olyan nyúzottnak tűnt, hogy Kolnay majdnem megsajnálta.

– Túszul ejtett, Ernő? – kérdezte empatikusan.

– Mi? – Nemecsek csodálkozva pillantott rá. – Nem!

– Stockholm szindrómás – suttogta Barabás Kolnay fülébe, mire Kolnay csak bólintani tudott.

– Ha szeretnéd, hogy kimenekítsünk, csak szólj – szorította meg Nemecsek vállát. – Alhatsz nálam vagy a Barabásnál is, ha kell.