Szerelem második látásra

13.

Két hónapig feküdtem a kórházba, nem jött el hozzám senki. Se Nozaki, se Koi, esetleg az apám, bár ez cseppet sem lepett meg. Olyan mély fájdalmat éreztem amit nem tudnék leírni, csalódást, magányt, úgy éreztem cserben hagytak. És én nem tehettem ellene semmit. Naphosszakat sírtam végig, majd csak csendben bámultam magam elé. A szerelem szörnyű, de akárhogy próbáltam nem tudtam kiszeretni Nozakiból. Miután kiengedtek próbáltam keresni, de nem engedtek be, a régi apartman üresen állt, csupán a szobám állt úgy mint régen. Halkan lerogytam az üres falak között, ahol száz meg száz közös emléket éltem meg Nozakival. Hiányzott, és hiánya felemésztett. Sosem szerettem még így, és sosem szerettek viszont. Mindent megadott hogy aztán egy pillanat alatt elveszítsek mindent. Mi mást tettem volna, mint minden nő miután valami nehéz dolgon megy keresztül. Levágattam hosszú barna hajam, majd szökére festettem, az újrakezdés nevében. Elmentem egy önvédelmi tanfolyamra, majd különféle harcművészeteket tanulatam, mellette  egy gyors étteremben dolgoztam, így miután már eltudtam látni magam írtam egy levelet Koinak, hogy szóljon Nozakinak többé nem kell segítenie anyagilag. Lassan elég jó voltam ahhoz hogy saját tanfolyamot tartsák, az egész életemet az aikidónak szenteltem. Megnyugtatott a kifinomult mozgás elsajátítása, az aikido lényege az ellenség erejének visszafordítása, vagy szétszórása, így nem kell különösebben erősnek lenni hozzá. De az évek alatt a testem hozzászokott a kemény edzésekhez. Csupán az a kezem, ahol meglőtték volt lassabb. Azonban idővel ezt is tudtam korrigálni. Szépen lassan felépítettem az életem, de mégis mintha csak egyre magányosabb lettem volna. Négy év, ennyi idő telt el nagyjából Nozaki levele óta. A 22 születésnapomat ünnepeltem. Meggyújtottam a tortámon a gyertyákat, majd könnyes szemmel elfújtam. Ezen a napon mindig eszembe jut, és a szokásosnál élesebbeb mar szívembe hiánya. Látni akarom, megérinteni. Ilyenkor azt kívánom bár sosem találkoztam volna vele. Félre tolom a tortát, nem bírom megenni. A fürdőbe sétálok, és végig nézek magamon. Vállig érő szöke hajam összeborzolva áll, legalább 5 centit is nőhettem mióta nem láttam őt és szörnyen lefogytam. Azonban nem vagyok sovány, csupán izmos. Kezemet megtámasztottam a kézmosó mellett, majd farkasszemet néztem magammal, mikor végig futott egy gondolat az agyamon. Fel sem ismerne, ha jelentkeznék a csoportba talán újra láthatnám. Csak kéne egy álnév..  Állj nem ez teljesen őrültség. És akkor el is vetettem a gondolatot. Egészen két hétig, míg meg nem tudtam hogy az apartmant amiben élek eladták és ki kell költözzek. Úgy tudom hogy a frissen felvett tagok beköltözhetnek a nagyházba. Nem tehettem mást, vagyis tehettem volna de nem akartam. Bármennyire is szánalmas, látni akartam. Felvettem fekete bőrnadrágom, és enyhén kivágott felsőmet. Majd egy bőrkabát és egy egyszerű táska kíséretében elindultam. Nem is tudom mit kéne mondanom. Egész úton ajkamba marva gondolkodtam, mi lesz ha újra találkozunk? Vagy fel e vesznek egyáltalán. Kopogtam a nagy fakapun, mire pár perc elteltével ajtót nyitott egy fiatalabb fiú.

-A csoportba szeretnék jelentkezni. - mondtam határozottan.

-Ez nem így működik, menj haza kislány. - válaszolt flegmatikusan.

-Ki az? - kérdezte valaki a srác mögül

-Valami csaj csatlakozni akar.- válaszolt neki tisztelettudóan a fiú.

-Engedd be, megnézzük hogy teljesít, ha gyenge kidobjuk. - válaszolt a férfi majd odébb állt.

A fiú kelletlenül beengedett, majd követte az idősebb tagot. Csendben sétáltunk a házba. Ismertem ezt a helyet, és azt is selytettem hova tartunk. Egy nagyobb termnél megállapodtunk, ami nyüzsgött az edző fiatal lányoktól és fiúktól.
Kettőt tapsolt a férfi, mire mindenki elhallgatott és a férfira szegezte tekintetét.

-Aki legyőzi a lányt, azt elküldöm az újabb küldetésre Tokyóba. - mondta végig pillantva rajtuk.

