Outcast - Kitaszítva /Park Jimin/

~ Hatodik rész ~

- Min Yoongi! – mindketten a hang irányába kaptuk a fejünket, főleg én, hiszen nem ismertem itt senkit és egyáltalán nem számítottam rá, hogy az itt töltött időm első másodperceiben bemásznak az aurámba, teljes kínos helyzetet teremtve ezzel nekem. A másik felet ez az apró tényező nem kifejezetten izgatta, vagy csak nem akart vele foglalkozni heves gesztikulálása közepette. – Te mégis hol voltál?!

- Én is örülök, hogy itthon lehetek, hyung. – fintorgott a megszólított és mellé még a szemeit is megforgatta, hogy nyomatékosítsa, mennyire zokon vette az atyáskodó „támadást", de azért tűrte, hogy az idősebb csontropogtató ölelésbe zárja, mint az óvodást, akit elveszített a figyelmetlen anyja a bevásárlóközpontban. – Bocs, tudom, tegnap kellett volna jönnöm, de felléptek komplikációk.

- Ne is említsd! Namjoon tiszta ideg, neki tartozol magyarázattal! Plusz nem üzentél Hobinak sem, ez felelőtlenség, össze kell tartanunk!

- Hyung...

- Rohadtul aggódtunk miattad! – a magas, sötétbarna hajú srác nyakán pattogó, beazonosíthatatlan rágcsáló hasonlóan zaklatottan nyüszögött, tükrözve gazdája lelkiállapotát.

- Hyung! Ha nem vetted volna észre, bőven akadt okom a késésre és ezt nem itt kéne részletesen megtárgyalni, nem tartozik a falu népére. – biccentett felém Yoongi egyre türelmetlenebbül, mire hyungja meglepetten kapta felém a fejét – bár erősen kétlem, hogy eddig ne vett volna észre. Nem is tudom, mit gondolhatott rólam első benyomás alapján, hiszen úgy meghúztam magam, mint nyúl a bokorban vadászidény közepén. Remegtem, mint a nyárfalevél; egyrészt a fáradtságtól, másrészt a halálfélelemtől, hiszen most jutott csak el a tudatomig, hogy megérkeztem egy hibridekkel teli helyre, ahol én vagyok az egyetlen ember és ez nyilvánvalóan feltűnt már azoknak, akik erre jártak hallgatózni. Akinek a fajtája tönkretette az életüket és nem kicsit lenne jogos hirtelen eltenni láb alól.

- Hát te meg ki vagy? – arca azonnal eltorzult, amint meglátta, nincs mellettem saját familiáris. Nem lehetett neki nehéz összerakni a kirakós darabjait, feltéve, hogy nem teljesen ostoba. – Yoongi, te vadbarom, mit műveltél?! - éreztem a felém áradó gyűlöletet, hogy nem látnak szívesen, és kicsit össze is szorult a mellkasom. Pontosan ugyanezt éreztem minden egyes nap az árvaházban a nevelők, a társaim, és a társadalom részéről is. Hát tényleg velem van a baj, ha mindenhol kitaszítottként, megtűrtként kezelnek?

- Én... - próbáltam kimakogni valami értelmes választ, hogy ne azt lássa, milyen életképtelen és ijedt vagyok, de a torkomra forrtak a szavak, egyszerűen a szám nem volt képes kiejteni semmit, hiába voltak meg a gondolatok. Nem volt szinkronban az agyammal. 

- A neve Yena. Éppen egy elfajzott nézte ki magának, mikor odaértem, nem lettem volna képes végignézni egy tragédiát, hát megmentettem. A bátyját keresi, hyung... ők is elszakadtak egymástól sok-sok éve. - Yoongi jelentőségteljes pillantással jutalmazta társát, aki egy percre megnémult, majd tekintetét végigvezette rajtam, amolyan fürkészve, szinte elemezve, mint egy szkenner. Mintha ezúttal némi együttérzést sugároztak volna íriszei, de csak egy pillantás erejéig láttam megcsillanni, rögtön megkeményítette magát és óvatosan körbepillantott, hány illetéktelen fül hallhatja a kis eszmecserénket.

