Outcast - Kitaszítva /Park Jimin/

~ Első rész ~

A világot csalni: mutass
Hozzá hasonló arczot; üdvözöld
Szemed-, kezed-, nyelveddel; látszatod
Legyen: minő az ártatlan virág,
S valód: kigyó alatta! 

/William Shakespeare/

Fütyörészve és dúdolgatva pakolgattam helyére az elmosott eszközöket, amiket aztán nagy odafigyeléssel hajigáltam vissza a hátizsákom aljára, némi – patakból gyűjtött - friss vízzel egyetemben. 

Nagyjából két hete járok szó szerint hegyen-völgyön át folyamatosan nyomok után kutatva, amik elvezethetnek a Hibridek bázisára. Az elmúlt időszakban - főleg éjjelente - látták őket bemerészkedni a városba, de soha nem merték megszólítani őket, vagy akár csak közelebb merészkedni hozzájuk. A bátrabbak kövekkel próbálták őket elijeszteni, vagy komolyabb fegyverekkel, de azok a fura alakváltó állatok mindig védték a gazdáikat, hogy még csak véletlen megfontolásból se jussanak a zónájukon belülre. Fogalmam sincs, hogyan és miként tengették a napjaikat ezek a kitaszított lények, de nekem szent meggyőződésem, hogy nem bántanak, különben már rég megtették volna... nem igaz?

Akikkel az utam során találkoztam, jószerivel idősek voltak abban a néhány szegényes faluban, ahol megpihentem. Ezek az emberek sok pletykát meséltek, legendákat furcsa lényekről és ijesztő démonokról, de elég valószínűtlennek tartottam, hogy az utóbbiról lett volna szó. Mikor nagykorú lettem és összepakoltam a cuccom, hogy elkezdjem a keresést, hasonló sztorikkal ijesztgettek, segíteni senki nem akart. Nem gond, én szeretek egyedül lenni. Már a cumit is egyedül tanultam meg használni, na nem mintha annyira igyekeztek volna az emberek, hogy segítsenek egy árván. Soha nem láttam mást a szemükben, csak a megvetést, a szánakozást, a lenézés. A szülők mindig fejcsóválva, rosszalló tekintettel dorgálták gyerekeiket, ha szóba álltak velem és megtiltották nekik a további barátkozást.

"- Nem mehetsz a közelébe, lehúz téged!" - mondták mindig. Szerintem meg nézet kérdése, hogy ki húz le kit.

Azért ez elég frusztráló; elítélik az ismeretleneket, de a saját fajtájukat is tapossák, pedig egyik ember sem jobb a másiknál. Jungkook biztosan agyvérzést kapna ettől a sok idiótától.

Vajon emlékszik még rám? Tudja, ki vagyok, vagy egyáltalán hogy néztem ki, mikor utoljára látott? És hogy viselkedne, ha egyszer beszélgetnénk? Bár... eltelt tizennyolc év, a kinézetem biztosan idegen lenne neki. Abban bízom a lelkem mélyén, hogy semmit sem változott és akkor majd én megismerem. Az egyetlen közös kép, ami megmaradt kettőnkről itt pihen a medálomban, valódi kincsként őrzöm. Ezt kivéve semmim nem maradt.

~~~

Gondoltam, miért ne tehetnék egy kisebb kirándulást a főút mentén, hogy valami civilizált területet is lássak, hiszen errefelé már úgyse járt senki, plusz jó idő volt és kilencig nem sötétedett. Sajnáltam, hogy sosem lehetett saját fényképezőgépem, nagyon a szívemen viseltem a szép emlékek megörökítését, de sajnos semmi másra nem hagyatkozhattam a memóriámon kívül.

Tetszett, ahogy a naplemente bearanyozta a fákat, elcsíptem néhány madarat, és ha nem lett volna tarhonyaszárító meleg a nagy tornához, megmásztam volna néhány fát, hogy a magasból is megcsodálhassam a környéket. Már egy ideje mentem a betonozott úton kisebb megszakításokkal, talán órák is eltelhettek, mikor belém vágott a hátborzongató érzés, miszerint valaki figyel. Egy közeli tekintet lyukat égetett a hátamba, de akárhová néztem a szemem sarkából, senkit nem láttam, mozogni viszont féltem. Mondhatni, leblokkoltam, ami ebből a szempontból nagyon rossz tulajdonság. Nem akartam egyelőre senki vacsorájaként végezni, de mit tehettem volna, ha egyszer így reagáltam? Fejben végigpörgettem a lehetséges variációkat a futástól a békés beszélgetésig, de valahogy semmi nem nyerte el a tetszésem. Lassan, megfontoltan próbáltam hát magam navigálni, hogy legalább körbe forduljak és ne úgy álljak egy helyben, mint egy préda, egy zsákmány. Nagyon nehéz volt, de végül sikerrel jártam; először az ujjaim mozdultak, majd a karjaim, a lábujjaim, a szemem és a törzsem. Bár a félelem zsibbasztó érzés, de legbelül tudtam, rosszabb lenne, ha tétlenül halnék meg. Szemgolyóim szakadatlan mozogtak üregükben, keresvén a vadászt, aki engem akart magának becserkészni, nem volt könnyű dolgom. Profin rejtőzködött, már-már eggyé olvadt a környezetével.