Outcast - Kitaszítva /Park Jimin/

~ Tizenegyedik rész ~

Ki sem mozdultam a házból, ahová bezártak – nem mintha egyébként tehettem volna mást, meg egyébként sem éreztem motivációt bármiféle szocializálódásra. Főleg nem olyanok között, akik jobban gyűlölnek, mint a leprát.

A tárgyalásról rendkívül homályos és darabos emlékek maradtak meg – nem is baj –, de abban biztos voltam, hogy azonnal elvesztettem az eszméletem és Namjoon volt az, aki nagy nehezen összekanalazott ott, a tanácsteremben. Valamiket mondott, talán még szólongatott is, de az már kiesett, hogy hozzám intézte a szavait, vagy máshoz. Egészen ma délig nem tértem magamhoz, Yoongi szerint akkora sokkhatás ért, hogy így védekezett a szervezetem ellene. Elutasítottam az ételt, csak pár korty vizet voltam hajlandó lenyelni és nem szólaltam meg, bárki kérdezett is. Hoseok és Yoongi próbálkozott ugyan kicsikarni belőlem némi információt, ami hasznukra lehet és amiből megtudhatnak valamit, de csalódniuk kellett; nem volt ingerenciám kommunikálni. Egyedül Sugát, és Hoseok familiárisát, Hope-ot engedtem közel magamhoz, mert valamiért az megnyugtatott, ha ők körülöttem voltak; nem illettek szemrehányó pillantással vagy okoskodó szavakkal, nem kértek számon rajtam semmit és nem kellett bevallanom nekik semmit. Egyszer, még egészen pici koromban, mikor még nem éreztem az engem körülvevő gyűlöletet, az egyik nevelő arról mesélt, mennyire jótékony hatással vannak ránk az állatok, gyógyítanak, közelségük megnyugtat, hozzájuk őszinte szavakkal és érzésekkel fordulhatunk, ők megértik és vigasztalnak a saját nyelvükön. Bizonyára ez állt a háttérben a familiárisok esetében is azzal a pici különbséggel, hogy ők lélekdarabok voltak.

~~~

Vészesen közeledett az éjfél, pár kósza információ szerint, amit az apró foszlányokból hallottam, az egész faluban harapni lehetett a feszültséget és az izgalmat, sőt; mikor kinéztem az ablakon, láttam néhány kíváncsi hibridet a szállásom környékén őgyelegni a familiárisaikkal, hátha kifigyelhetnek valamit, de tartották az előírt távolságot; annyit azért nyilván nem értem nekik, hogy elzárást kapjanak. Sokáig nem adták fel, de egy idő után megunták és csalódottan távoztak, hogy helyüket átvegye a következő „turnus", mint valami kiállításon vagy legalábbis állatkertben. Idegesítő volt, de mit tehettem volna? Nem ronthattam ennél többet az így is siralmas helyzetemen, mert ha valaki beköp – akár hazudhat is –, a tanácstagok még a végén úgy döntenek, kínhalállal távozzak a beígért „kegyes" helyett.

- Enned kéne. – sóhajtotta Yoongi, mikor meglátta az érintetlen tányért az asztalon, benne valami azonosítatlan pürével. Zabkásához tudtam leginkább hasonlítani, de ebben a faluban nem voltam teljesen biztos ebben. Suga fekete macska képében odasomfordált hozzám és hízelegni kezdett. Megvakargattam a füle tövét, dorombolásra késztetve az állatot. Kicsit megviseltnek tűnt ő is, ami arra engedett következtetni, hogy a gazdája sem volt épp a legjobb formájában lelkileg. Fakószürke bundája összevissza állt, picit mintha soványabb is lett volna és a villogó sárga szemei sem voltak olyan élettel teliek. – Délután négy van, Yena... hallod egyáltalán, amit mondok? – üres, fénytelen tekintettel pillantottam rá, úgy nézhettem ki, mint egy élőhalott azokból a buta filmekből és sorozatokból, amiket láttam az elektronikai boltok kirakataiban. Sajnos azt sosem tapasztalhattam, milyen igazából tévét nézni, mert az egyetlen intézeti készüléket állandóan lefoglalták a nagyobbak, tizenhat-tizenhét évesen meg nem voltam akkora domina, hogy csak úgy arrébb rugdossak másokat. – Azt hittem, már szökési tervek garmadája van a fejedben, de úgy látszik, tévedtem. Pedig Namjoonnal fogadni mertünk volna, hogy az első adandó alkalommal eltűnsz mint a kámfor és folytatod a bátyád keresését... - megrándult a szemöldököm, de tartottam magam, hisz' csak ki akart provokálni belőlem valami reakciót és én senkinek nem akartam megadni azt az örömöt, hogy még a halálom napján is elveszítem a fejem. - Szomorú lesz, ha megtudja, kivégezték az egyetlen élő rokonát, akinek még számított valamit. Ő pedig ott marad... tök egyedül... talán bajban van és fél, te meg itt várod az életed végét. – halkan felszisszentem, nem akartam ezt hallgatni. Gyötrelem volt a lelkemnek, fizikai fájdalmat okozott. Amúgy is fáradt voltam, kialvatlan és rettentően üres. Kook arcának körvonala már szinte alig pislákolt, hajszálvékony cérnaszálon kapaszkodtam még belé, ami nem volt elég ahhoz, hogy felálljak. Eddig szüntelenül csak arra gondoltam, ahogyan mosolygott rám, ahogy csillogtak azok a nagy, sötétbarna gombszemei... Talán már amúgy is halott... - Tényleg magára hagyod ebben a koszos világban? Te lehetsz az egyetlen reménye, lehet, vár téged...

- Ne próbálj meg manipulálni. – suttogtam. Ezt az idegesítő szöveget már nem bírtam tovább. Nem bírtam elviselni, hogy még az utolsó pillanatokban is gyötörnek. – Csak azért segítenél, mert azt akarod, hogy viszonozzam cserébe. Ugyanúgy bedobnál a gödörbe te is, mint az átkozott Tanácsotok.

- Szerintem ezt te magad sem gondolod komolyan, elvakít az utálat. - vonta fel a szemöldökét. - Láttam rajtad a tárgyaláson, hogy igenis gondolkodóba estél és nem hunyt ki belőled az a tűz, ami szerinted már nem létezik többé. Akkor még sütött rólad az elszántság, hogy igenis ki fogsz jutni. Miért nem küzdesz akkor?

- Neked nem tűnik fel, hogy minden lépésemet figyelik? Ha esetleg ki is jutnék a házból, a falu bármely lakója ólálkodhat erre, hogy megvárja, mikor köphet be. Hülyeség az egész. – tromfoltam le.

- Hülyeség lenne? - biccentett oldalra, szemei fürkészően meredtek az enyémekbe. Bólogattam, folyamatosan a koszos padlóra fókuszálva.

- Ugyanott lyukadnék ki, mint most, csak akkor azonnal kivégeznének helyben, nem várnának éjfélig.

- Az nem volt hülyeség, mikor egy szál magadban belevágtál ebbe az életveszélyes, kockázatos útba? Bele kellett venned a pakliba, hogy ilyesmi megtörténhet és a nyakamat tenném rá, hogy meg is tetted. Tisztában voltál a lehetséges következményekkel. Okos lánynak ismertelek meg, még ha magát az utat nem is gondoltad át. Az elfajzott hibridek általában remek prédának tartják a magányos vándorokat, talán már nem is élnél, ha nem találok rád. Szóval még egyszer megkérdezem... elindulni nem volt hülyeség? Vagy azt feltételezni rólam, hogy hasznom lenne belőled és azért tartanálak életben?

Nem szólaltam meg, tudtam, hogy igaza van, pont ezért konokul hallgattam és elkaptam róla a tekintetem.

- Olyan buta vagy, Yena. - mosolyodott el halványan, de ezúttal cseppet sem lekezelően, sőt, ez volt az első olyan megnyilvánulása, amitől majdnem kiolvadt a szívem. Gyönyörű volt a mosolya, pláne azért, mert a szemei kis csíkokká váltak, ami kölcsönzött neki egy enyhe kisfiús sármot, éveket fiatalodott tőle. - Mindegy. Most mennem kell, de este találkozunk.

- Aha. - motyogtam. - Oké. Este. – ha még nem tüntetik el addigra a hullámat.

