Szerelem második látásra

10.

Végül mire észhez kaptak hogy indulnunk kell, már késésben voltunk. Mire odaértünk már zárva voltak az ajtók.

-Menjünk a hátsó ajtón. - mondtam megragadva Nozaki kezét, majd elrohantam a hátsóbejárathoz.

Mivel egészen sokat jartunk ide az öreggel ismerem a helyet. Beszöktünk a hátsó ajtón, és a nagyterem felé vettük az irányt.

-Végre megvannak. - mondta megállítva minket egy menedzser. - Már öt perce mennie kéne a műsornak.

-Elnézést de mi nem fellépők vagyunk. - vágtam rá kissé értetlenül, mire oda rohant a nőhöz egy fiatalabb srác és egy rövid szóváltás után ismét ránk nézett.

-A fellépőink nem érnek ide, tud valamelyikőjük zongorázni? - kérdezte kissé kétségbe esetten.

-Igen, én tudok. - mondta Nozaki sóhajtva.

-Szuper, te lila ruhás lány tudsz énekelni? - kérdezte miközben valamit a papírra körmölt.

-Hát én nem is tudom-

-Kapnak 50 000 yent ha minden jól alakul.

-Igen tudok.- vágtam rá.

Mármint régen énekkaros voltam, csak ér valamit nem? Remélem.. Nozakira néztem aki csak tehetetlenül bámult ránk és úgy tűnt, annyira nincs kedve ehhez.

-Kérlek. - mondtam rá pillantva.

-Mit játsszak? - kérdezte sóhajtva.

-Sway. Ismeri? Ott lesz a kotta.

-Én ismerem. - mondtam bólintva.

-Szuper. Akkor menjenek. - mondta a szimpad felé vezetve.

Egészen magabiztos voltam a dologgal kapcsolatban amíg rá nem pillantottam arra a sok szempárra ami rám szegeződött. Jézusom, elfogok ájulni. Megkapaszkodtam a mikrofon állványba, majd Nozakira néztem. Ezt nem szúrhatom el, ha már belekevertem Nozakit is. Mennie kell...

Elkezdett játszani mire mintha megállt volna az idő. Csak a zenére koncentráltam, régen mindig ezt énekeltem amikor elveszettnek éreztem magam, minden hangját ismerem. Amikor végre elértem ahhoz a pillanathoz hogy csatlakozzak, már biztosan kezdtem el énekelni. Mintha mindenki megszünt volna körülöttünk. A végére már annyira beleéltem magam, hogy az se zavart volna ha ezután megdobálnak. Egy széles mosollyal a zongorára néztem, majd ismét az emberekre. Mindenki csak csendben bámult. Ennyire szörnyű? Mikor befejeztük, Nozaki felém sétált és együtt meghajoltunk. Egy pillanatig mindenki csak bámult ránk, majd hangos tapsvihar tört ki. Jézusom talán nem is voltunk szörnyűek? Kérdőn Nozakira pillantottam, aki megfogta a kezem, majd újra meghajoltunk.

-Elképszető voltál. - súgta oda miközben lesétáltunk a szimpadról.

-Te se panaszkodhatsz.

-Miért nem mondták hogy maguk zenészek? Nem aggódtam volna annyira. - mondta leteremtve minket a nő aki nemrég a színpadra toloncolt.

-Mert nem vagyunk. - válaszoltam zavartan.

-Ilyen tehetséges pár sokra vihetné, nem akarnak jelentkezni a következő előadásunkra is? Jól megfizetnénk, és biztos lenne aki még szemetvetne magukra, oh és -

-Sajnálom, de mi nem akarunk az élőadó iparban dolgozni. De köszönjük. - mondta Nozaki.

-Persze, sajnálom. Egyébként az árverésre jöttek?

-Igen, egy 18. századi hegedűt akarunk elvinni. - mondtam megnyugodva, ugyanis én még mindig kissé sokkban voltam az előbb történtek után.