Sasin (Befejezetlen)

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Már másnap délelőttre járhatott az idő, mire Jeongguk rájött, hogy egy szemhunyásnyit sem aludt. Lazítsd el magad, ürítsd ki a fejed. Lehet, hogy valóságosnak tűnnek, de mindegyik álom csak a képzeleted szüleménye. A nap egészen magasan járt, ez az ablakból is látszott. Jeonggukot pedig Chae hangja kísértette. Még arról az időről, amikor először és utoljára beszélt valakinek a furcsa jelenségekről a fejében. Habár az örökös már abban sem volt biztos, hogy megtörtént-e valaha ez a beszélgetés. Meddő gondolat volt, hogy minden, ami ébren tartotta, az csak a burjánzó őrültségének a jele. Hogy Chae igazából az Oromban volt. Hogy Jimin igazából nem...

Kim Namjoont keresse.

Az a félvak félkegyelmű. Olyannyira elvesztette a fejét a találkozás után, hogy Jeongguk rögtön visszacaplatott az Oromba, ellenben mindenkit hatalmas ívben elkerült. Valahogy sikerült úgy eljutnia a szobájáig, hogy senki sem vette észre, pedig a legkevésbé sem próbált feltűnéstelen maradni. Mindenesetre hallotta előző nap, ahogy fel-alá masíroztak az emberek, őt keresték és mégiscsak egyszer jutott eszükbe bekopogni a szobájába. Természetesen nem válaszolt rá, így a kintiek folytatták a keresését. Azóta legalább nyugta volt mindenkitől.

Ha már a saját gondolataitól nem tudott szabadulni.

Persze, nem hitte, hogy örökké békén fogják hagyni. Agyar biztosan rá fog jönni, hogy hol van. Valami el fogja árulni, amit csakis a nagyember vesz majd észre. De addig még nem jutottak el. Kizárólag Jimin volt az, aki azonnal meg tudta találni, ha maga alatt volt. És Chae.

Gyenge. Jeongguk még mindig ugyanolyan gyenge pojáca volt, aki a próbája délutánján. Az lett volna az ő egyik nagy napja. De elbukta és kizárólag két ember állt mellette akkor. Most pedig egyikük sem volt már.

Az örökös nedvességet érzett az arcán. Nem nyúlt oda, hogy megbizonyosodjon róla, könnyezik. Nem is törölte le a könnyeit. Hagyta, hogy szabadon szánkázzanak az arcán. Szinte perzselte a bőrét mindegyik sós csepp. Nem volt képes megálljt parancsolni nekik, ugyanúgy, ahogy a képeknek sem, amik újra megjelentek a fejében.

Tegnap hajnal óta ezek kísértették. Egyetlen perc nyugta nem volt, minden egyes pillanatban felcsendült a fülében Jimin vagy Chae hangja, majd néha az arcuk is csatlakozott hozzájuk homályosan. Jeongguk pedig üvölteni tudott volna tőlük. Teli torokból üvölteni, hogy még az Őrző is meghallja abban a mocskosan vastagfalú irodájában. Hogy meghallja mit okozott.

Mert az ő hibája volt.

De Jeongguk nem üvöltött. Sőt mi több, még csak nem is zokogott hangosan. Borzalmas fájdalom ült a mellkasában és a fejében, de mégsem adott hangot bánatának. Belefáradt a hangjába. Túlságosan hasonlított az Őrzőére. Minden mozzanata túlságosan hasonlított az övére. A folytonos gondolkodása, a kényszer, hogy érvekkel nyerjen, a felsőbbrendű viselkedése. Minden. De gyűlölet helyett, már régen csak ürességet érzett.

Kopogtak az ajtaján. Órák óta először, újra kopogtak Jeongguk ajtaján. Végül csak rájöttek hol lehet.

A fiú nem mozdult.

– Fiam – jött az ajtó mögül Yunseo kellemes tónusa. Ha aggódott is, tökéletesen el tudta rejteni a hangjából. A szőke viszont nem felelt. Egyetlen perc telhetett csak el, mielőtt az anyja újra próbálkozott. – Szeretne látni téged.

Hát persze.

A fiú felpillantott a plafonra, az arcán már nem versenyeztek a könnyek, de még mindig nedves volt az orcája. Egyetlen hang nélkül, lassan tápászkodott fel. Odasétált az ajtóhoz és nagy robaj közepette arrébb rugdosta az elétorlaszolt bútorokat.