Celebrity Crush: Szoboszlai Dominik

2. Elkerülhetetlen

ANGELIKA

Valószínűleg anyámtól örököltem azt a tulajdonságom, hogy képes vagyok az örökkévalóságig pörögni dolgokon. Már 5 teljes éve, hogy elváltak apámmal, de még mindig zúdítja rá a szidalmait, amikor 10 perc erejéig látják egymást, ha értem jön. Ez azonban most nem tud érdekelni. Ideges vagyok még mindig amiatt, hogy apámmal elmegyünk erre a meccsre. Nem gondolom komolyan, hogy Dominik Szoboszlai majd engem fog keresni a tömegben, hiszen rengetegen lesznek ott, és nekünk ráadásul a Hertha hazai szektorába szólt a jegyünk, szóval elég esélytelen volt, hogy meglásson engem. Mégis úgy éreztem, hogy az idegeim lassan felmondják a szolgálatot.

Hétfőn késő este kaptam tőle egy választ, amit nem tudtam hova tenni. És válaszolni sem tudtam rá. Sophie és Lisbeth ötleteit nem lettem volna képes hasznosítani, miszerint fel kellett volna ajánlanom, hogy találkozzunk. A végén tényleg azt gondolná rólam Szoboszlai, hogy valami kiéhezett lotyó vagyok. Persze lehet, hogy most is ezt gondolja. Azt tutira gondolja, hogy oboa bajnok vagyok, pedig hát nagyon nem vagyok az. Persze, csináltam már, hiszen a gimiben másfél évig volt barátom, de... mindegy. Nem válaszoltam neki, mert egyszerűen nem tudtam, mit írhatnék. Ezen kívül pedig már eltelt majdnem egy hét azóta, és már rohadt kínosan jött volna ki, ha random rá küldök egy üzenetet.

Az Olympia stadion élőben egyáltalán nem olyan impozáns, mint a tv-s közvetítések alkalmával. Amikor belépek ide mindig megborzongok a tudattól, hogy Adolf Hitler itt is tartott beszédet és én pedig lassan 100 évvel később ugyanott vagyok. Most persze inkább attól borzongok meg, hogy egy komplexumban tartózkodom azzal a hírességgel, akibe totálisan szerelmes vagyok. Kicsit el is átkozom magam, amiért olyan agyi és érzelmi szinten vagyok, mint egy 13 éves.

sophiadeissler: figyi már, hát rohadtul lájkolta a képed. ezt miért is felejtettük el?

Szemeim megforgatva foglalom el a helyem apám mellett a stadionban, aki kezet fog pár hozzá hasonló öltönyös fazonnal, majd beszélni kezdenek.

angelikahartmann: szerintem inkább az autót lájkolta, ehh... - küldöm el a választ, ami valószínűleg a csúf igazságot takarja.

Rettegtem a visszautasítástól. Épp elég abszurd volt ez az egész már így is. El kellett engednem ezt a témát és nem tovább fájdítani a szívemet. Nem mehetek ki több Leipzig meccsre és kész. Ki kell követnem ezt az embert. Valószínűleg a bipoláris hangulatingadozásaimat is anyámtól örököltem. Rettegtem attól, hogy mások rosszat gondolnak majd rólam. Szoboszlai pedig biztos elég rosszat gondolt már rólam.

Nincs is a kezdő 11-ben, szóval az első félidőt csak úgy elnézegetem. A stadion túl hatalmas ahhoz, hogy láthassam, hogy a padon ül-e vagy melegít vagy, hogy mit csinál.

- Ennyire izgulsz, kicsi lány? - fordul hozzám apám, amikor észreveszi a totálisan stresszes arckifejezésemet a második félidő kezdetekor.

- Ja, nem. - rántok vállat és tekintetem visszafordítom a pályára, miközben a szívem eszeveszetten ugrál a mellkasomban.

- Azt hittem már megint sportfogadásokat kötsz. - bök meg mindenttudóan, mire akaratlanul is elnevetem magam.

Sophie és én egy időben csináltuk ezt. Mivel a Bundesliga totál kiszámíthatatlan, ezért mindenféle random - pl. arab - bajnokság játékaira fogadtunk és sokszor nyertünk is pár száz eurót. Az arab bajnokság után átkacsintottunk az osztrákokhoz is, és így szerelmesedtem bele Szoboszlaiba. Az, hogy abba a városba igazolt, ahol éltem egészen hihetetlen volt. Ahogy az is, hogy akkorra pont összeszedett valami csajt. Totál esélytelennek éreztem magam, hiszen ő biztos valaki olyanra vágyott akivel az anyanyelvén beszélhet, na meg nem utolsósorban egy modellre vagy mire.