Outcast - Kitaszítva /Park Jimin/

~ Ötödik rész ~

Az a kijelentés, hogy délre odaérünk, elég elhamarkodott volt Yoongi részéről, de nem hibáztattam; minden bizonnyal teljesen kiment a fejéből, hogy beleszámolja az én korlátozott képességeimet. Akármilyen megfeszített tempót is vettem fel, akármennyire igyekeztem tartani a lépést és nem akadályozni őt, gyenge emberi testem semmit nem ért útitársaméhoz képest. A végtelenségig kimerültem, éhes voltam, izzadt és koszos, véreztek a sebeim, mindennek a tetejébe pedig alig tartottunk pihenőt – és ezt úgy értem, hogy bőven többször álltunk meg, mint azt Yoongi mondta az elején és engedékenyebb is volt velem szemben. Tulajdonképpen nem hibáztattam őt nagyon ezért; teljesen elszokott az emberi léttől, maguktól az emberektől, elfelejtette, mik a korlátaink és meddig vagyunk képesek elmenni. Mire a Nap felért a legmagasabb pontjára, totálisan kikészültem és megfontoltam, hogy feladom az egészet és itt maradok örökre. Csakis a bátyám képe tartotta bennem a lelket, amit magam előtt láttam, de ez a kép az erőmmel párhuzamban homályosult és attól féltem, a végére semmi nem marad.

- Sajnálom. – suttogta halkan, miközben egy vizes ronggyal törölgette a homlokom, talán azt hitte, nem hallom, vagy valami ilyesmi. Egy fa árnyékában találtunk valami menedékféleséget, mellettem Suga nyüszített kutya képében, próbálva noszogatni a kitartásra. – Eszembe kellett volna jutnia, hogy neked ez nagyon kemény út. 

