Outcast - Kitaszítva /Park Jimin/

~ Hetedik rész ~

Pislogás nélkül meredtem a Namjoon nevű férfira, aki annyira komornak tűnt, mégis volt benne valami megnyugtató, valami, ami miatt nem akartam összepisilni magam az idegtől – ami persze korántsem jelentette azt, hogy abszolút higgadt voltam. Sötét, fürkésző szemei szüntelenül rajtam voltak megállapodva, alattuk karikák éktelenkedtek, hosszabbra nőtt, szinte fekete haja kissé kócosan állt a fején, még a vak is látta volna, milyen rohadt fáradt lehetett, bizonyára millió meg egy problémája akadt, én meg még pluszba jöttem a nyakára. A legdurvább mégis az volt az egész szituációban, hogy egy szemernyi lenézést vagy rosszindulatot sem láttam rajta. Az lerítt róla, hogy tanácstalan velem kapcsolatban, a szája szélét rágcsálta, párszor megtörte hümmögésével a csendet, én pedig ilyenkor fészkelődni kezdtem a széken. Ahhoz képest, hogy egyáltalán nem volt túl modern ez a falu, egész szépen berendezték. Nem tudtam eldönteni, jó vagy rossz dolognak számított ez; bizonyos szempontból inkább rossznak, hiszen ez a nagy berendezkedés azt jelentette, bőven volt idejük ezt kivitelezni...

- Szóval Yena...

- I-igen? – vinnyogtam, mint egy kislány. Szégyelltem is magam érte, az a helyzet, de nem tehettem semmit ez ügyben. Csoda, hogy egyáltalán elhagyta épkézláb szó a számat és még nem ájultan hevertem a padlón.

- Úgy hallottam, Szöulból jöttél. Hogyan kerültél ilyen messzire a családodtól?

- Nekem... nincs... nincs családom. Intézetben nevelkedtem, sok más gyerekkel együtt.

- Vagy úgy. – egy pillanatra összevonta a szemöldökét és lenézett az előttem heverő pohár vízre. Ettől ösztönösen érte nyúltam és ittam egy kortyot, hogy valamelyest megnedvesítsem kiszáradt számat és ne tűnjek bunkónak, amiért nem fogadom el a vizet. – Seokjin a testvéredről beszélt, állítása szerint eltűnt. Ez az oka annak, hogy ekkora utat tettél meg?

- V-van egy elméletem. – bátorkodtam felvetni a dolgot, hátha nem küld el a francba és Seokjinhez képest sokkal befogadóbbnak éreztem őt ezzel a témával kapcsolatban. Namjoon kíváncsian pillantott rám, még bólintott is, hogy rajta, kezdjek beszélni. – A testvérem akkortájt tűnt el, amikor megnövekedett a gyerekrablások száma. Mindketten intézetisek voltunk már akkor, és egyik nap behívtak az igazgatói irodába, hogy Kook nincs meg... gyanítom, hogy köze van a hibridekhez, talán ő maga is azzá vált... - néztem rá félve és próbáltam óvatosan, körültekintően fogalmazni, nehogy megbántsam valamivel vagy felhergeljem.

- És az hogy lehet, hogy téged nem raboltak el?

- A bátyám eső osztályos volt... én még csak óvodás, és a nevelők nem sokat foglalkoztak velünk, mikor iskolásak lettünk, mindenki egyedül járt haza...

- Értem. Őszinte leszek veled, nem tudom, mit tegyek.Soha, egyszer sem fordult elő, hogy emberi lény bejutott volna ide. – masszírozta az orrnyergét, miközben beszélt, tehát ez azt jelentette, nagy teher akaszkodott most a vállára az én személyemben. Összeszorult a szívem. – Nem szeretnélek barbár módon megöletni, hiszen segítettél egy társunkon és a familiárisán, de azt sem hagyhatom, hogy csak úgy szabadon távozz. Már tudod, hol élünk, tudsz titkokat és potenciális fenyegetést jelentesz ezért ránk.

- A bátyád meg akar öletni. – morogtam sötéten, mire a férfi megcsóválta a fejét.

- Nem kedveli az embereket, ezt biztos megérted. Nagyon forrófejű és elfogult. Magam is tartózkodom tőletek, de szeretek esélyt adni másoknak. Nem is tudom... ezt a témakört huzamosabban át kéne rágnom, de most az lenne a legjobb, ha aludnánk rá egyet. Holnapig elszállásollak, szigorú őrizet mellett. Tudom, hogy Yoongival már jobban ismeritek egymást, de neki még fejmosást kell tartanom és meg kell hallgatnom a jelentését, ezért másra bízom a felügyeleted. Nem kell aggódnod, igyekszem téged egy kissé barátságosabb társam szárnyai alá helyezni.