[MHA Fanfic] Nem vagy egyedül Adoptálható

III. Találkozás

Lassan kezdtem ébredezni. Kinyitottam a szememet és semmit sem láttam. Ja tényleg....vak vagyok már. Hiába tudom, egyszerűen kellemetlen minden. Már érzem, hogy a tapintásom más mint amilyen volt.

-Hahó? -Kérdeztem.

Senki sem válaszolt. Egyedül vagyok. Egyedül, a sötétben. Egyedül, védtelenül. Egyedül.

-Jó reggelt Midoriya. -Szólt egy fáradt hang.

Nem vagyok egyedül, itt van valaki. Nem vagyok egyedül.

-Ki az? -Kérdeztem.

-Aizawa vagyok, elnézést, elaludtam. -Mondta.

-Nincs semmi probléma, csak megijesztett kicsit. -Mondtam.

Kicsit? Olyan hülye vagyok. Ki voltam akadva. Szinte reszkettem.

-Pár perc múlva Lunch Rush hozza reggelidet. Addig lenne egy meglepetésünk. -Mondta.

-Meglepetés? Nekem? -Kérdeztem.

Nem jött válasz, gondolom bólintott. Ekkor ajtó nyitódást hallatom, és lépéseket. De ezek a lépések másmilyenek voltak. Mintha 4 lába lenne az illetőnek, illetve hallatszott körömsúrlódás is.

-Egy állat? -Kérdeztem.

-Nem csak egy sima állat, egy vakvezető kutya. Az egyik legjobb. A suli által. -Mondta.

Ekkor éreztem hogy van valami az ágyam mellett. A kezemet arra felé raktam, és megéreztem valami szőröst. Olyan puha volt, és jól ápolt. Ekkor felugrott az ágyra, és a lábam közé ült. Ott simogattam, és szeretgettem.

-Van neve? -Kérdeztem.

-Nincs, ő egy fiú német juhász. -Mondta.

Fiú, és egy német juhász.

-Kharón. -Mondtam.

-Kharón? -Kérdezte vissza.

-Igen, Kharón, a görög mitológiában ő az Alvilág révésze, mivel ő egy vakvezető kutya, ezért ő fog átvezetni az akadályokon. -Mondtam.

Kharón vakkantott egyet, és elkezdte nyalogatni az arcomat, ami eléggé csikizett. Mindig is szerettem volna egy háziállatot, de anya sosem engedte. Örülök, hogy most van, más szituáció miatt.

Ekkor Lunch Rush elhozta a reggelimet, amit gyorsan megettem. Nagyon éhes voltam már. De eléggé nehézkesen sikerült. Majd Recovery Girl megnézett, hogy minden szépen gyógyul....ami még gyógyulhat.

Ezután Present Mic segített Braille írást tanítani, ami nem túl egyszerű. A nap végére eljutottam addig, hogy egyszerűbb mondatokat eltudjak olvasni.

Kopogást hallottam, amire automatikusan 'nyitva'-val válaszoltam. Kinyílt az ajtó és valaki megölelt. Meg is ijedtem, ami láthatólag feltűnt az illetőnek, és egyből abba hagyta.

-Bocsi Deku-kun, régi szokás. -Mondta egy lány.

-Uraraka? -Kérdeztem.

-Én, Iida, Todoroki, Bakugou, és Momo. Meglátogatunk téged. -Mondta Uraraka.

-Hogy érzed magad? -Kérdezte Momo.

-Hogyan kéne éreznem? Igaz nem láttok, de ez nem fog megakadályozni a hőssé válásban. -Mondtam.

Egy kis csönd, de ez a kis csönd eléggé nyomasztott. Tudtam, hogy még itt vannak, de tudom mit jelentett ez a csend. Szánalom. Talán most az egyszer örülök, hogy vak vagyok.

-Örülök, hogy a lelkesedésed megmaradt. -Mondta Uraraka.

-Midoriya, iszonyatosan sajnáljuk ami történt veled. Ha nem hagytunk volna magadra akkor, akkor meg sem történt volna ez. Hősként nem csak a civilekre, hanem egymásra is kellene vigyázni. Ez teljes megalázás az Iida családdal szemben. Sajnáljuk. -Mondta Iida.

-Hé hé nyugi. Ez nem a ti hibátok, hanem ez a saját magam hibája. Túl későn reagáltam, és meg is kaptam az árát, ami egy jó lecke. Meg ami megtörtént, megtörtént. -Mondtam kapkodva.

-De Midoriya.....

-NINCS DE! -Ordítottam.

Ekkor esett le milyen hangnemben szólaltam meg. Gondolom a többiek is megijedtek.

-Sajnálom, de én ezt az ügyet lezárnám. -Mondtam halkan.

-Midoriya sajnos mennünk kell, holnap dolgozat lesz, és készülnünk kellene rá. -Mondta Iida.

-Várj....Kacchan, kérlek itt maradnál velem? -Kérdeztem.

-Ha szeretnéd. -Mondta.

Mindenki kiment, és Kacchan-al egyedül maradtam.

-Ne haragudj, hogy itt tartalak, de nem szeretnék egyedül lenni. - Mondtam.