- Ne aggódj, csak pár perc és kifújom magam. – dünnyögtem egyre fáradtabban, de a mondat végére lecsukódtak a szemeim és elragadott a teljes sötétség. Azt éreztem, hogy lebegek. Néha mintha visszatért volna a tudatom, egy-két alkalommal résnyire kinyitottam a szemem, de semmi többre nem voltam képes. Hallottam hangokat, éreztem érintéseket, a szél fújását, ugyanakkor egyáltalán nem emlékeztem rájuk.

~~~

Arra tértem magamhoz órákkal később, hogy a Nap már sokkal lentebb járt ahhoz képest, ahogy én utoljára láttam, én magam pedig egy nagytestű állat hátán lógok fejjel lefelé. Először nem értettem, hogy történhetett ez, aztán ahogy szép lassan kitisztult a fejem, rájöttem, valószínűleg Sugán feküdtem és úgy kiütöttem magam, hogy órákig aludtam. Egyrészt szégyen fogott el ezért, hiszen mégis milyen idióta hagyja ilyen védtelen helyzetben magát - ráadásul nem is először -, plusz újfent felesleges terhet jelentettem frissen szerzett utazópartneremnek, akinek tuti akadt volna jobb dolga is, mint engem pesztrálni. Másrészt hálás voltam Yoonginak és Sugának; nem sok embernek van ekkora mázlija, hogy ilyen hibridre bukkanjon, a legtöbb, város közelében élő „példány" megtámadott minket.

- Kipihented magad?

- Huh?

- Nagyon fáradt lehettél, lassan megint este lesz és a leghangosabb zajokra sem reagáltál. Ijesztő vagy ilyenkor. – mosolygott rám Yoongi halványan, majd felém nyújtott egy üveget, tele vízzel. Hálásan kaptam utána és majdnem az egészet ki is ittam egy húzásra, szinte porzott a szám a szomjúságtól. Vérré vált bennem a friss, finom folyadék, ennél nagyobb kincset pillanatnyilag el nem tudtam volna képzelni magamnak. Talán egy puha ágyat és egy kád forró fürdőt, de ez már tényleg luxus gondolat volt és csak játszadoztam az elképzeléssel, hátha kicsit több motivációt nyerek belőle. – Még néhány perc és meglátod a falu bejáratát, bár a tudatlanok számára nem észrevehető és feleslegesen kezdeném el mutogatni.

- Hogy néz ki a falutok? Még csak nem is kérdeztem róla, milyen az otthonod...

- Nem túl nagy. Tulajdonképpen, ha valamelyik kisebb település mellé állítanád a térképen, fel se tűnne, de nekem a biztonság és a menedék, ahogy rengeteg más társamnak is. Hozzánk nem jut el az internet, sem az áram, így télen sokat küzdünk és nem igazán tudunk kommunikálni a külvilággal. Nem tudjuk, mi történik a civilizált városaitokban, nem követjük a híreiteket, de ennek is megvan a hangulata. – sandított rám idétlenül, mintha arra akart volna célozni, hogy nekem biztos nehezemre esik majd alkalmazkodni és utálni fogom.

- Az árvaházban, ahol éltem, gyakran nélkülöztünk. Annál a helynél bármi jobb. – válaszoltam röviden és igyekeztem úgy fogalmazni, hogy észrevegye, ezzel lezártnak tekintem a témát.

- Értem.

- Milyenek a hibridek? – tettem fel a következő kérdést, ami foglalkoztatott. A hírekben és újságokban otthon semmi másról nem szólt az élet, csak arról, hogy leírják őket és azt terjesszék, veszélyesek, „fertőzőek". Ehhez képest Yoongi a tipikus ellenpélda volt mindenre és ez nagyon nem klappolt, a propaganda erőteljesen járatta le őket, csak az volt a kérdés, miért. Természetesen bele kellett kalkulálnom a pakliba, hogy a faluba érve azonnal rituálisan kivégeznek, de Jungkook miatt bíznom kellett benne és eddig nem adott okot az ellenkezőjére.

- Akik ott élnek, régebben el sem tudták képzelni, hogy valaha lehet majd máshogyan is élni, megbecsülni és segíteni egymást számukra ismeretlen fogalom volt. Néhányukat a városok közelében elterülő telepekről szedtük össze az éhenhalás széléről, az elfajzott barmokhoz hasonlóan támadták a halandókat. Szerencse, hogy sokukat meg tudjuk téríteni és jobb belátásra bírni. A falu egésze azon dolgozik, hogy ha már ilyen borzalmak megtörténtek, hozzuk ki a legjobbat belőle és éljünk békében a jelenben.

- Az már gondolom más kérdés, hogy ezt az emberek nyolcvan százaléka nem veszi túl jó néven. – húztam a szám, pedig szerintem a hibridek igazán kitettek magukért, ha Yoongi meséje valóban igaz. – Sajnos rég vége van már annak a korszaknak, amikor működött a kölcsönös szimbiózis. – poénkodtam.

- Valóban... de még így is, hogy bujkálunk, boldogok vagyunk. A falu ad egy bizonyos mértékű szabadságot, a falakon belül azt csinálunk, amit akarunk, oda megyünk, ahová akarunk és senki nem ítél el. Persze nem mese ez, itt is vannak akadékoskodók, de elenyésző számban, és őket rendszerint figyelemmel tartják az Őrzők.

- Őrzők?

- Majd megismered a mi kis világunk hierarchikus felosztását, ne aggódj. Mindent időben kézhez kapsz. Nézd csak! – előre mutatott, én pedig szememmel követtem a keze irányát és akkor megláttam; semmi érdekes nem volt az egészben, csupán egy hasadék, egy hatalmas, hegy aljában megbúvó szikla közepén, de most, hogy a férfi elárulta, mit is rejt, egészen egyértelmű volt a funkciója. Yoonginak igaza volt; tudatlan szem észre sem veszi, aki azonban tudja, mit keressen, annak nyilvánvaló. Suga megint hozzám szegődött – ezúttal mint németjuhász kísérte utam – és farkát csóválva szökdécselt mellettem. – Kedvel téged.

- Akkor ez azt jelenti, hogy te is. – vontam vállat mosolyogva, mire a férfi elfordította a fejét, mintha zavarban lenne. – Vagy talán tévedek? Suga a lelked kivetülése, tehát a lelked bízik bennem, azaz te magad.

- Valami olyasmi. – motyogta és valamiért ez engem nagy boldogsággal töltött el. Ha ő azt mondja, jó ember vagyok, biztosan meggyőzhetjük a falu többi lakóját és a vezetőket is arról, hogy nem kell meghalnom...

- Min Yoongi!