Sasin (Befejezetlen)

TIZENKETTEDIK FEJEZET

– Hé, kölyök! – szólt Agyar az örökös után, ahogy amaz elzúgott mellette. Nem sokon múlott, hogy vállával elsodorja a nagyembert. A férfi meglepetten vette tudomásul, hogy Jeongguk még csak hátra sem nézett, egyszerűen nagy léptekkel lerobogott a lépcsőn, majd kicsapta a bejárati ajtót és tovább száguldott. Tombolt. Ez egy nem várt reakció volt.

Az ember sokféleképpen dolgozta fel, ha elvesztette a bajtársát és barátját. A Markos mester tudta, hiszen már veterán volt. Több társa esett el, mint azt kényelmes lett volna számon tartani és az ilyet még idővel sem lehetett megszokni. Nehéz volt. De meg kellett találni a módot, hogy feldolgozzák a másik áldozatát. Mindenkinek a saját módszerével, de meg kellett.

A kölyöktől viszont inkább némasági fogadalomra számított, mintsem ilyen hangos kitörésre. Tehát valami történt.

Agyar megvakarta a homlokát, majd visszarakta kezeit a zsebébe és visszafordult eredeti célja felé. Hyeonjeong ajtaja tárva-nyitva állt. Így már minden világosnak tűnt. Folytatta útját az iroda felé, miközben tovább csámcsogott a dohányon, amit Bongju ajánlott neki. Undorító íze volt. De legalább lefoglalta egy kicsit.

Hyeonjeong a székébe roskadva gubbasztott, amikor Agyar belépett a szobába. Az asztalon könyökölt, ujjait összefonta maga előtt és nekik döntötte a fejét. A nagyember már nagyon régóta nem látta ilyen megviseltnek a férfit. A tömör tölgy bútor megrepedve szenvedett alatt, kész csodának tűnt, hogy egyben maradt.

Agyar halkan füttyentett egyet ennek láttán.

– Csak nem megérett a kölyök áldása? – kérdezte, ahogy beljebb sétált.

A vezető nem válaszolt, meg sem mozdult, még akkor sem, amikor a nagyember mellé lépdelt. Mutatósan festett mögötte Szöul térképe, teletűzdelve, akár egy sündisznó. Láthatóan minden egyes helyet bejelölt, ahol megfordulhatott a kincstár, amihez nem kevés könyvet kellett átnyálaznia. Valószínűleg az Orom könyvtárában fellelhető összes forrást átnézte a Joseon korig visszamenőleg. Agyar elismerően lehorgasztotta ajkait, ahogy megpöckölte az egyik tűt.

Hyeonjeong végül sóhajtott.

– Kitiltottam a tanácsból.

A nagyember abbahagyta a szegek piszkálását. Egy kicsit talán meglepődött, de nem lehetett azt mondani, hogy egyáltalán nem számított erre. Jeongguk ugyanannyira különbözött az apjától, mint amennyire hasonlított rá, szóval csak idő kérdése volt, hogy mikor jutnak el arra a pontra, ahol már nem tudnak tovább csendben maradni egymás mellett. Túl makacsak voltak ahhoz, hogy beismerjék; ugyanaz a céljuk.

Agyar nekidőlt a térkép melletti falnak. Hyeonjeong keze még mindig sérült volt, tehát nem a kölyök okozta az asztalban a kárt. A vezető pedig mindig is jobban szerette egy kicsit büntetni magát, miután elvesztette a fejét.

– Egészen újkeletű változata a vezetővé nevelésnek. – A nagyember látta, amint Hyeonjeong eddig is merev válla még inkább megfeszül. Ritkán értette a viccet mióta vezető lett, de Agyart ez sosem zavarta különösebben. Valahol érthető volt, hiszen rengeteg felelősség ült a vállán. Ettől függetlenül persze nem ártott volna a lazítás néha. Nem feltétlenül a jelen helyzetben, de valamikor, bármikor, egyszer.

– Túllépett minden határt, Daejung. Nem engedhetem, hogy továbbra is megússza komolyabb következmények nélkül, különben sosem fog megváltozni.

Hyeonjeong sóhajtott, majd hátradőlt a székében. A homlokát masszírozta, mint mindig, amikor nehezen kezelhető helyzetbe botlott. Volt, ami sosem változott.