Szerelem második látásra

8.

Az élet néha kiszámíthatatlan és ez olyan dolgokra kenyszeríti az embereket, amit sosem gondoltak volna hogy valaha megtesznek. Megváltoznak, elveszítik azt akik voltak, néha erősebbek lesznek, néha gyengébbek és megtörtek. Azonban ez csak az ő döntésük, mi nem vagyunk felelősek azokért amik velünk történnek, azért viszont igen hogy mi rá a válaszunk. És tudjátok mit, az én válaszom az hogy mindent megteszek hogy emellett a férfi mellett maradhassak, az első olyan ember mellett aki elfogad annak aki vagyok. Hogy mit tudok arról milyen yakuzának lenni? Az égvilágon semmit. Mégis tudom hogy nem fog minden így maradni. Nozakinak egyszer vissza kell lépnie a helyére, és ha nem akarom hogy ezt nélkülem tegye, erősebbé kell válnom, olyanná aki képes cipelni ezt a terhet. A hóvihar végéig felkerestem többféle embert aki tudni segíteni edzeni, de végül arra jutottam hogy felkeresem azt akivel Nozaki beszélt. Amíg fürdött kimásoltam a számát a telefonjából, majd próbáltam kitalálni hogy mit mondjak neki. Mi van ha el fog küldeni, vagy elárul Nozakinak... 
Végül nagy nehezen rávettem magam, és tárcsáztam a számot. Viszafolytott levegővel vártam hogy felvegye, már-már remegésig ideges voltam a dolog miatt.

-Főnök, valami baj van, nem szokott hívni. - szólt bele az ismeretlen yakuza.

-Én nem Nozaki vagyok, beszélni szeretnék veled, ha lehet személyesen. - válaszoltam kissé elhadarva.

-Honnan van meg a számom? Ezen csak a főnökkel beszélek.

-Mindent elmondok ha hajlandó vagy találkozni velem. - vágtam rá.

-Holnap hatkor a Sion parkban a szökőkút előtt, fehér kalap lesz rajtam, ha nem leszel ott pontban elmegyek - mondta tagolva minden mondatrészt, majd a válaszom nélkül letette.

Gyorsan leirtam mindent amit mondott, majd sóhajtva az ágyamra huppantam. A yakuzák mégis csak elég ijesztőek..

Másnap reggel szokásosan hólapátolással kezdtem az üzlet előtt, majd Nozako nagyapjával antik vázákat válogattam. Mindegy hányszor mondja el az öreg sose tudom megkülönböztetni a kacatot az értékesről... Lehetetlen ügy. Munka után felkaptam egy fekete farmert és két pulóver után a krémszinű kabátomat amit nemrégiben szereztem be. Egy bordó sálat a nyakamba kötöttem, majd a telefonomat a zsebembe csúsztatva elindultam a találkozóra. Már negyedórával előbb ott voltam, és szememmel a fehér kalapos fickót kutattam. Pontban hatban volt csak ott a helyszínen, végig mérte a környéket szemével, mire alig láthatóan intettem neki. Bólintott, majd felém vette az irányt. Ahogy közelebb ért észre vettem milyen magas is. Szöke haja enyhén halványszürkés szemeibe omlottak a kalapja alatt.

-Te vagy az aki tegnap hívott a főnök számán? - kérdezte szigorú tekintettel.

-Igen én. - válaszoltam a szemébe nézve.

-Sétáljunk hogy ne legyünk feltűnőek. - mondta szúrós tekintettel, majd elindult a kissé jeges úton. - Tehát honnan van meg a szám?

-Nozaki a barátom.

-A főnöknek nincsenek barátai.

-Már van.-vágtam rá.

-Jolvan, folytasd.

-Egyszer vissza kell mennie yakuzának, igaz?

-Nincs választása, bár a főnök nagyon makacs, nem fogadja el.

-Tehát igaz. Nos, ha ez beköveztkezik, én mellette akarok maradni.

-És ehhez nekem mi közöm? - kérdezte egykedvűen.

-Segítened kell, én nem tudom milyen yakuzának lenni, meg kell hogy tanítst mert Nozaki nem fog.

-Még végig gondolom