Az Igazi

,,Most ugrik a majom a vízbe!"

Reggel könnyes szemmel és igatottan ébredtem. Nagyon vártam, hogy mi lesz, amikor Szofiék megérkeznek a táborba. Várhattam én.....csak mégrosszabb volt. Amikor megöleltem, akkor olyan volt, mintha neki kényszer lenne. Az autóba sem fogtam meg a kezét inkább, gondoltam majd megbeszéljük, amikor alkalmunk lesz rá. Viszont ilyen alkalom még sajnos nagyon messze volt, mert a tábor után mennek nyaralni Vonyarcra. Én meg majd megint sírhatok a párnámba. A tábor szerdai napja is ugyanolyan szuperül telt, akár a többi. Este viszont nem bírtam tovább és úgy voltam vele, hogy akkor nem négyszemközt beszéljük meg, hanem messengeren. Viszonylag jól megfogalmaztam a kérdést és elmondtam a problémámat.......
Amikor azonban a választ megkaptam, egy világ dölt össze bennem. Mérgemben addig ütöttem a szekrényemet, amíg be nem horpadt. Sírtam és ütöttem. Addig, amíg olyan érzésem nem volt, hogy na, most eltörtem a kezemet. Szerencsére nem, de nagyon sokáig fájt. Amikor kitomboltam magam és egy kicsit megnyugodtam, akkor válaszoltam rá....
A válasza az volt a kérdésemre, hogy:
,,Màrk, jól érezted, hogy elhúztam a kezem, de én úgy éreztem, hogy kicsit sok, amikor alkalmad volt rá mindig fogtad a kezem, olyan közel voltál hozzám, amennyire csak lehettett."
Ezután még rosszabb volt. Csak sírtam, sírtam és mérgemben nem tudtam mit kezdjek magammal. Így utólag visszagondolva, nem tudom eldönteni, hogy magamra, Szofira, arra, hogy nem szólt, hogy tolakodó vagyok vagy úgy az egész helyzetre voltam mérges. Szerintem az összesre. Életemben nem éreztem még ekkora haragot. Mire nagy nehezen megbeszéltük a témát, eldöntöttem, hogy visszafogom magamat, aztán ha majd akar valamit, akkor szól vagy megcsinálja ő, amit akar. Borzasztó sokat sírtam aznap és nagyon sok gondolat fordult meg a fejemben. A világ legszörnyűbb érzése volt bennem, ez pedig nem más, mint a tehetetlenség. Este azzal a gondolattal aludtam el, hogy:
-De az sem lesz jó, hogyha hagyom, mert ő nem fog kezdeményezni sajnos, ahogy ismerem és akkor megragadunk ezen a szinten. Tehát nem tudtam, mit tegyek, ezért hagytam, hogy magával sodorjon az ár.
Másnap reggel még borzasztóbb volt az ébredés, mint az ezelőtti napok. Már nem könnyes szemmel, hanem konkrétan arra ébredtem fel, hogy sírok. A saját sírásomra. Nem is tudom pontosan hogyan lehetséges ez. Csak reménykedni tudtam abban, hogy rendben lesz minden.......
Miután elkészülődtem és mindent ugyanúgy csináltam, ahogy azelőtt. Lassacskán begurultak Szofiék a házunk elé. Viszonylag nagy meglepetés ért.....Amikor raktam be a csomagtartóba a táskámat és Szofi kiszállt Tündivel együtt az autóból, mint eddig, akkor most már nem én öleltem meg Szofit. Szofi odalépett elém, rám mosolygott, visszamosolyogtam és megölelt. Feléledtek a hasamban a pillangók. Majd úgy, akárcsak eddig, mindketten beültünk hátra az autóba. A fejemet az ablak felé fordítottam, nem feltétlenül akartam, hogy Szofi lássa, hogy nem bírom abbahagyni a mosolygást. Azon járt az agyam egész úton, hogy Tündi biztos beszélt vele. Vagy csak magától jöhetett rá? A mai napig kérdéses. A lényeg az, hogy boldog voltam. Óráról-órára, ahogy telt a nap, egyre jobban azt éreztem, hogy a kapcsolatunk újra kezd a régi lenni. Direkt, ahogy írta, hogy: ,,Olyan közel voltam, amennyire csak lehetett", erre odafigyelve tartottam egy bizonyos távolságot és nehogy mégegyszer ilyen érzése legyen, néha inkább, amikor az öltözőben volt pihenőkor, akkor én inkább kimentem az öltözőből és zenét halgattam. Ezt mondtam ki suttogva, amikor kijöttem, pedig Szofi még bent volt:
-Na, most mondd, hogy túl közel vagyok!-kuncogtam.
Még mindig éreztem magamban a mérget, de minnél többet mosolygott rám, a haragom annál jobban múlott el. Nem lehet rá haragudni! Amimor viszont odaértem a lejátszási listámban a kedvenc zenénkhez, amit együtt szoktunk halgatni, akkor minden haragom elszállt! Újra a régi (talán még jobb is) volt minden!!! Mindketten mosolyogva jöttünk ki nap végén a csarnokból. Beültünk az autóba.
-Na, Szofi! Nem szeretnéd elmondani?kérdezte Tündi.
-Jaj anya! Még nem!-válaszolta határozottan Szofi.
Én pedig, mint minden normális ember megkérdeztem, hogy miről van szó. Szofi rám nézett mosolyogva és azt mondta, hogy semmiről. Valahogy addig beszéltem erről és győzködtem Szofit, hogy mondja el, hogy végül megtette. Amikor láttam, hogy kilátástalan a helyzet és ha erőltetem, akkor nem fogja elmondani, akkor inkább befogtam a számat. Pár perces csend elteltével Szofi egy borítékot adott át.
-Szóval.....nyisd ki!-mondta izgalommal. -Jaj, na látod, eddig győzködtelek, most meg nem merem kinyitni!-nevettem
Saját magam és Szofi idegesítésére szépen lassan nyitottam ki. Egy A4-es papír volt benne, ami 4 részben volt meghajtva. Még csak az első 5 szót olvastam el. Leraktam a papírt magam mellé.
-Nem, ilyen nem létezik! Ez csak egy álom! Ezt nem fogadhatom el!
Nem akartam elhinni.....
Annyira boldog voltam, hogy az leírhatatlan!