Outcast - Kitaszítva /Park Jimin/

~ Harmadik rész ~

A Yoongival való beszélgetés alatt nem is egyszer bukott le a fejem, és csak akkor kezdtem igazán realizálni, hogy nagyon fáradt vagyok, mikor már teljesen kiszállt belőlem az adrenalin. Borzalmasan kimerültem, éppen ezért egyik pillanatban kidőltem, talán el is ájultam, csupán órákkal később tértem magamhoz, mert éreztem, ahogy a nap az arcomat égeti és az előbb még sebesült férfi tök nyugodtan tépkedi mellettem a füvet. Félkómásan körbenéztem, de a familiárisát sehol nem találtam, mintha csak álmodtam volna az egészet.

- Szép délutánt.- intett hanyagul Yoongi, miután megunta hogy nem bírok megszólalni és csak bambulok rá bután, éppen hogy csak a nyál nem kezdett el folyni a számból . – Tudtad, hogy akár el is vághattam volna a torkod, amíg békésen szunyókáltál egy ilyen veszélyes és kiszolgáltatott helyzetben? – kérdezte derűsen mosolyogva, apró fogai kivillantak ajkai alól.

- Mégis mi a-...

- A tested bemondta az unalmast és úgy borultál el, mint egy zsák krumpli. Egy ideig szólongattalak és odaküldtem hozzád Sugát is, de semmi reakciót nem adtál, kicsit ijesztő volt. Tudod, rendkívül frusztráló a horkolásod.

- Jó ég! Te. Jó. Ég! Mégis meddig voltam kiütve? – a pánik úrrá lett rajtam, rengeteg felhasználható időt elvesztegettem és még Yoonginak is igaza volt, hiszen olyan szinten kikészültem, hogy bárki megölhetett volna, akár még ő is. Felelőtlen csitri vagy, Jeon Yena!

- Ne aggódj. Suga vadászni ment, talán ebédre megsüthetünk egy-két nyulat vagy madarat, ha szerencsénk van, akad itt valahol pár tojás... ennünk kell, mielőtt tovább indulunk mert energiaforrás nélkül én sem húznám sok ideig nemhogy még te.

- Indulunk? – pislogtam. - Mármint te meg én indulunk?

- Nem gondoltad komolyan, ugye, hogy egyedül eljutsz a hibridekhez? Túlságosan elszigetelődve élünk, a lehető legtöbb óvintézkedéssel rejtőzünk és még egy szakavatott szem sem találna ránk. Én viszont ott élek és feltett szándékom hazamenni, ahogy neked is, hogy megtaláld, amit keresel. Szerintem kössünk üzletet. – az a nemtörődöm stílus, az az unott, mégis élettel teli hangsúly... az idegeimre kellett volna, hogy menjen, de igazság szerint nagyon szimpatikusnak találtam a személyiségét. Ő nem kezelt engem úgy, mint az elanyátlanodott ki árva lányt, akitől leprás lesz, ha hozzászól. Egyszerűen úgy viselkedett velem, mint egy másik, tök átlagos személyjel. Bár ki tudja, ha jobban ismerne, hogyan reagálna...

- Miért bízna meg egy magadfajta hibrid egy emberben annyira, hogy elvezeti a lakhelyére? – mértem végig gyanakodva, mire elmosolyodott és félrebillentette a fejét.

- Egyáltalán nem bízom benned. Ha így volna, azt mondanám, barátságot kössünk üzlet helyett, nem igaz?

- Oké, de akkor is azt mondtad, elviszel a... tieidhez, amit nem szabadna, ha nem lenne meg a minimális bizalom. – replikáztam.

- Gondolkodtam az éjjel, amíg te nyugodtan lustálkodtál és arra jutottam, nem lehet gond, ha megmutatom neked a falut. Mikor oda beteszed a lábad, onnantól te számítasz kisebbségnek a hibridek szemében, sőt, ellenségnek. Ha bármi gyanúsat teszel, nem telik harminc másodpercbe, hogy egy csapat bosszúszomjas és felbőszült magamfajta cafatokra szedjen.

- Rafinált vagy. – biccentettem elismerően. Közben a familiárisa visszaért, szájában egy csomó vérben ázott dögöt cipelt, amitől felfordult a gyomrom.

- Csináljunk ebédet!

- Én ahhoz hozzá nem nyúlok! – még a hideg is kirázott a gondolattól, ha csak elképzeltem, miképp kell megnyúzni azokat a szegény, ártatlan nyuszikat, amiket elém hajítottak. Fúj.

- Akkor szerezz fát a tűznek, amíg én dolgozom. – forgatta a szemét Yoongi és szeretetteljesen megsimogatta a párduc alakban tébláboló állata fejét. – Suga majd veled megy és keres pár fészket, amiben lehet tojás. Na meg az se árt, ha szemmel tart...

- Akartam már kérdezni... miért hívják őt Sugának? – figyelmen kívül hagytam az utolsó megjegyzését, bár lett volna rá néhány keresetlen szavam.

