Outcast - Kitaszítva /Park Jimin/

~ Tizedik rész ~

„Amik a legyek
A pajkos gyermekeknek, az vagyunk
Az isteneknek mink; mulatkozásból
Ölnek bennünket."

/William Shakespeare/

Legszívesebben felrobbantam volna a méregtől; hirtelen érzett gyűlöletem Jimin iránt egyre csak nőtt és nőtt, főleg akkor, mikor besétált a terembe Seokjin és ezek ketten jelentőségteljes pillantást váltottak egymással. Kezdettől fogva erre készülhettek... az én saját, személyes hóhéraim. Ha tehettem volna, ordítottam volna torkom szakadtából, elküldtem volna őket melegebb éghajlatra. Az Isten szerelmére, két rohadt napja sem ismertek, nem tudtak rólam semmit, még annyit sem, hány éves vagyok, mégis képesek voltak ennyi idő alatt szövetkezni ellenem. És még az emberek játszanak mocskosan...

- Meglepődtem, hogy értem kérettek. Tudtommal nem vagyok alkalmas a Tanácsban való részvételre, sem pedig komoly döntések meghozatalára. – Seokjin hangjából csöpögött a gúny és a megvetés, bár sokat nem ért el ezzel, maximum annyit, hogy még lejjebb csúszott a Tanács szemében ezzel a gyerekességgel. Csak tippelni tudtam, de Namjoon és közte sem lehetett felhőtlen a viszony, legalábbis amióta az öccsük eltűnt, biztosan nem álltak közel egymáshoz.

- A vérmérsékleted, fiam. Továbbra is meggondolatlan vagy és hirtelen haragú, nem tudsz elvonatkoztatni az elfogultságaidtól. De rád esett a választás, hát tiéd a feladat. – válaszolta az általam rangidősnek titulált tanácstag, mire Seokjin megforgatta a szemét és lazán levágódott egy szabad székre. Kíváncsi lettem volna, hány embernek volt szimpatikus itt a faluban, de arra saccoltam, ezen hibridek elenyésző számban voltak.

- Akkor miért engem kértek meg arra, hogy döntsek a lány élete felett? Meggondolatlan vagyok, elfogult és gyűlölettel viseltetek az emberek iránt. Jó ötlet ez? – na ugyan miért? Mintha nem tudná, hogy pontosan a vérmérséklete miatt hívták be. Így garantált a halálom.

- Tudod a dolgod. Adunk két percet, hogy átgondold, se többet, se kevesebbet. Az idő most indul. – Seokjin kérdését figyelemre sem méltatták, egyébként is mit válaszoltak volna rá? Nyilván azt, hogy „Te is tudod, mi az ok." Egyenesen választás elé állították, nem mintha olyan sokat kellett volna gondolkodnia, melyikre voksol. Gyorsan kimondja, hogy szerinte ki kell végezni, ezzel a mérleg átbillen és nekem annyi. Milyen szép is lehet, ha teljesül az ember vágya...

- Mielőtt a bátyám döntene, rávilágítanék egy igen fontos szempontra, amit érdemes lenne megfontolni. – Namjoon megköszörülte a torkát, mielőtt beszélni kezdett, látszólag egyre idegesebb volt és ezt nem is palástolta. Nyirkos tenyereit nadrágja anyagába törölte, majd kezét a familiárisa fejére helyezte és ott is hagyta, amíg beszélt. – Jeon Yena semmi más szándékkal nem indult el ide, csak és kizárólag a bátyját akarja megtalálni, ami nem megbocsáthatatlan bűn, mindannyian vállalnánk ezt az utat a családunkért. Seokjin... te tudhatnád a legjobban, milyen mindent tűvé tenni a testvéredért. Mennyi mindent kiálltunk azért, hogy megtaláljuk Taehyungot, ráadásul teljesen eredménytelenül? Mit gondolsz, nekem kellemes volt besétálni egy emberekkel teli városba? Te jól érezted magad, mikor kést szorítottak a torkodhoz és sarokba szorították a familiárisod?

- Yena pont azok közül való, akik ezeket művelik. Eggyel kevesebb. – szűrte a fogai között a férfi, de látszólag sikerült elbizonytalanítani. Nem gondoltam volna, hogy rögtön a második itt töltött napomon látom majd megtörni az egyik legundokabb lényt a Földön, sőt, az egész Univerzumban.

- És te olyan akarsz lenni, mint azok, akiket mindennél jobban megvetsz?

- Miért kéne könyörületesnek lennünk?