Celebrity Crush: Szoboszlai Dominik

15. Elkeseredett

DOMINIK

Nem azért akartam ma kimenni a reptérre, hogy hazautazzak, de végül ez lett belőle. Anya sírva mesélte el, hogy belenézett apám telefonjába, és hogy így jött rá, hogy van valami másik nő az életében, és most iszonyatosan összebalhéztak és el is küldte otthonról. Annyira hirtelen ért és csapott arcon ez az egész, hogy megszólalni sem tudtam. Eddig tényleg sosem láttam bele ilyen szinten a szüleim kapcsolatába és meg sem fordult a fejemben, hogy gondjaik lehetnének.

Főként úgy nem, hogy az utóbbi években a saját szerelmi életem kötött le a focin kívül, és most az egyetlen ember aki tanácsot tudott volna adni, nem akart látni és szóba állni velem. Szóval ötletem sem volt mit mondhatnék, ha egyszer hazaérek. Azt sem tudom, hogy kellene viselkednem; vajon Szofi mit érzékelt ebből az egészből? Jézusom. Meg akartam halni.

Főleg akkor akartam meghalni, amikor egy nyomi Skoda Citigot kaptam Pesten a reptéren az autóbérlőnél, és rohadt kényelmetlen is volt, 120-nál pedig már visított. Szörnyű. Utáltam 21 éves lenni.

Fehérváron a házunk elé érve leparkolok egy szabad helyen, és bármennyire is félek a rám váró szituációtól, összeszedem magam és a cuccaimat magamhoz véve indulok el befelé. Régebben, amikor hazajöttem látogatóba sosem éreztem gyomorgörcsöt vagy ekkora mértékű szorongást. Talán néha kicsit ideges voltam, hogy apám mit fog szólni egy-egy gyengébb meccs után, de ez nem volt fogható ahhoz. Egyszerűen fel sem tudtam fogni és el sem tudtam hinni, hogy tehetett ilyet. Az egész agyam tiltakozott ez ellen és szerettem volna azt gondolni, hogy ez csak félreértés.

A házba lépve csend fogad, majd amikor bezárom magam mögött az ajtót és ledobom a táskám, hallom az ismerős, picike lépteket. Szofi nem rohan hozzám úgy, mint máskor. Nem mosolyog és nem kiabálja a nevem.

- Szia Domi. - ballag oda egykedvűen.

- Szia, babám! - lépek hozzá és ahogy a karomban tarthatom őt, végre valami jóleső melegség árad szét a testemben és felemelve őt a földről belepuszilok a szőke kis göndör fürtjeibe. - Mizu, szépségem?

Szofi csak megrázza a fejét.

- Apa elment itthonról. - közli velem suttogva és látom az arcán, hogy nem ért semmit és ettől megszakad a szívem.

- Biztosan csak dolga volt, Szofi. - erőltetek magamra egy mosolyt, miközben továbbra is a karjaim közt tartom őt.

Mielőtt többet mondhatnék, vagy a húgom reagálhatna, anya jön ki a folyosóra és hát ő sem néz ki fényesen.

- Oh, Istenem, annyira jó, hogy itt vagy. - siet hozzám és vigyázva, hogy Szofit ne nyomjuk össze, magához ölel, én pedig esetlenül viszonzom a szabad kezemmel.

Miután elválunk, leteszem Szofit és a cuccaimat beviszem a szobámba és bármennyire is szeretném kifaggatni anyát, a húgom szokásával ellentétben most rajtam lóg és mindenféle dolgokat kérdezget.

- Kicsikém, mi lenne, ha előkeresnéd azt a mesét, amit szerettél volna Domival megnézni? - kérdezi tőle anyu. - A bátyád még biztosan nem ebédelt. - vet rám egy pillantást.

- Jó. - Szofi mély sóhajjal áll fel és indul a szobájába, én pedig követem anyámat a konyhába.

- Nem vagyok éhes. - jelentem ki rögtön. - Mi történt? És egyáltalán hogy? - kezdem faggatni, de ügyelek rá, hogy halkan beszéljek.

Szerettem volna kicsit részletesebben is tudni a dolgokat, úgyhogy muszáj volt ezeket a kellemetlen kérdéseket feltenni most neki.

- Jaj. - nyögi ki és rögtön rá is tör a sírás. - Szükségem volt egy telefonszámra... - kezd beszélni végül sietősen, mert tudja, hogy Szofi mellett nincs sok időnk. - De az én telefonomban eltűnt vagy valami, nem találtam a kontaktot, szóval... elvettem apádét.