𝙰𝚌𝚒𝚍 𝚁𝚊𝚒𝚗 - [𝙼𝚊𝚡 𝚅𝚎𝚛𝚜𝚝𝚊𝚙𝚙𝚎𝚗] *𝙱𝙴𝙵𝙴𝙹𝙴𝚉𝙴𝚃𝚃*

2.0 || closing time

Délután csörrent meg Max telefonja még a látogatási idő kezdete előtt. Kiakarta dobni a taccsot, amikor meglátta Tuuli anyja nevét a kijelzőn. "Max?". Hangja kissé remegett. "Szerintünk jobb, ha most jössz be a kórházba." Mondta a nő, Max pedig csak annyival válaszolt, hogy húsz percen belül ott lesz. Tenyere már izzadt és ideges volt, hányingere is volt, legbelül majd meghalt. Kocsiját a szálloda elé vitték, ott várt türelmetlenül, kikapta a kulcsokat az inas kezéből, majd beült. Keze úgy remegett, hogy a kulcsot alig bírta betenni a helyére, így rá kellett nyomnia az indítógombra. Max ezután kihajtott, ujjaival a kormányon dobolt, kikapcsolta a rádiót, mintha nem tudna miatta koncentrálni a forgalomra.

Mindent megtett, hogy megőrizze nyugalmát. Talán csoda történt? Lehetséges, hogy ma reggel felállt a lány, és remekül érezte magát. Ezért hangzott az anyja oly' csodálkozóan, oly' megkönnyebbülten, hogy Maxnek is el kellett jönnie. Lehet az volt. Csak bátorította magát, amikor leparkolt, majd bement a klinikára. Max felment lifttel az emeletre, majd azon kapta magát, hogy már majdnem fut a folyosón, hogy Tuuli szobájához érjen. Amint kinyitotta az ajtót a látvány szívszorító volt. Édesanyja fogta a kezét, és lehetett látni, hogy sírt. Tuuli az ágyon ült, szája mosolyra húzódott, amikor Max bejött. "Jó napot." Mondta halkan. "Szia, Max". Üdvözölte az apja, aztán leült az ágy másik oldalára. Tuuli szeme kis időre lecsukódott, a kimerültség még mindig látszott az arcán.

"Adtak neki némi extra morfiumot, a fájdalma elviselhetetlen volt az este." Magyarázta az anyja. Max megfogta a lány másik kezét, amint leült. Kinyújtotta kacsóját, hogy megsimogassa az arcát. "Szia Tuuls". Motyogta, amikor a lány kristály kék szeme kinyílt. Bár az élet szikrái elvesztek, amik általában meg szoktak jelenni. Elveszett az a vidámság, ami mindig is tükröződött íriszeiben. "Szia". Hangja kicsit rekedt volt, néhányszor nyelnie is kellett. Max erősen beleharapott alsó ajkába, de nem tudta megakadályozni, hogy ne jöjjenek könnyek a szemeiből. "Ne sírj, babe". Mondta Tuuli, kezével megérintve az arcát, mielőtt ujjaik ismét összefonódtak volna. "Számomra eljött a búcsúidő". Mondta. "Sajnálom, Max. Nem nyertem meg a harcot. Ez a rák egy kurva volt." Gyűlölte a fiú, hogy még ilyenkor is megnevettette a lány.

Halkan kuncogott, a szülei is. "Nagyon igyekeztem". Hanga lágy volt. "Tudod, hogy így volt, és emiatt ne kérj bocsánatot." Felelte, és megtörölte a fiú arcát. "Te adtad nekem az életem legszebb hónapjait." Mondta Tuuli a szavaival küszködve, miközben nyitva akarta tartani a szemét, hogy rátekintsen. Max nem értette, mióta beszélnek nagyszerű emlékekről. A második futamgyőzelméről Mexikóban, amiről annyira álmodott. A tucatnyi közös képről, meg arról a különlegesről, amit Vlagyimir adott nekik tegnap. Az oldalára feküdt, míg a fiú fáradt szemeibe nézett. Folyamatosan simogatta a kezét, a haját. Időnként elbóbiskolt, de aztán újra felébredt, könnyek csillogtak a szemében. Az utolsó perceit Max és szülei társaságában akarta tölteni.

"Annyi mindennel tartozom neked". Suttogta, Max megrázta a fejét. "Semmivel sem tartozol, kicsim." Válaszolta, hangja elcsuklott. "Annyira szeretlek". Mondta Tuuli, miközben ujjaival szorosan az övébe kapaszkodott, míg a másikkal a szívéhez rakta 33-as számú medált. "Szeretlek, szeretlek, szeretlek". Max a lány ujjait az ajkaihoz szorította, miközben simogatta az arcát, könnyei benedvesítették a tenyerét. "Mindig itt leszek". A nő a pilóta szívéhez terelte összefonódott kezüket. "És drágám, ne felejtsd el, hogy én leszek az eső, amire szükséged lesz Spa-ban." Ránézett a szüleire, majd megfogta az anyja kezét, aki már most is sírdogált. Tuuli utoljára visszanézett Maxre, látszólag elégedett volt a búcsúval. "Szeretlek". Suttogta újra Max, majd a lány az utolsó energiájával még rámosolygott. Az ágy melletti gép hangos sípolásba, jelezve, hogy szíve elérte az utolsó ütemét.

Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a fotós száját, arca nyugodt volt, amikor kifújta az utolsó levegőt. Keze ellazult, és Max jobban sírt, mint valaha. Felállt, cirógatta az arcát, a haját, csókot nyomva a homlokára. "Max, drágám...". Szólalt meg Vaika, könnyek csorogtak le az arcán. "El kell engedned őt". Húzta meg óvatosan a karját, miközben a nővérek le akarták takarni. Jobb volt, ha most elmegy. Max megrázta a fejét, nem akart elmenni mellőle. Vaika a karjaiba húzta, Max pedig szorosan megölelte, teste remegett a zokogástól. Túl gyorsan hagyta el. Tuuli a hét elején került a kórházba, ma péntek volt, és elhunyt. "Már fent van a mennyekben Max." Szólalt meg Vaika, kezébe véve az arcát, hogy a szemébe nézzen, miközben még mindig sírt. "Ez a fajta rák megölt volna bárkit pár héten belül. Te vagy az oka annak, hogy tovább harcolt."

"Haza kellene menned, fiam." Veregette meg a vállát Mr. Kesküla. Bólintott, nem tudta megállítani a könnyeit. "Hívj minket, ha épségben visszatértél, rendben?" Kérdezte Mrs. Kesküla, még egyszer bólintott. "Köszönöm". Köszönte meg halkan, és kiment a szobából. Elindult az autójához, de nem tudta merre menjen. Max elővette telefonját a zsebéből, majd a füléhez tette. "Anya?". Zokogott. "Tuuli meghalt". Fájt, nagyon fájt. A zokogástól megfájdult a mellkasa, az elméje nem tudta elfelejteni azt, mikor kimondta, hogy szereti. Majd az élet elhagyta gyönyörű szemeit. Az ő gyönyörű Tuuli-ja. "Oh kincsem". Édesanyja is sírt a telefonban, Max pedig lehunyta a szemét, hátrahajtva a fejét. "Hazamegyek". A hívás befejezése előtt sikerült kiszállnia az autóból. Megtörülte az arcát, de folyamatosan záporoztak a könnyek.

Valahogy visszatért a szállodájába, nekidőlt az ajtónak, ahogy becsukódott mögötte. Ott ült a földön, hangosan sírva. Soha nem tapasztalt még olyan veszteséget, ami ennyire fájt volna. Max levette telefonja tokját, kezébe vette a képet, és a mellkasához szorította. Tárcsázta a számát, elég hülye volt ahhoz, hogy a füléhez tartsa a mobilját. "Szia, itt Tuuli, jelenleg egy versenypályán töltöm az időmet. Később beszélünk!". Teste remegett, ledobta maga mellé a készüléket. Elment.

A következő napok homályosak voltak. Tuuli temetése egy héttel később történt Monacóban, ahogy szerette volna. A csapat sok tagját meghívták, Max édesanyját, a húgát, a tervező családját. Sejtette, hogy valaki, aki nem ismeri annyira, gyönyörűnek nevezné ezt a temetést. Sokan tartottak beszédet arról, hogy milyen vicces és kedves volt, mindenki számára nyitott volt. Kedvenc zenéje felcsendült, és a kedvenc süteményét tálalták fel. Az a nap nehéz és érzelmes volt. Maxnek fogalma se volt arról, hogy hol kezdje nélküle a következő szezont. A Red Bull tiszteletét tette, hogy róla fogják elnevezni az autót. Ez most az RBT15 volt. Matricák voltak a kocsi két oldalán, Max azt akarta, hogy a neve is szerepeljen a sisakján. A pilóta a nap végéig maradt, segíteni akart a szüleinek, ha szükség votl rá.

Néhány képet nézegetett, amiket kihelyeztek az asztalra, néhány remek emléket a szezonokról, meg párat, amit ő készített. "Max?". Vaika felé fordult, egy táskát nyújtott felé, mit azonnal felismert. "Szeretné, ha ezt megtartanád." Mondta, és a fiú néhányszor pislogott a könnycseppek ellen, mivel tudta, hogy benne volt a fényképezőgépe. "Biztos vagy ebben?". Kérdezte, és a nő bólintott. Max elvette tőle, és a kezében fogta. "Meglepődtünk a csapat tiszteletén, Max." Mosolygott rá. "Szeretnénk, ha tudnád, hogy mindig szívesen látunk Észtországban." Vaika megszorította a kezét, és a férje felé igyekezett. Victoria és Sophie az autónál várták, húga pedig szorosan megölelte.

Max beült a volán mögé, és beindította a járművet. Leszállt az éj, a nap lenyugodott a tenger mögött. Végighajtottak a tengerpart mellett, a sós szellő csak úgy áradt a nyitott ablakokon keresztül. A szél meleg volt. Mély levegőt vett.

"Mindig vigyázni fogok rád, Max."

Ezt mondta neki. És hitt benne. Még mindig itt volt, a szívében.

Credit to curvaparabolica