Az Igazi

Június 4.

2021. június 4. Egy átlagos, unalmas péntek délután. Fél 4 van. 4-től 6-ig lesz edzésem, amihez szokás szerint semmi kedvem nincs. Táncolok. Akrobatikus Rock and Roll. Alapvetően nagyon szeretem, de sokszor nem volt hozzá kedvem sajnos. Tudtam, hogy új táncpárom lesz és hát mondjuk úgy, hogy nem repestem az örömtől. Már a suliban is azt beszéltem az osztálytársaimmal, hogy reménykedek benne, még ha nem is lesz jó fej, akkor legalább nézzen ki jól és táncoljon profin. Erre az esély valjuk be, hogy vajmi kicsi volt, de hát reménykedni azt szabad. Lassan már az utolsó pillanatokat jártuk, (15:55) de én még mindig ültem a gép előtt és próbáltam húzni az időt, amennyire csak lehet. Anyukám viszont hajthatatlan volt és ő nem csak izgult, de még nagyon várta is! Ami őszintén szólva idegesített, hogy ő várja, engem meg hidegen hagy. 2 perccel voltunk az edzés kezdete előtt és én olyan hülye érveket hoztam fel, hogy az edző úgyis késik, mire a lányok átöltöznek, az még negyed óra és így tovább. 1 perccel az edzés kezdete előtt viszont már nem tudtam tovább húzni az időt, szóval elindultunk. Amikor közelítettünk az épülethez, akkor már egészen elkezdtem izgulni, amin nagyon meglepődtem. Amint odaértünk, nyomban kiszálltam a kocsiból, vállamra vettem a táskát és elindultam a bejárathoz. Anyukám maradt az autónál, mondván, hogy valamit megnéz, menjek nyugodtan. Na, ott megijedtem egy kicsit! De mondtam, hogy rendben anya, akkor megyek. Közben azt sugdolóztam magamnak, hogy: ,,Mély levegő!" Az épület hátuljához parkoltunk, szóval meg kellett kerülnöm az egészet. Gondoltam magamban, nem probléma, úgyis ezzel is csak megy az idő. De egyszer úgyis eljön, aminek el kell jönnie! Amint odaértem a bejárathoz ott állt egy lány az anyukájával. Már messziről mosolygott rám, én pedig visszamosolyogtam. Mintha megállt volna az idő. Az a pillanat annyira végtelennek tűnt, hogy olyan érzés volt, mintha ott állnék órák óta és csak azt a bizonyos szempárt bámulnám. Köszöntem neki és az anyukájának, ők visszaköszöntek, de maradtak kint. Én nem zavartattam magamat, szokásomhoz híven bementem az épületbe és átöltöztem. Odasétáltam az edzőmhöz, kezet fogtam vele, majd visszaültem a szokásos helyemre azt várva, hogy elkezdődjön az edzés. Az edzőm nekiállta kipakolni az óriási hangfalat, én pedig odaültem a közelébe, menedéket keresve. Mondjuk úgy, hogy nem találtam.