Our Story || TodoDeku 🇭🇺 [FÉLBEHAGYOTT]

28. rész: Szeressük azért Ashidot 👉👈

Todoroki szemszög:

Délután 5 van.. Most épp az ágyamon ülök és gondolkozok a korábban történteken. Csak hát nem azon amin inkább kéne... (Gomen ezért a time skip-ért, de lusta vok leírni az ezelőtti dolgokat tvt)

Habár a holttest kemény látvány volt, más dolog sokkal jobban érdekelt...

Midoriya megölelt... És én is őt... Tán nem a legeslegjobb helyzetben, de ölelkeztünk... Ez ugye nem csak egy álom volt...? Ugye??? Megpróbált megnyugtatni, amikor én kissé beparáztam.. Hmm, habár nem is ő lenne, ha nem tette volna ezt...

Az "elmélkedésemet" egy hangos kopogás zavarta meg. Nagy nehezen felálltam, majd ajtómhoz lépkedve nyitottam ki azt. Ashido állt ott.

-Szia Todoroki-kun!-mondta mosolyogva.

-Szia. Mi szél hozott erre?-kérdeztem kissé sürgetve, mivel jelen pillanatban sokkal szívesebben gondolkodnék egy bizonyos valakin. Persze nincs semmi bajom az osztálytársaimmal, de egy ideje mindig a legjobbkor jelenek meg. Gondolom nem direkt csinálják, de akkor is.

-Nos hát, a történtek után néhányan úgy gondoltuk, hogy játszhatnánk valamit, hogy mind jobb kedvre derüljünk!-mesélte egy még szélesebb mosollyal. (Azért is pontosítanom kell bruh: mivel végül az egész osztály elment a "tett helyszínre", mind látták a holtat, és mint már le volt írva, a halott látványa eléggé durva volt. Én meg gondolom egy "ilyen" látvány eléggé para lehet, stb. 👌 (egy lusta dög vok, tudom.))

-Rendben. És?-kérdeztem ezúttal már inkább bunkón. Jól van már, de hát akkor se zavarjanak meg folyton!

-...-a mosolya egy pillanat alatt lekerült arckifejezéséről, majd duzzogva folytatta.-És gondoltam megkérdezlek, hogy akarsz-e hozzánk csatlakozni; de látom eléggé felesleges lenne ezt tennem.-mondta majd drámaian megfordult és elindult valószínűleg mást megkérdezni. Hát, oké?

Ajtómat vissza csukva, indultam el most a változatosság kedvéért az asztalomhoz. Ám pár perc elteltével újból kopogtak. Most komolyan???

Próbáltam kizárni az egyre erőteljesebb kopogást; befogtam a fülemet is, de még így is hallottam.

Felálltam, és konkrétan kitépve az ajtómat, készültem jól leszólni a zaklatómat.

-MI AZ MÁR MEG-...-kezdtem bele, viszont mikor megláttam szerelmem rémült arcát, egyből lenyugodtam és kétségbeesetten kezdtem őt is megnyugtatni.

-Bocsáss meg Midoriya, nem tudtam, hogy te vagy az! Tényleg sajnálom! Sajnálom!!-mondtam aggódva, miközben a kezemet valamiért ide-oda mozgattam, mintha az bármin is segítene.

-S-semmi baj!-válaszolta végül.

-Hhaa (*sóhaj*)... Még egyszer bocsi..-hajtottam le a fejemet, hogy addig se kelljen a szemébe néznem.-De akkor mondd, miért jöttél?-kérdezem most már (szerintem) sokkal kedvesebb hangon, miközben tekintetemet ráemeltem.

-Cs-csak... Mina azt mondta nincs kedved játszani, és eléggé idegesnek tűntél..-kezdte el motyogva.-E-ezért gondoltam akkor én se játszok, é-és megpróbállak felvidítani...-magyarázta el most már inkább suttogva, amiből alig értettem valamit. De egy kis idő után összerakva a hallottakat, elpirulva és egyben meglepetten bámúltam.

Komolyan, csak azért kihagyná a játékot, hogy velem legyen? Ezt azért nem gondoltam volna...

-O-oh... E-ez nagyon kedves tőled Midoriya, de egyáltalán n-nem kell ezt tenned! K-kérlek, menj nyugodtan játszani, én pedig meg leszek meg minden!-próbálom győzködni, de mint ahogy látom nem sok sikerrel.