Outcast - Kitaszítva /Park Jimin/

~ Második rész ~

Mindenkit szeress, ne sokban
Bízz, ne bánts senkit; ellenséged inkább
Féljen, mint hogy legyőzd; barátodat
Szívedbe rejtsd; szidjanak hallgatásért,
Ne beszédért.

/William Shakespeare/

A férfi – vagy inkább fiú – egy fának dőlve zihált, látszólag fájdalmai voltak és cseppet sem könnyített számomra a helyzet felmérésén, hogy a macska hirtelenjében párduccá nőtte ki magát és körözni kezdett a gazdája mellett. Még soha nem láttam ehhez foghatót, a szám szó szerint tátva maradt, szemeim kétszeresükre tágultak a döbbenettől. Már maga a puszta gondolat is felfoghatatlan, hogy ilyen természetfeletti dolgok valóban léteznek és nem csak a filmekben, de a látvány... még ha a hibridek jelenléte bele is itta magát a köztudatba, akkor is sokáig tart feldolgozni. Az én gyerekeim már - feltéve, ha lesznek - ezt természetesnek fogják majd venni és ez kicsit ijesztő.

- Hihetetlen, ilyen nincs... - suttogtam magam elé a meglepettségtől kiszáradt szájjal, ám nem voltam elég halk ahhoz, hogy a sérült ne hallja meg és ne észlelje a jelenlétem. Lassan, kissé fenyegetően felém fordította a fejét, mandulavágású szemei aranybarna színben pompáztak, ahogy tetőtől talpig tüzetesen végigmért. Nem tartottam valószínűnek, hogy bármit is tudott volna tenni ellenem, tekintve gyengeségét és a kéttenyérnyi vérfoltot, ami a felsőjét áztatta, de az állata attól még kicsattanó erőben volt, így alig mertem megszólítani. – Bocsánat, én-...

- Te meg ki a fene vagy? – nem hibáztatom őt a gorombasága miatt, fordított helyzetben én sem viselkednék máshogy. Arról nem beszélve, hogy a kérdése remek, hiszen még én magam sem tudom, ki is volnék valójában. Anyámék hagyhattak volna legalább egy levelet maguk után, igazán nem nagy kérés.

- Jeon Yena. – feleltem beharapott alsó ajakkal, mire az illető oldalra billentette a fejét, csak úgy, mint a macskája. – Téged hogy hívnak?

- Miért mondanám el?

- Hát, talán azért, mert én is megmondtam az enyémet?! - hangom rögtön megütötte a magas c-t, ahogy realizáltam; bizony ritka bunkó hibridet fogtam ki, legnagyobb szerencsémre. Ha én kedves vagyok másokkal, akkor velem miért nem tud senki legalább normálisan viselkedni vagy csak egy fokkal kedvesebben rám nézni?!

- Elég meggondolatlan ez tőled a mai világban. Ki is adhatnálak valakinek, hogy levadásszon és megöljön, esetleg rabszolgaként akarod végezni és láncra verve pincében lakni?

- Az emberek ki akarnak titeket irtani, nem hiszem, hogy okos döntés lenne ilyen fenyegetésekkel támadnod! – vágtam vissza, mire a férfi elmosolyodott. Volt valami abban az egy mosolyban, amitől úgy éreztem, nem fog engem bántani. Sem ő, sem pedig a... macskája.

- Min Yoongi vagyok.

- Te voltál az az erdő szélén, nem igaz? Te figyeltél engem. 

- Talán igen, talán nem. – vont vállat hanyagul. – A szagod elég messzire elviszi a szél, familiárisaink kilométerekről megérzik, lehetett volna mondjuk egy nálam sokkal erősebb ragadozó hibrid.

- De a szemed színe...

- Minden hibrid szeme színe ugyanolyan. - gúnyolódott.

- El kellene látni a sebed. A végén fertőzést kapsz, lázas leszel és meghalsz. - jobbnak láttam terelni a témát, mert kezdtem teljesen hülyének érezni magam és ez felettébb frusztrált. Hasznos akartam lenni és segíteni valakinek, akinek szüksége volt rám. Jelen esetben ez a valaki Min Yoongi volt. Arra vágytam a legkevésbé, hogy rögtön elkönyveljen engem egy puszta tehernek, ami a vállát nyomja és meg kell tőle szabadulnia.