- Elvisszük Namjoonhoz, majd ő eldönti, mi legyen vele. Bár az én véleményemet bizonyára tudod, rossz vége lesz a nagylelkűségednek. – ez volt a végszó, a magas férfi hátat fordított és gyors léptekkel faképnél hagyott minket, mintha valami díva lenne, aki nem tűr ellentmondást.

~~~

- Felidegesítetted Jint a puszta jelenléteddel, ezt nevezem! Általában kell neki pár perc, amíg felcseszi magát, hozhattam volna stoppert, ha lenne olyanunk. - viccelődött Yoongi, próbálva oldani a feszültséget, de tekintve, hogy éppen a falu vezetőjének irodája felé tartottunk tudván, idegenek döntenek majd az életemről, nem igazán értékeltem a poénkodást.

- Inkább ő rémített meg engem, szinte éreztem, ha rajta múlna, már rég lógnék valahol a nyakamon egy kötéllel és egy táblával... „itt lóg az ember, akinek a fajtája tönkretett minket".

- Tulajdonképpen jogos. Fogalmad sincs, milyen sokunk élete lett oda pár perc alatt. – mordult rám kicsit erélyesebben, ami megállított annyira, hogy elszégyelljem magam. Való igaz, durva dolgokat műveltek, de ez nem az én lelkemen kéne száradjon.

- Igen, de nem skatulyázhat így be! – kardoskodtam végül, védve kevéske megmaradt becsületemet.

- Ne vedd magadra! Más is elengedi a füle mellett a kukacoskodását. – legyintett a férfi, kutya képében kóválygó familiárisa pedig helyeslő vakkantással jutalmazta, lenéző pillantást vetve rám. Remek, megbántottam őket. Az utcán lebzselő hibridek olyan tekintettel méregettek minket, mintha életükben nem láttak volna még élőlényt magukon kívül; páran gyorsan felismerték, mi a helyzet és összesúgtak a hátam mögött, ítélkezően, undorodva néztek rám, pont úgy, mint régen az árvaházban. Yoongi úgy tett, mint aki semmit nem vett észre az egészből, de képtelen volt letagadni a feszélyezettség érzését; Suga immáron egér alakba töpörödött és jól el is bújt. csupán a farka vége kandikált ki Yoongi zsebéből. Biztos nehéz lehetett nekik, hogy így nem titkolhatják az érzéseiket, de gondolom, erre is megvoltak a külön módszereik, meg amúgy náluk ez a bizalom téma még jól működött. Az átlagos koreai városokhoz képest egyébként ez a „település" apró volt, saccolva tíz percnyi sétával elértünk a főépülethez, amit utazótársam úgy definiált, hogy „majd mesélek". – Mi már megszoktuk ezt, hogy nem tetszik neki valami és random változik a viselkedése, éppen ezért nem ő lett a vezető, de erről majd később. Itt az ideje felkészülnöd ittléted leghosszabb és legnehezebb beszélgetésére, ezután sima lesz minden, ha túléled. – veregette meg a vállam, de mikor meglátta halálra vált arcom, még hozzátette: - Hidd el, Kim Namjoon minden, csak nem könyörtelen. Képes mérlegelni, tiszta fejjel döntéseket hozni, átgondolja majd a helyzeted. De azért kérlek, viselkedj és próbálj meg válaszolni, ne némulj meg, azzal senki se tud mit kezdeni. – megálltunk egy ajtó előtt, ami egészen a folyosó legvégén árválkodott magában. Szomszédjai sem voltak, a többi helyiség bejáratát méterekkel arrébb pakolták ezzel is jelezve, hogy ott bizony a legmagasabb beosztású személy tartózkodik és nem óhajt hívatlan vendégekkel jópofizni.

- Kösz szépen! – morogtam. – Végülis veszélyben az életem, talán ki is végeznek, de igyekszem nem néma lenni!

- Hé, azért egy kicsit megérthetnéd a mi szempontunkat is!

- Én megértem, csak azt próbálom elmondani, hogy pillanatnyilag nem vagyok olyan lelkiállapotban, hogy rám jöjjön a szófosás. Jó lett volna, ha legalább azt tudom, mi történik pontosan és mi folyik itt...

- Értem, hogy érted. - biccentett Yoongi. - De ezt nem az én tisztem elmondani, hanem Namjooné. Túl korán akarsz tudni mindent, nem mondták még?

- Hát sajnálom, szeretem beleütni az orrom azokba, amik engem érintenek. – forgattam a szemem, mire ő megcsóválta a fejét.

- Ti, emberek azért vagytok ilyen végtelenül kíváncsiak, mert rövid az életetek és mindent magatokba akartok szívni, amit csak tudtok. - legyintett. – Pedig ha tudnád, hogy semmiről nem maradsz le... 

- Nem kifejezetten foglalkoztat, miről nem maradok le, túl akarom élni és kész. - ezzel részemről lezártnak tekintettem a témát, mert már ahhoz is túl kimerült voltam, hogy tovább veszekedjek.

Ha ez a beszélgetés lesz az utolsó dolog, ami megtörténik velem életem során, akkor úgy akarok meghalni, hogy én mindent megtettem és nem adtam fel.