Sasin (Befejezetlen)

NYOLCADIK FEJEZET

Seokjin borzasztóan szédült és a feje is hasogatott kissé. Minden végtagja nehéznek érződött, még a szemhéja is mázsásan borult szemeire. Már megint éjszakázott? Le kellene szoknia erről, mert tényleg nem tesz jót az egészségének. Arról már nem is beszélve, hogy Eunji is meg fogja szidni, hogy ha az irodában találja megint. Hát még ha megtudná, hogy Seokjin egy kis zugot is berendezett magának az egyik nem használt tárgyalóban. Mert hát az ügyek nem oldják meg magukat és a bűnözők nem adják csak úgy fel az életüket. De Eunji ezt...

Nem.

A dohos faburkolatok sosem árasztottak dohányfüst szagot. Seokjin nem az irodában volt.

– Nyomozó. – A hang valahonnan ismerősen csengett, de a nyomozó nem tudta volna megmondani honnan, hiszen gondolkodni sem volt nagyon ereje egyelőre. Ám nem mintha ez valaha megállította volna.

Seokjin megpróbálta megmozdítani kezeit és így szembesült a ténnyel, hogy azok a hátamögé voltak kötözve. Igen szorosan. A férfi önkéntelenül felmordult az érzésre, majd erősen rántott egyet a kezein, hátha kiszabadul, ellenben csak annyit ért el vele, hogy mind a csuklói, mind a válla rettenetesen megfájdult. A pokolba is!

– Végre felébredt, nyomozó. Ideje volt. Már azt hittem valamilyen más módot kell találnom rá, hogy felkeltsem.

A roncstelep! Igen, ott volt leutoljára, mielőtt elkapták. Seokjin már pontosan tudta, honnan ismerős a hang és azt is, hogy minden bizonnyal hol lehet. Vagy legalábbis kiknek a társaságában. A nyomozó megfeszítette az izmait, hogy végre ki tudja nyitni szemeit. Meglepően nehezére esett.

Egy elegáns szobában találta magát. Habár a látása lassan élesedett csak ki, azt mégis ki tudta venni, hogy a sötét barnára mázolt falakon díszes keretbe öltöztetett képek lógtak. Királyokról, hivatalnokokról, üzletemberekről. Ezek alatt fekete bársonnyal borított, aranykeretes fotelek voltak beépítve a falba. Világos volt, de az antik, rusztikus mintákkal körbeszőtt csillárok mégis valahogyan egyfajta derengést adtak a szobának, aminek a közepén ült a megkötözött nyomozó. Jobbra mellette körfotelek helyezkedtek el, amiket egy-egy asztal köré húztak fel. Pontosan egy ilyen asztalnál ült a dohányzó férfi; éppen az árnyék takarásában.

– Ki maga? – krákogta a nyomozó, majd köhögött egy párat. Rettenetesen kiszáradt a torka.

A férfi letette kezéből – a szag alapján – szivarját, majd ahogy kifújta maga előtt a füstöt, aközben előrébb is hajolt ültében. Meglepően fiatal arcot fedett fel a fény, nem lehetett sokkal idősebb Seokjinnál. Elegáns vonásai voltak, mégis valamiért a hideg futkosott a nyomozó hátán, amikor a másik mosolyra húzta vékony ajkait. Összefogott hajából egy-két hosszú tincs szökött ki, ami az arcába lógott, viszont nem takarta el kígyószerű tekintetét.

– Egy barát... vagy ellenség. Attól függ. – A férfi felállt a helyéről, és közelebb kezdett sétálni, így teljesen felfedve magát. Fekete öltönyt viselt, vékony, mégis sportos alkata felett. Seokjin csak ekkor látta meg, hogy az adóvevője a férfi kezében ücsörgött. És amint odaért a nyomozóhoz, Eunji hangja recsegve meg is szólalt rajta. Őt szólítgatta. A férfi odanyújtotta Seokjinhez. – Nyugtassa meg. Utána beszélhetünk róla ki kicsoda.

Az adóvevő elhallgatott, mikor a bűnöző benyomta rajta a gombot. Ám bármennyit is várt a nyomozó beszédére, ő nem kezdett bele. A fiatal férfi mosolya lelohadt és sóhajtott, miközben Eunji újra szólítgatni kezdte rajta partnerét.

– Persze, el is felejtettem. A magafajtának mindig kell egy kis noszogatás.

Megkerülte Seokjint, úgy, hogy a bal oldalára érkezzen. A nyomozónak így feltűnt, hogy mögötte is asztalok húzódtak, de nem tudta jobban felmérni a terepet hátrakötözött végtagjai miatt. Viszont nem kellett sokat várnia, hogy hangos csattanással a lábai előtt érjen földet pár kupacba szedett papírlap. Nem nézett le rájuk. Ezután a férfi visszasétált Seokjin elé, zakója már kigombolva, ezzel felfedve a legalább öt darab tőrtokot, ami az övtartójára volt erősítve. Az egyikből előhúzta és így felfedte a gyönyörűen megmunkált, gravírozott pengét.