Szerelem második látásra

1.

Harmadik napja hogy kidobtak otthonról. 18 éves vagyok és most először tényleg nincs hova mennem. Ez bizonyítja hogy három napja parkokban töltöm az éjszakákat. De nem megyek vissza, nem csak dacból, nem csak azért mert nem akarok könyörögni hogy vissza mehessek, ez ennél sokkal bonyolultabb. Éreztétek már valaha úgy magatok hogy nem tartoztok igazán sehova, hogy az úgynevezett családotok és köztetek olyan nagy szakadék van, hogy még a hangod se jut el a túl oldalra. Mert én hiába kiabáltam, nem jutott el hozzájuk. Talán már a születésem pillanatában eldölt hogy csak egy kolonc vagyok, egy probléma amit el kell tüntetni. De az élet rohadt nehéz, és ezzel mi nem tudunk mit csinálni csak elfogadni és hinni hogy egyszer jobb lesz. A lakás szerzés egyébként is folyamatban van, ahogy megkapom a fizetésem a munkahelyemen kiveszek egy olcsó lakást, és onnantól könnyebb lesz. Már beszéltem a főnökkel, bár azt a részletet kihagytam hogy az utcán tanyázok, igazán kedves volt és kaukciót sem kell fizetnem. Egyébként is az élet a kalandokról szól nem? Remélem..

Egy újabb éjszaka kint a sötétben, egyedül.. szuper. Halkan sóhajtok, majd táskámat ölembe veszem, és rádöntöm fejemet. Csípős hideg volt már esténként, bár ez október végén nem meglepő. Legalább nyáron tették volna ki szűröm..

-Elnézést hölgyem. - mondta egy rekedtes hang.

Felpillantottam, és egy jól öltözött idős emberrel találtam szembe magam. Kezében sétálópálca volt, és meglepően kedvesen mosoly ült az arcán.

-Jó estét, segíthetek valamiben? - kérdeztem egy halvány mosoly keretében.

-Elnézést a kellemetlenkedésért kisasszony, de erre lakom, és már nem először látom magát kint éjszakázni, esetleg segíthetnék magácskának? -kérdezte miközben rápillantott karórájára.

-Sajnos nem tudnék most fizetni a szállásért, de igazán kedves köszönöm. - válaszoltam zavartan.

-Egy antikváriumot vettem meg innen nem messze, ha önnek megfelelne lakhatna a felső emeleten és besegíthetne a boltban cserében. - mondta egy kis hezitálás után.

-Ingyen szállásért? . - kérdeztem vissza zavartan.

-Természetesen fizetést is kapna.

-Örömmel elvállalom, de biztosan megfelelek magának, gyakorlatilag hajléktalan vagyok.

-Ne aggódjon kisasszony, jó emberismerő vagyok. Kövessen csak.

-Nem is tudom hogy köszönjem meg... - mondtam követve az idős urat.

Egy gyönyörű macskaköves utcához értünk, végig sétáltunk a utcalámpák fénye alatt, míg nem egy kedves kis házhoz nem értünk. Az ajtaja egyből az utcára nyílt, viszont mielőtt elforgatta volna a zárban a kulcsot, kissé elgondolkodott, majd mintha megtalálta volna a jó szót rám pillantott.

-Elfelejtettem szólni hogy lesz egy lakótársa is, az unokám az. Kissé nehéz természetű remélem majd megbirkózik vele.

Majd kinyitotta az ajtót, és már bent is voltunk egy lépcsőházban, amit átjárt a frissen locsolt növények illata.

-Nem fog neki gondot okozni hogy itt vagyok? - kérdeztem kissé megszeppenve.

-Ne aggódjon. - válaszolt egy biztató pillantással.

Felértünk a legfelső szintre, az idős úr kopogott, majd összetett kézzel várta hogy ajtót nyisson az unokája aki egy szál cigivel a szájában lépett ki, és kelletlenül rám vezette tekintetét, majd ismét az idős urra.

-Jó estét papa, és-

-Aki. - mondtam kezet nyújtva, majd zavaromban a cipőmre pillantottam.