A sok fiatal egy emberként rontott rám. Megszeppenve elhajítottam táskákámat, majd a hozzám legközelebb lévő srácot kezénél fogva átdobtam magamon. Sosem küzdöttem még egyszerre vagy 15 emberrel szőrnyen kimerítő volt. Csupán öt perc teLhetett el, azonban én vagy félórának éreztem. Nem akartam ezt alkalmazni, de muszáj voltam kiütni őket. Nem adták fel. És cseppet sem voltak gyengék, azonban nem tudták hogyan használják erejüket ami előnyömre vállt. Már vagy a negyedik ember hevert a földön, mikor újabb tapsot hallottam. Mindenki megállt, míg én megtámaszkodva a térdemen fújtam ki a levegőt. Lassú léptekkel felém indult a férfi, majd államnál fogva felé irányította tekintét.

-Harcművész vagy látom, mitszólnál ha megtanítanád őket mindenre amit tudsz. - mondta utasítva. - És akkor beveszünk a csoportba, még külön szobát is kapsz. - mondta egy halvány mosollyal.

Felegyenesedtem majd meghajoltam a férfi előtt.

-A legnagyobb örömmel. - válaszoltam még mindig fáradtan.

-Ezt örömmel hallom, az előző harcművészünk nem rég golyó áldozata lett a többiek pedig távol vannak, ideje volt már találni valakit. - mondta egyhangúan.

Később kiderült hogy a férfit Kagaminak hívják, és ő felelős a belső ügyek kézbetartásáért. A fiú aki először utamat adta, most megmutatta a szobám, ami a lehető legtávolabb esett Nozakiétól. Közös konyha volt, azonban saját fürdőm volt aminek kimondottan örültem. Másnap minden cuccomat áthoztam, és meg is kezdtem a fiatalok tanítását. Akiknek már Kagamiként mutatkoztam be. Itt nem volt ritka hogy valakinek álneve van, senki nem kért személyit vagy ilyesmi hiszen ez a yakuza. Egy hét elteltével még mindig nem találkoztam Nozakival, azonban megtudtam a többiektől hogy itt tartózkodik. Valahogy megnyugtatott hogy ennyire közel van hozzám. Másnap megkaptam a csoport tetoválását, amivel hivatalosan is tag lettem. Egy vörös sárkány volt, aminek félig le van törve a szarva. Szörnyen fájt, és első nap még csak a felét varrták fel. Őszintén sosem gondoltam hogy egyszer itt lyukadok ki. Mégis hogy alakulhatott így az életem. Eredetileg a bal vállamon kellett volna végig futnia, azonban a hegem miatt a jobbkezemen kapott helyet a sárkány. Nem sokat beszéltem senkivel, minden nap szokásosan telt, tanítottam a fiatalokat, edzettem, majd este kiültem a szobám melletti pavilonba. Az emberek inkább elkerültek, nem néztek a szemembe és nem szólítottak meg ok nélkül. Magányos voltam, de csak annyira mint eddig is. Szokásomhoz híven kiültem a pavilonba és az éjszaka csendjét hallgattam. Halkan sírtam magamban. Három hét eltelt és nem változott semmi. A saját börtönöm rabja vagyok. Felálltam és csendesen lépkedtem a hosszú nyitott folyosón. Elmentem a főház mellett, majd most először Nozaki szobájának irányába indultam. Valójában nem szabadna ide jönnöm, de nem tudtam megállni. Nem égett nála a villany, négy éve itt teljesedhetett volna be szerelmünk és most itt állok, egyedül. Halkan sóhajtottam, majd hátat fordítottam a helynek és a szobámba indultam, mikor valaki kést fogott a nyakamhoz hátulról.

-Ki vagy és mit keresel itt?- kérdezte az ismerős hang.

-Koi? - kérdeztem suttogva, mire elengedett.

-Aki? - kérdezte végig pillantva rajtam. - Mit keresel itt? - kérdezte cseppet idegesen.

-Csatlakoztam a csoporthoz. - válaszoltam kerülve tekintetét.

-Hogy mit csináltál? Nozaki ki fog nyírni ha ezt megtudja. - mondta kissé idegesen.

-Koi. - mondtam megragadva a kezét. -Láthatom? - kérdeztem szemébe nézve.

-Nem hinném hogy ezt akarná.

-Abba négy évbe mióta lemondott rólam, nem telt el nap hogy ne gondoltam volna rá, kérlek.

-Megnézem hogy alszik-e, ha igen benézhetsz hozzá. - válaszolt sóhajtva.

Koi egy percen belül ki is jött, majd intett hogy bejöhetek. A szívem a torkomban dobogott, el se hittem hogy újra láthatom annyi év után. Beléptem a szobába, majd Koi bólintott és kiment. Halkan felé léptem, majd a lassan emelkedő mellkasára tettem kezem, mint régen. Könnyeim megállíthatatlanúl törtek utat, míg ajkamba harapva fogtam vissza hangom. Annyira hiányzott.. elemeltem róla kezemet, majd elléptem volna tőle. Ő azonban megragadta kezeim. Szemeit kinyitotta majd felém pillantott.

- Mégis mit keresel itt és ki vagy? - kérdezte feldültan, miközben rászorított kezemre.

A tudat hogy nem ismert fel késként hatolt szívembe. Kiszabadítottam kezemet, majd válasz nélkül elrohantam. Kiszaladtam a házból, elfutottam Koi mellett és egészen a szobámig meg sem álltam. Ezzel vége. Nem tudja ki vagyok. Már nem ismert valóban, már én se tudom ki ő.