[MHA Fanfic] Nem vagy egyedül Adoptálható

IV. Karjaimban

-Ne kérj mindenért bocsánatot, tudom, és megértem miért nem akarsz egyedül lenni. -Mondta.

Kacchan-t már gyerekkorom óta ismerem, és tudja hogy félek egyedül lenni. Azóta túltettem magam, de még mindig bennem van.

-M-m-megfoghatom a kezedet? -Kérdeztem picit pirulva.

-Persze. -Mondta, és kezét a kezemre rakta.

Éreztem, ahogyan a keze izzadt, és kellemes karamellás illat árja körbe, ami a nitroglicerin okoz. Eléggé veszélyes, de Kacchan tudja kontrollálni az erejét. Nem úgy mint én.

-Kacchan, csak hogy tudd, ha kiderülne, hogy lehetetlenség lenne vakon hősnek lenni, akkor a One For All-t odaadom neked. -Mondtam.

-Ne mondj faszságokat Deku. Minden lehetséges! Ha lehetséges elveszett végtagokat pótolni, akkor a vakságot is lehet enyhíteni. -Mondta morogva.

-Akkor mond meg, hallottál már vak hősről? Hallottál már néma hősről aki ezreket mentett meg? HALLOTTÁL MÁR SÜKET HŐSRŐL? -kérdeztem a végénél már kiabálva.

Nem bírtam tovább. Minden egyes pillanat amikor ébren vagyok, egyre jobban fáj. Fáj a tudat, hogy nem láthatók színeket. Fáj a tudat, hogy senkit sem láthatók. Fáj a tudat, hogy többé nem láthatóm Eri aranyos mosolyát. Fáj, hogy innentől nem láthatóm anyukám boldogságát, mikor meglátogatom. Nem láthatóm a crushaimat innentől. Nem láthatóm, az ellenfeleket, a szövetségeseket. Nem láthatóm magamat. Nem láthatóm All Might mosolyát ha elérek valamit.

Nem bírtam tovább és a szemeimből kiszöktek a könnyek. Kacchan egyik keze a vállamon volt, míg a másik a könnyeimet törölgette.

-Sajnálom, hogy nem voltam akkor gyorsabb. De amit mondtál, a múlt az már múlt. Nem tudom milyen érzés vakon lenni, és nem is tudom elképzelni. De te itt vagy, és erősen igyekszel túl lépni ezen, és együtt élni. A helyedben én már feladtam volna, mint mindenki más, de te most itt vagy, és küzdesz mert erős vagy! -Mondta, majd átölelt.

Lehet motyogtam előbb de nem érdekelt. Átöleltem Kacchan-t, és még egy picit sírtam a vállain. Mire megnyugodtam már este lehetett.

-Kacchan. -Szóltam.

-Hmm? -Hümmögött.

-Nem maradhatnánk, még egy kicsit így, jól esik.....d-d-de ha, t-t-te kényelmetlenül érzed magad, nyugodtan elmehetsz....

-Ha szeretnéd maradok. -Mondta.

Ekkor valami süllyedést éreztem mögöttem. Majd két kar felhúzott valami melegre, és átölelt a hátamnál, míg a másik kéz simogatta a hajamat. Most én a hasán fekszem? Mi az édes drága mézeskalácsos fekete szemű jó isten? Én és Kacchan, bujkálódunk?

Hmm....ez még jól is esik. Olyan meleg, és kényelmes. És ahogyan a hajamat turkálja, megnyugtat.

*Katsuki Nézette*

Ur.am.isten. Deku rajtam fekszik. Hogy lehet ilyen aranyos? És hogy lehet ilyen puha haja? A faszomba a meleg pánikkal!!!

Annak ellenére, hogy itt van most, nyugodtabb vagyok. Hisz itt van, a karjaimban, biztonságban. Semmi sem árthatna így neki, és megtudnám védeni.

Mióta meghallottam, hogy vak lett, azóta az érzéseim felé csak nőttek. Tudom, megtudja védeni magát, de attól függetlenül is megakarom védeni.

Egy darabig így feküdtünk, miután a nyugodt levegővétele megváltozott, és mély picit hangos szuszogás váltotta át. Elaludt. Még az alvó arca is édes. Mint egy ártatlan kölyök kutya. Egyszerűen édes. Minél tovább nézzem az édes arcát, egyre jobban érzem, hogy álomba kerülök.