𝙰𝚌𝚒𝚍 𝚁𝚊𝚒𝚗 - [𝙼𝚊𝚡 𝚅𝚎𝚛𝚜𝚝𝚊𝚙𝚙𝚎𝚗] *𝙱𝙴𝙵𝙴𝙹𝙴𝚉𝙴𝚃𝚃*

1.9 || one more light

"Max, hogy szállsz be most az autóba, milyen érzelmekkel?" Kérdezte az újságíró, aki ment mellette a padockban. "Természetesen vegyes érzésekkel, de Tuuli jó kezekben van. Bízunk a kórház orvosaiban. Folyamatosan megy a tesztelés." Jelezte, hogy befejezné, utána felgyorsította a lépteit. Nyilván hazudott az összes kamerának. Nem mondott semmit arról, hogy mennyire aggódik. Ma reggel nem volt lehetősége meglátogatnia a lányt, de a szülei tegnap este óta vele voltak. Az anyja nem írt neki SMS-t, ezért bízott benne, hogy minden rendben van. A szerelők, akik hallottak Tuuli híréről, megpaskolták a hátát, és jó egészséget kívántak a tervezőnek. Annak ellenére, hogy Tuuli ritkán töltött időt a boxban, biztosan hiányzott nekik. A szőke nagy pozitivitást küldött mindenhová, ahová ment, de ez most eltűnt.

Vladimir furcsa érzéssel a hasában ment el csinálni képeket. Max pedig úgy ült be az autójába, mintha egy tonna beton nyomta volna a mellkasát, amitől lassan megfullad. Úgy vélte, ezúttal tényleg nem volt jól Tuuli, és lehet, hogy egy kicsit tovább fog bent maradni. A pár héttel ezelőtti vizsgálat eredménye még mindig friss volt a fejében. Néhány percre lehunyta a szemét, hogy a kocsira összpontosítson. Kihajtott a garázsból a bokszutcára, úgy döntött, hogy elindul a versenyhétvégén, és megpróbál kizárni mindent. Tuuli nem szeretné, ha most rá gondolna. Azt akarná, ha koncentrálna. És pontosan ebben is reménykedik. A kórházi ágyában ül, iPad-el az ölében, és követi a teszt élő közvetítését.

A szülei intézték el, mielőtt tegnap este elmentek. A klinikához közeli szállodában szálltak meg, amit a csapat foglalt le nekik. Szüleinek csak látogatási időben jöhettek, ami délután volt. Nem bánta, így kiabálhatott az iPad-el és beszélhetett magába anélkül, hogy furcsa pillantásokat vetettek volna rá. Csak a nővérek járkáltak ki-be időnként, de ennyi volt. Tuuli éjszakája nem volt jó, hányt a fájdalom miatt, ma reggel pedig nem kapott semmit. Viszont több morfiumot adtak neki, és néhány órát aludni tudott, mielőtt letelepedett volna az iPad-el. Csak ezt nézni, az autókra és Maxre gondolni fárasztó volt számára. A kis képernyő bámulása intenzív dologgá vált.

Ettől szarkasztikusan elröhögte magát. Egy hónapja voltak az éjszakai túrán Max-el Phoenixben. Nem okozott neki gondot felmászni egy hegyre, de most már attól is fáradt volt, ha egy óráig kellett néznie az eseményeket. Ez nem haragította, hanem inkább elszomorította. Könnyek szöktek a szemébe, hogy az élete nem lesz ugyanolyan, amint kijut a kórházból. Ha sikerül. Tuuli kényszerítette magát, hogy tovább nézze, így egész nap be volt kapcsolva a közvetítés, hogy figyelje barátját a pályán. Éppen akkor szólalt meg, amikor a szülei megérkeztek. Így egyszerre figyelhetett és beszélhetett velük, de ez is teljesen kimerítő volt. Édesanyja meglepte kedvenc harapnivalójával, ami Észtországból származott. Ez volt a nap fénypontja, mellette később Vladimir is meglátogatta.

A fotós adott egy képet, amin ő volt és Max. Tavaly Abu-Dhabiban készítette, ahol megölelték egymást egy csodálatos P3 után. Kezében volt a trófea és mosolygott. A kép láttán el is tört a mécses, és megköszönte kollégájának az ajándékot. Elment, amint megitta a kávéját, aztán néhány másik csapattag is jött, akik virágot hoztak. Daniel és Pierre vacsora után érkeztek, üdvözlőkártyát hoztak neki, meg egy óriási mackót. Mind olyan édesek voltak hozzá, olyan kedvesek, és ez valahogy még szomorúbbá tette. Tudta, hogy minden jó embert elveszít. Azt kívánta, bárcsak ne ismerné őket. Azt kívánta, bárcsak ne ismernék őt, és azt hogy, bárcsak ne hiányozna nekik, ha meghal. Max este jött, amikor a szülei elmentek.

Tuuli mondta a szüleinek, hogy enniük kell, nem szerette volna, ha kórházi kaján éljenek. Így egy vita után megegyeztek, hogy inkább a kórházi büfébe mennek, így magára hagyták Max-el, amikor megérkezett. Leült ugyanarra az ülésre, mint tegnap, és rámosolygott, miközben egy kicsit közelebb tolta az ágyához. "Hoztam neked valamit". Kezdte, és Tuuli megpróbált egy kicsit felülni. Elővett a zsebéből egy kis dobozt, ami papírba volt csomagolva. Kicsomagolta neki, mert a keze túlságosan is remegett, hogy megfogja. Max felemelte neki az arany nyakláncot, és mosolyogva nézte a medált, rajta a 33-as számmal. "Ez gyönyörű". Mondta Tuuli. "Tudod, hogy nem vagyok egy virágos ember." Tette hozzá kuncogva, majd hagyta, hogy Max feltegye a nyakára, be is csatolta azonnal.

