Outcast - Kitaszítva /Park Jimin/

~ Tizenkettedik rész ~

Miután biztonságos helyre értünk, bőven az erdő mélyére, Jimin levette rólam a szemfedőként szolgáló rongyot és kicsit sem finoman lelökött a földre, majd ő – mint valami király – nekitámaszkodott egy fának, karjait összefűzte mellkasa előtt és intenzív bámulásba kezdett. Nekem az volt az első dolgom, mikor visszanyertem a látásom, hogy forgolódni kezdjek, hátha rájövök, merre lehetünk. Ha egy picit is pontosak voltak a feltételezéseim, akkor a faházból nem a falu központja felé irányított, hanem pont az ellenkező irányba, tovább az elhagyatott területen. Azért voltak kétségeim efelől, mert nyilván nem sok időm volt rá, hogy a falu összes helyszínét csípőből kivágjam.

- Hogy nem vette észre senki, hogy elsétáltál velem? - tettem fel az első kérdést, ami felötlött bennem. Ha lett volna nálam papír és toll, teleírtam volna kérdésekkel, hiszen minden irreálisan és logikátlanul történt eddig, bármibe is csöppentem bele.

- Fél órával éjfél előtt mentem érted, megelőztem Seokjint nagyjából tizenöt perccel. Túl korán nem jöhettem, de a falubeliek már annyira izgatottak, hogy mindenki a tanács épülete előtt gyülekezik. 

- Nem gondoltam volna, hogy ennyire nagy szenzáció vagyok.

 Lassan fél órája szemeztünk anélkül, hogy bármelyikünk kiejtett volna ezután egy büdös szót is a száján, ami mérhetetlenül irritált. Lövésem sem volt róla, min agyalhatott, de én jobb híján, ha már úgysem jutottunk egyről a kettőre, kielemeztem őt - már amennyit láttam a sötétben. Érdemes lenne Jimint jobban megismernem, ha már így hozta a sors? A falu lakói keresni fogják őt, hiszen nem ostobák, rá fognak jönni, hogy ha velem együtt ő is eltűnt, valószínűleg ő áll a szökésem hátterében. Vissza tehát nem mehet, és amit legutóbb hallottam, neki is van valaki, akit meg akar találni. De akkor miért nem hagy itt és megy a maga útjára? Miért vállalt egyáltalán ekkora kockázatot? Értem, akit nem kedvel? Annyi kérdésem van és annyi darab hiányzik a kirakósból, hogy azt hiszem, sosem tudok meg mindent.

- Valami nagyon bánt téged a bátyád eltűnésén kívül. - jelentette ki hirtelen, mire akaratlanul is megrezzentem. Még sosem figyeltem meg ennyire a hangját, de most, hogy lehetőségem adódott rá, kifejezetten különlegesnek találtam. Nem túl mély, mégis vékony, kissé rekedtes a sokáig tartó némaságtól. Talán pont ez a különlegesség volt benne annyira megnyugtató, amikor beszélt hozzám annak ellenére is, hogy ellenséges volt és úgy bánt velem, mint egy állattal, vagy veszélyes bűnözővel. – Vagy fáj valamid?

- N-nem. - motyogtam. - Nem fáj.

- Akkor? Miért nézel úgy, mintha az egész világ baját hordoznád?

- Egyáltalán miért érdekel ez téged?

- Ti, emberek, nagyon furcsák vagytok, túl érzelmesek... -

- Régen te is ember voltál. – vágtam vissza ingerülten, mire felszisszent és dühösen meredt rám. – Ez az igazság, hiába gyűlölsz engem, akár meg is ölhetsz. Egyáltalán hol hagytad a familiárisod?

- A familiárisok nem csak nagyobb állat alakját vehetik fel. Nem bízik benned, ember vagy.

- Nem tagadom, az emberek gonoszak. De nem mindegyik. – válaszoltam halkan, pedig szívem szerint ordítottam volna, hogy már megint ezzel kell védekezni. – Közöttetek is akadnak olyanok, akikbe több rosszindulat szorult, mint a falu lakóiba együttvéve. – kardoskodtam. Mindketten mérgesek voltunk a másikra, nem engedtünk az igazunkból és volt egy olyan sejtésem, hogy jó darabig ez így is lesz. Jimin már nyitotta a száját, hogy újra megszólaljon, de ekkor hirtelen az egész erdő fénybe borult és ahogy felpattantam és elnéztem a fényforrás irányába, rémülten konstatáltam, ez bizony a falu felől jött.