Sasin (Befejezetlen)

NEGYEDIK FEJEZET

Seokjin nem tudta eldönteni, hogy a harminchat óra ébrenlétben mi volt az irritálóbb: érezni, ahogy a teljes teste lassan csődöt mond, vagy minden perccel afelé a tény felé haladni, hogy az egész teljesen hiába való volt?

Megdörzsölte szemeit, és hátra vetette fejét a háttámlán. Sebei kissé sajogtak a mozdulattól, ám ez most kifejezetten jól is jött, hiszen az apró fájdalom legalább felélénkítette egy nagyon rövid időre. Abban is segített, hogy az elméje egy pillanatra kitisztuljon. Elérte a határait, mégsem jutott sokkal előrébb. A videó hasznosnak tűnt először, viszont a kérdései száma egyenesen arányosan nőtt a megnézések számával. Seokjin összeszorította szárazságtól viszkető szemeit, hogy benedvesítse őket. Feje kissé ködös volt, de a gondolatai még hellyel-közzel a helyükön tudtak maradni.

Csendesen zsizsgett az asztalon ülő televízió, amin már régen véget ért a felvétel. Ez adta az egyetlen fényt a szobában, hiszen a sötétítőket Seokjin még aznap reggel elhúzta, amikor elkezdte tüzetesebben átvizsgálni a felvételeket. Hiszen még akkor is belekezdett, ha teljes mértékben tisztában volt vele, hogy semmi érdemlegesre nem fog bukkanni.

Kénytelen volt, mert nem bírta kiverni a fejéből azt az éjszakát. Természetes volt, hogy kellemetlen érzés kering az ember gyomrában, ha egy ilyen esetet él át. A nyomozó mégsem tudta elsőre megmondani, miért is zargatta meg az éjszakáit az autóból rápillantó lány. Azt biztosra vette, hogy nem az elrablása zaklatta fel ennyire, még ha az is egy igazán felkavaró esemény volt. De aztán, huszonnégy óra ébrenlét, és legalább kétszer annyi videófelvétel bámulása után rájött: egy érme. Igen, egy kis, jelentéktelennek tűnő érme tartotta őt ébren, amit a fiatal lány melletti ülésen vélt felfedezni aznap este. Persze, nem az volt a legfontosabb abban a pillanatban, az elméje mégis eltárolta ezt az apró információt, amit a detektív csak a szeme sarkából látott.

A nyomozó megmozgatta elgémberedett nyakát és lenézett az Eunji által órákkal ezelőtt felhozott kávés pohárra. Mellette megannyi másik üres sorakozott; nem lehetett mit tenni, egy szinten túl már nem tűnt elégnek az aroma szagolgatása, Seokjin legnagyobb bánatára. Nem akart több koffeint leerőszakolni a torkán, ígyis gyomorforgató íz kavargott a szájában, ám a teste alig akart megmozdulni a fáradtságtól. Aztán, tekintete átvándorolt a fiókjára, fixírozta egy kicsit, majd kihúzta azt, ezzel felfedve a "Születési Anyakönyvi Kivonat" címmel ellátott papírokat. Seokjin szeme sokat időzött a vékony kis papírhalmon, mielőtt levándorolt volna az aljára; ahol a nevének kellett volna szerepelnie. Ám az nem volt sehol, kizárólag egy pecsét díszelkedett rajta.

A nyomozó izmai megfeszültek az arcán, mielőtt betolta a fiókot. Meg kellett találnia azt a lányt.

Tehát, végül a kávés pohárért nyúlt és meghúzta azt.

– Ah, a fenébe – csúszott ki a száján, ahogy egy léha libabőr végig kullogott a testén a tömény feketétől.

Szívesebben aludt volna ehelyett, persze, nem is ellenkezett Eunji dorgálásával sem, amikor meghozta a gőzölgő poharat. Mégsem tehette meg. El kellett indulniuk valamerre, ezért nem vesztegethették az időt.

Seokjin ismét megdörzsölte szemeit, kivette a kazettát a lejátszóból és egy következőért nyúlt. Az asztala szinte rendetlennek hatott, hiszen mióta Eunji meghozta az első videokazettát, azóta begyűjtöttek újabb hármat, ami ott hánykolódott előtte és, ami megmutatta a fiatal nő autójának útját egy ideig. Egy bökkenővel. Pont az egyik kereszteződésnél fedeztek fel egy vakfoltot, ami alapján nem lehetett megmondani, hogy merről is jött pontosan. Apró kis részlet, mégis annál jelentőségteljesebb. Hiszen Seokjinék alig tudták behatárolni a támadók kinézetét, ellenben a nőével, akit sokkal biztosabban vissza tudtak volna követni. És ez volt a trükkös rész; a volna. Az az egyetlen, fránya vakfolt.