Kezébe vette a medált, hogy megbizonyosodjon arról, a szíve fölött van-e. A pilóta közben az ágy oldalára dőlt, miközben ránézett. "Egész nap figyeltelek." Mondta Tuuli. "Jónak tűnt az autó". Tette hozzá. Max bólintott. "Jó érzés is volt, kipróbáltunk néhány aerodinamikai dolgot és különböző beállításokat." Magyarázta. "Azt hiszem, láttam a menetrendben." Hümmögte Tuuli, majd az oldalára feküdt, hogy visszatekintsen rá. Észrevette, hogy a fotós fáradt, a szeme alatt sötét karikák voltak. Az is látszott rajta, hogy lefogyott abban a pár napon, amíg itt volt. "Nem vagyok jól, Max." Mondta halkan, mintha olvasni tudna a gondolataiban. "Tudod jól". Folytatta. "Az orvosok azt várják, hogy javuljon a helyzetem, mielőtt Monacoba vagy Tallinn-ba küldenének." Max közben az alsó ajkát rágcsálta.

"Ez jó hír, ugye?" Kérdezte, ha azt várták tőle, hogy néhány napon belül jobban legyen, az jó hír lenne. A lány halk hümmögést hallatott, ajkai felfelé görbültek, mintha azt mondanák, hogy 'szép próbálkozás'. "Tovább próbálkozom". Felelte Tuuli, és nagyot nyelt. Max megsimogatta a fejét, majd egymásra néztek. "Nagyon szeretlek". Suttogta, félve, hogy a hangja megremeg, ha hangosabban beszél. "Szeretlek". Válaszolta Max, és lehunyta a szemét a lágy csóktól, amit kapott. "Nagyon fáradt vagy, baby." szólalt meg Max, látva, ahogy a szeme küzd a kimerültség ellen. "Holnap visszajövök". Tuuli bólintott. "Van valamim neked is." Mondta, az éjjeli szekrényen volt. Max oda fordult, és elvette a borítékot. "Ez?". Kérdezte, a nő egy másik hümmögéssel megerősítette.

Kinyitotta a borítékot aztán kivette belőle a képet, mosolygott az édes emléken, amire oly élénken emlékszik. "Azok a szép idők". Tuuli elmosolyodott. "Vladimir ma adta." Motyogta. Max odahajolt, hogy megpuszilja a homlokát. Utána folytatta a haja simogatását, hogy lássa elaludni. Megfordult, hogy távozzon, de meglátta az apját az ajtóban. "Alszik?". Kérdezte, majd kissé rámosolygott a fiúra. Max bólintott, és rátekintett. "Elmentek?". Kérdezte Max, ahogy csatlakozott a családhoz a folyosón. "Igen, annyira fáradt, hogy inkább holnap reggel jövünk." Magyarázta Mrs. Kesküla. "Szükségetek van egy fuvarra?". Ajánlotta fel Max, bárcsak többet tehetne a szüleiért, mint egy fuvar, de ez volt a legkevesebb, amit tehetett. "Ha nem bánod". Válaszolta Mr. Kesküla, és Max a fejét rázta. "Egyáltalán nem". Bólintott, és elindultak kifelé.

Mr. Kesküla be ült mellé az autóba, Tuuli anyja pedig a hátsó ülésre. Megadták a szálloda nevét, így be tudta írni a navigációs rendszerbe. "Köszönöm, Max. Mindent, amit érte tettél." Szólalt meg Mr. Kesküla, miután az útra kanyarodott. "Semmiség". Mondta Max. "A bakancslistás utazás sokat jelentett neki. Mindent elmondott nekünk." Kuncogott az anyja hátulról. "Több ezer képet mutatott ". Nevetett az apja. "Ugyanarról a helyről?" Találgatott Max, erre mindannyian felnevettek. "Biztosak vagyunk benne, hogy rosszabb is történt volna, ha nem egyezel bele ebbe az útba, vagy összejössz vele." Folytatta. "Különleges téli szünet volt." Biccentett Max. A szálloda elé fordította a járművet. "Ha bármire szükségetek van holnap, vagy ha tudok segíteni, szóljatok". Mondta Max, mielőtt kiszálltak. Bólintottak, még egyszer megköszönve a segítséget. Ránézett Mrs. Kesküla-ra, amint el akart hajtani, látta a nő könnyes szemeit, ahogy intett neki.

Max visszament a szállására, elég késő volt már, de szerencsére az első tesztnapok véget értek. Elvileg vissza kellett mennie Monacoba, de nem volt mód arra, hogy visszavigyék repülővel Monte Carloba, amíg Tuuli még mindig itt van a kórházban. Pierre-el találkozott, amikor átment az előcsarnokon, a csapattársa megállította. "Minden rossz". Mondta Max, mielőtt Pierre bármit is kérdezhetett volna. "Nos, ha kell valami." Mondta halkan Pierre, aztán átölelte barátját és társát, mielőtt beszállt a liftbe, hogy felmenjen. Max az ajtóhoz lépett, és a kulcskártyát a tartóba csúsztatta. Leült az ágyra, megfogta a fejét, miközben szíve a mellkasában dobogott félve a holnaptól, a másnaptól és a következőtől. Világos, hogy Tuuli nem fogja túlélni. Tegnapig volt egy kis reménye, de ahogy a lány ott feküdt az ágyban...

Kivette a borítékot zsebéből, ismét előszedve a róluk készült fotót. Betette a telefontokja mögé, aztán bekapcsolta a hangerőt, hátha a szülők felhívják az éjszaka közepén. Max az alváshoz készült, fáradt volt, de amikor lefeküdt, nem tudott elaludni.

Credit to curvaparabolica