- Hosszú történet és nem érünk rá. Haladj a fáért, este kell indulnunk.

- Miért?

- Elég sokat kérdezel, nem mondták még? Egyébként meg azért, mert az emberek éjjel alszanak és nem kerülnek az utunkba, viszont a vadállatok és a magamfajta veszélyes teremtmények akkor vannak mozgásban.

- Honnan tudsz ennyi mindent?

- Az évek és a rutin. – kacsintott, majd a mellettem sündörgő Sugára nézett; az állat feszt rajtam legeltette a szemét és ez idegesített. – Menjetek már azért a fáért! Vagy maradni akarsz nyuszikat nyúzni? – több sem kellett, mint akit kergetnek, úgy rohantam el a gusztustalan tevékenység helyszínéről. Nem tehettem róla, már kisgyerekként sem bírtam az ilyesmit, az árvaházban a nevelők véleménye pedig egyöntetűen az volt, hogy egy elkényeztetett kis patkány vagyok, aki fél összepiszkolni a kezét.

Suga és én szótlanul baktattunk egymás mellett. Jó, nyilván egy állat nem tud megszólalni, de én mindig szerettem beszélni hozzájuk, legyen szó akár a kóbor cicákról, vagy a madarakról, amik az ablakpárkányra szálltak reggelente, mikor felébredtem. Ráadásul Suga egy familiáris, tehát tökéletesen értené, amit mondok, mégis túl feszült voltam, hogy megszólítsam. Csak szedegettem a jónak tűnő faágakat és nagyobb, száraz kérgeket, botokat. A fák termete miatt elég vastag elhullott darabokat tudtam gyűjteni, nem okozott gondot villámgyorsan teleszedni a kezeimet velük, de túlságosan féltem, hogy olyat látnék, amit nem szeretnék, ha visszaérek, úgyhogy biccentettem Sugának.

- Keressünk tojásokat! – amint ezt kimondtam, már repült is cinege alakjában, hogy aztán két perccel később majomként hozhassa le onnan zsákmányát. – Lenyűgöző... - mintha büszkeséget láttam volna a szemeiben azután, hogy ezt kimondtam, amit csak mosolyogva nyugtáztam.

Hála a jó égnek, amíg mi odavoltunk, Yoongi bőven végzett az ebéd előkészítésével és még meg is jegyezte, hogy mit piszmogtam ennyit. Én kérek elnézést, amiért emberhez mérten korlátozottak a lehetőségeim.

~~~

- Egyébként hányan vagytok? Úgy értem, a... faluban. – tettem fel óvatosan a kérdést és beleharaptam az előttem heverésző sótlan sült húsba. Nem rajongtam a szerencsétlen nyuszikért, de a szükség nagy úr...

- Nem tudom. Párszázan, maximum ezren... de egyre csak fogyatkozik azoknak a száma, akik még józanul tudnak gondolkodni. Rengetegen őrülnek bele a kitaszítottságba és egyik pillanatról a másikra átveszi bennük az uralmat a gyűlölet az emberek iránt.

- Ez szomorú. – sütöttem le a szemeimet; bár én nem tettem semmit ellenük, szégyelltem magam, amiért embernek születtem. – Mesélsz? Ha van kedved...

- Mire vagy kíváncsi?

- Csak arra, hogy milyenek vagytok?

- Lássuk csak... napestig itt ülhetnénk, ha túl sok részletet kéne megosztanom veled, de... sokban hasonlítunk az állatokra, mert végülis a lelkünk egy része az.

- A lelketek egy része?

- Biztos hallottál már rablásokról, furcsa eltűnésekről... egészen pici gyerekeket szakítottak el a családjaiktól, a szüleiktől, hogy kísérletezhessenek rajtuk, mint valami patkányokon. – köpte. - Fegyvert akartak belőlünk csinálni, ha jól tudom, de a pontos információkat sosem mondta el senki,mert nem tekintettek minket többnek egy eszköznél, hát minek is avattak volna be? – úgy meredt maga elé, mintha újraélné azokat a szörnyűségeket, amiken keresztülmehetett. Bizonyosan így is volt, egy tragikus emléktől nem lehet csettintésre megszabadulni. Igen, amiket Yoongi most elmondott, korántsem voltak számomra ismeretlenek, hiszen bemondták a hírek és a rádió annak idején, hogy lebuktattak egy kutatócsoportot, amely engedély nélküli kísérleteket hajtott végre gyerekeken, de a csoport vezetője váltig állította, megbízás volt. A bírósági tárgyalások után a vádlottak is eltűntek az üggyel együtt, ami tabu téma lett mindenhol. A világ úgy tett, mintha soha nem történt volna meg. - Váltsunk témát, ha nem haragszol. - mosolygott rám fájdalmas arccal, mire bólintva beleegyeztem, ennyi elég volt mára. 

Legalábbis egyelőre.