Szerelem második látásra

14.

Másnap reggel rossz hangulatban kezdtem meg az órát, amit a többiek is észlelhettek. Nem tudtam enni, ezért ebédszünetben csupán az eget bámultam. Azt hiszem erre mondják hogy mindent a semmiért. Végig pillantottam már gyógyuló tetoválásomon, majd egy halk sóhaj hagyta el a szám. Úgy néz ki nekem nem tartogat az élet boldogságot. Így élem le a hátralévő életem, egyedül, fájó szívvel. Este miután befejeztem a futást, elmentem fürdeni, csak unottan álltam a zuhany alatt. Véget akarok ennek vetni. Ennek az egésznek. Nem tudtam már sírni. Nem tudtam megszólalni. Csak léteztem. Újabb napok, teltek el és még mindig nem tudtam egy falatot sem enni. Csak remélni tudtam hogy nem veszik észre a teljesítményem romlását. Éjszaka a fürdőbe tartva feladta a testem a küzdelmet és elájultam. Álmomban Nozakival voltam, újra és újra átéltem ahogy végig vezeti rajtam álmos tekintetét, és nem tudja ki vagyok. Egyedül ébredtem a szobámba és a levegőt kapkodva próbáltam felülni. A fürdőbe tántorogtam, majd levertem az apró tükröt, és egy gondolat futott végig az agyamon. Mi lenne ha? Mégis ki értelme itt maradnom? Felkaptam egy szilánkot, majd a kezembe vágtam. A a ragacsos vér csak ömlött kezemből, ellepve a földet, míg én csendben feküdtem. Ezzel vége, ennyi volt. Megszabadulok ettől az egésztől, és újra szabad leszek. Nincs több szenvedés, nincs több üresség és magány. Mindennek vége. Lehunytam szememet és átadtam magam a halál édes ízének. Azonban sajnos nem érhetett itt véget az életem, bármennyire is akartam, nem tudtam itthagyni ezt az életet, nem engedtek el. Valaki rámtalált, és sikerült megmenteniük. Ezt csak a kezembe kötött infuziúból és az engem körbe vevő unalmas falakból sejtettem. Lassan vettem a levegőt, és az egyetlen ablakon bámultam kifelé. Legalább három óra is eltelhetett mire valaki megzavarta ezt a mély csendet.

-Ébren vagy? - kérdezte felém lépve.

Nozaki volt, felismertem a hangját, azonban nem akartam őt látni, csak bámultam tovább ki az ablakon, nem tudtam mit mondani.

-Örülök hogy nem próbálsz megszökni Kagami. - folytatta miközben helyet foglalt a mellettem lévő széken.

Még mindig nem tudja ki vagyok, fogalma sincs. Még mindig nem válaszoltam, én csak véget akartam vetni ennek, nem akarom újra átélni.

-Miért nem hagytak meghalni? - suttogtam magam elé.

-Elvileg jó tanár vagy, nem akarunk elveszteni. - válaszolt egykedvűen.

Megfordítottam fejemet és szemébe véstem tekintetem.

-Most boldog vagy Nozaki? Elérted amit akartál? Ha engedtél volna meghalni tényleg nem kellett volna újra találkoznunk, nem ez volt a célod? - kérdeztem miközben körmeim kezembe vájtam.

-Mégis miről beszélsz? - kérdezte zavartan.

Félre pillantottam, majd elhúztam a ruhát bal válláról, így megmutatva a régi hegemet.

-Így talán ismerős vagyok? - kérdeztem az arcát fürkészve.

Szemében most először láttam értelmet csillani, felismert. Tudja. Pár másodperc csend után felállt, majd zavartan végig nézett rajtam.

-Aki? Nem lehet. - kérdezte egy kétségbe esett pillantással.

-Négy év, ennyi elég volt hogy elfelejts megértem. - válaszoltam újra az ablakra pillantva, miközben egyre nagyobb lett a gombóc torkomban.

-Mit keresel itt? - kérdezte halkan.

-Látni akartalak, de tudod mit, hagyj békén. Még meghalni se lehet normálisan ezen a kibaszott helyen. - válaszoltam idegesen, majd kitéptem kezemből a infuziós tűt, félre hajítottam és felálltam.