~~~

Azt hiszem, rendesen látszott az arcomon a meglepődöttség, mikor Yoongi vagy Hoseok helyett Jimin lépett be a házba, ugyanis a férfi vetett rám egy gúnyos mosolyt.

- Nem rám számítottál, mi?

- Őszintén? Nem. – morogtam neki, mire vállat vont.

- Ez nem kívánságműsor, nekem sem voltál benne az esti terveimben.

- Remek.

- Remélem, felkészültél, ugyanis indulnunk kell. Jobb lesz, ha gondolatban elbúcsúzol mindenkitől, aki fontos vagy akár egy cseppet is számított neked.

- Minek? Az egyetlen személy, akitől elbúcsúzhatnék, úgysem hallja. – röhögtem el magam, mire Jimin megforgatta a szemét.

- Azt mondják, megnyugszik a lélek, ha elengedi az életében fontos dolgokat. De ha nem, hát nem, az én lelkem nyugodt marad attól, hogy te meghalsz. Most pedig, kérem a kezeidet. – szó nélkül nyújtottam felé és még akkor sem ellenkeztem, mikor a szemeimet kötötte be valami undorító szagú anyagdarabbal. Amit Suga mondott délután, meg kellett volna hasson, ez mégsem történt meg. – Innentől majd én vezetlek. Nagyjából tíz percet fogunk sétálni.

- Mégis minek ez a nyomorult kendő a szememre? Láttam már a falut, de ennyi idő alatt úgysem jegyeztem meg semmit.

- Hogy jobban rettegj. – érkezett a válasz, mire nyeltem egy nagyot. Tényleg félelmetesebb volt így minden, hogy nem tudtam, mit csinálnak körülöttem.

Némán gyalogoltunk, Jimin egyáltalán nem volt finom velem, ha nem tartottam volna vele a lépést, többször orra is bukok. Rángatott maga után, a kötél kidörzsölte a csuklóimat. Az időérzékem kicsit csalt, de ha ő tíz percet mondott, akkor nagyjából három telt el, mikor lassítani kezdett és hirtelen éles kanyart vettünk, az arcom pedig valami vékonyba ütközött, mintha faág lett volna. Valami nekem itt nem volt teljesen kerek, rá kellett hát kérdeznem.

- Mégis hová megyünk?

- Jól figyelj most rám, mert nem mondom el kétszer és a részleteket majd később, nincs sok időnk. – olyan halkan beszélt, alig értettem, mindenemmel rá kellett összpontosítanom. – A pontos idő szerint még nincs éjfél és Seokjinnak kellett volna érted mennie, de változtattunk egy kicsit a dolgokon. Szökni fogunk.