Outcast - Kitaszítva /Park Jimin/

~ Kilencedik rész ~

- Nem fogok ennyi ember elé kiállni! – kiabáltam Yoonginak, aki tanácstalanul nézte, ahogy komplett pánikrohamot kapok és sípoló levegővételekkel, tépem a hajam. Olyan jól megvoltam, lefoglaltam magam a takarítással, még dúdoltam is hozzá valami béna gyerekdalt, amit utoljára hallottam a rádióban, és néhány óra erejéig majdnem meg is feledkeztem erről az egész cirkuszról, ami körülöttem folyt. 

Ha az elejéről kezdjük, az egész úgy történt, hogy Seokjin még az érkezésem estéjén – pontosabban az éjszaka közepén – rám törte az ajtót és közölte; Namjoon döntött, délben jelenésem van egy tíz tagú Tanács előtt. Persze, a férfi szeme előtt nem ellenkeztem, nem akartam neki megadni az örömöt, hogy lásson kiakadni, de belül majd' megevett az ideg és a kétségbeesés. Ha nem egyedül Namjoonon múlik a sorsom, délutánra gyufásdobozban kaparják el a maradványaimat egy bokor aljában. Ezután Hoseok reggel behozott nekem egy kis kenyeret, vajat és sonkát, na meg egy kancsó vizet, de semmi nem ment le a torkomon akkorra, gyakorlatilag vegetáltam, de még nem hisztiztem. Rövidesen Yoongi váltotta le Hoseokot és akkor jött a kiborulás fázisa. Eleinte csak elpityeredtem és gyerek módjára, lekonyult szájjal értelmetlen, összefüggéstelen dolgokat magyaráztam, aztán elvesztettem az uralmat az agyam és a testem fölött is. Most pedig itt tartunk.

- Márpedig kénytelen leszel, mert ha azt látják, hogy ellenkezel, még rosszabbra is változtathatják a végső döntésüket. Azt kell látniuk rajtad, hogy együttműködő vagy és hajlandó egyezkedni! Vajon miért végezte a történelem során annyi híres hős máglyán meg a kötélen? Egyik sem tudott csendben maradni! Vagy tán azt akarod, hogy most felakasszanak és a bátyád soha többé nem lát, sőt, csak a halálhíredről értesül?

- Jaj, de jó, hiszen ez eszembe sem jutott! Még valami rendkívül okos tanács, amire nem gondoltam eddig tízszer? - gúnyolódtam, de a férfi egyáltalán nem törődött a sértéseimmel, csak megforgatta a szemeit. Igazándiból magam sem értettem, miért lettem rá ennyire mérges, hiszen nem csinált semmi rosszat, szimplán csak a kötelességét teljesítette és egyébként is megpróbált segíteni. Visszanyeltem hát a többi mérgemet és elfordultam, hogy kicsit lenyugodjak.

- Egy órát kell kibírnod, ott lesz Jimin és Namjoon is. Mindketten remekül használják a szavakat, irigylésre méltóan meggyőzőek tudnak lenni, ha akarnak.

- Ezzel cseppet sem nyugtattál meg, Jimin az elsők között lesz, aki odadobna az oroszlánok elé, ha tehetné. - emlékeztettem a zord valóságra, hátha elfelejtette.

- Legalább annak örülj, hogy nem az egész falu népe előtt csinálják. Hidd el, ha csak a Tanácson múlott volna, külön szurkolótábor lenne rá, hogy milyen módon végezzenek ki.

~~~

- Jeon Yena ügyében tárgyalunk most. – egyáltalán nem értettem, mi folyik itt, teljesen elveszítettem a fonalat. Már akkor úrrá lett rajtam a rettegés, mikor beléptem a tágas terembe és Namjoonon, illetve Jiminen kívül mindenki idős volt, legalább ötven-hatvan év körüli. Szentül meg voltam róla győződve, hogy ez az egész hibrid dolog akkor kezdődött el, mikor én még kicsi voltam, azaz körülbelül tíz-húsz évvel ezelőtt, és kizárólag gyermekeket gyűjtöttek be. Hát akkor...? – Kim Namjoon, mint a falu megbízott vezetője beszámolt az ügy körülményeiről, melyről egyelőre nem sokat tudunk, az információ kevés a józan, megfontolt ítélethez. Nehéz döntés előtt állunk, uraim, a hibrid faj így is üldöztetve, kitaszítva éli az életét, kockázatos számunkra az emberlány jelenléte, romba dönti a nyugalmat, amiért keményen megszenvedtünk. Ugyanakkor... hiba volna egy ártatlan életet kioltani mások elkövetett bűneiért. Egy ilyen barbár cselekedet már nem okoz elégtételt. – nem tehettem semmit, csak hallgattam, mint egy jólnevelt kisiskolás. Tizenkét ember bámult egyenesen rám, aki egy székben ültem a terem közepén, csoda, hogy nem fordultam le a padlóra. Olyanokon múlt a sorsom, akik egy csöppnyi szeletet sem ismertek az életem szakaszaiból. Most kezdtem megérteni a rabokat, akiket elítéltek a bíróságon, még akkor is, ha ők valóban súlyos bűnt követtek el. Az igazságtalanság érzése szörnyű árnyékként állt mögöttem, ujjait a nyakamon tartva, arra várva, mikor szoríthatja össze a markát és olthatja ki az életemet. – Nos, Namjoon? Megismételnéd ezt a beszámolót, hogy a lány is hallja?