Celebrity Crush: Szoboszlai Dominik

14. Eltávolodva

ANGELIKA

Mély sóhaj hagyja el az ajkaim, ahogy az ICE 300 km/h feletti sebességre gyorsít elhagyva Berlint. Szeretnék nem sírni de a könnyeim néha szabad utat törnek maguknak, én pedig szánalmasan törölgetem le őket egymás után, és csak reménykedem, hogy az itt utazó többi ember elfoglalja magát mással és nem engem vizslatnak. Szerencsére nincsenek túl sokan annak ellenére sem, hogy ez már az a délutáni időpont, amikor az ingázók egy része talán hazafelé indul Berlinből. Még egyszer végiggondolom, hogy mindent rendesen hagytam-e a lakásban. Kicsit meg is fájdul a szívem, hogy bevásároltattam apámmal és semmit nem kezdtem a sok cuccal; a túl romlandóakat és arra alkalmasakat csak bevágtam a fagyasztóba, mielőtt eljöttem volna.

A kezemben tartott telefon folyamatos rezgésbe kezd, és amikor meglátom a képernyőn a nevet rögtön elszorul a torkom. Mégis úgy döntök, hogy felveszem, mert átfut az agyamon, hogy valamit a lakásban felejtett.

- Szia. - szólok bele csendesen.

- Angie... szia. - Dominik hangja hallatán a szívem csak még jobban megdobban. - Merre vagy? Miért nem nyitsz ajtót?

- Úton vagyok hazafelé. - válaszolok rögtön, a hangom annyira erőtlen, hogy egy pillanatig megijedek, hogy talán nem hall tisztán. - Valamit a lakásban felejtettél?

- Nem, de beszélnem kell veled. - jelenti ki hangjára nyugalmat erőltetve. - Mégis... hogy indultál el haza?

Elengedek egy mély sóhajt.

- Dominik, nem vagyok életképtelen. - rázom meg a fejem és szemeimet leszorítva próbálom visszatartani a könnyeimet. - Van pénzem és meg tudok venni egy vonatjegyet Lipcséig.

- Nem kellett volna elindulnod egyedül. - mondja, hangja finoman cseng.

Talán érzi, hogy eléggé kihúzta ma nálam a gyufát, és hogy amúgy nem sok okom volt válaszolni erre a hívásra most.

- Egyedül szeretnék lenni. - mondom remegő hangon. - Szóval ha nincs más...

- Beszéljük ezt meg kérlek. Ma este visszamegyek én is.

- Nem tudom. - mondom úgy, mintha a fel nem tett kérdését válaszolnám meg arra vonatkozóan, hogy találkozunk-e. - Szükségem van egy kis időre, hogy átgondoljam ezt.

- Persze, megértelek, csak szeretném ha tudnád, hogy annyira iszonyatosan sajnálok mindent, amit ma mondtam neked. Idióta vagyok.

- Ne telefonon beszéljük ezt meg. Amúgy is szar a térerő. - próbálom meg lerázni, mert tényleg rám jön a zokogás, ha még egy érzelmes vagy bármilyen szomorú dolgot mond most nekem. - Szia Dominik. - teszem hozzá gyorsan és válaszát meg sem várva nyomom ki a hívást.

Magamat legyezve kezdek kutatni a fülhallgatóm után, majd gyorsan csatlakoztatom és elindítok valami lejátszási listát, most csak komolyzeneit, mert azon legalább nincs kedvem sírni és imádkozom, hogy az útból hátralévő 1 óra gyorsan elteljen.

Szerencsére anyával sikerül lebeszélnem messengeren, hogy jöjjön ki értem, lehetőleg egyedül, ugyanis tényleg szükségem van valakire, akinek kibőghetem magam, de apám előtt nem akartam egy fiú miatt drámázni.

- Jaj, Angie... - anya megértően pillant rám, miután előadom neki a történteket. - Nem akarom védeni a focistát, de... tudod milyenek a fiúk. Főleg, ha olyan fiatalok mint ő. Legalább majd egy esélyt adj neki, hogy elmagyarázza ezt neked, nyugodtan. Majd pár nap múlva, ha te is kicsit átgondoltad a dolgokat. - győzköd, én pedig nem is tudok mit reagálni a dologra, de szerencsére anyám nem is várja. - Nagyon sápadt vagy és karikásak a szemeid. Ettél ma már valamit? -kérdezi mire csak megrázom a fejem.