Our Story || TodoDeku 🇭🇺 [FÉLBEHAGYOTT]

27. rész: Az a kis apró öröm (amit azért is elrontanak xd)

Midoriya szemszög:

Elhaladtam egy furcsa sikátor mellet. Beljebb mentem, hogy körül nézzek. De a látványra nem igazán voltam felkészülve..

Egy férfi... Szó szerint szétcincálva... És mindenütt vér..

Lesokkoltam. Kegyetlenül fájdalmas volt nézni. Könnyek gyűltek a szemeimben.

Egyszerűen nem tudtam mit kéne most pontosan tennem.

..-F-fel kell...hívnom a sensei-éket! De...ne-nem megy.. Akkor bárkit, csak...csak mozduljak már meg!-kezdtem el könnyezni.-...N-nem állhatok egy helyben...!! Mindig a-a tehetetlenségemből...lesznek a nagyobb gondok.. Mo..most nem hagyhatom!!-suttogtam el könnyekkel áztatott arccal.

Nehézkesen, és kissé remegve, de sikerült előkotornom a telefonom. Ám az ujjam nem az osztályfőnököm telefonszámánál állt meg... Hanem Todorokién. Majd hirtelen gondolatból rányomtam a hívás gombra..

Nem is tudom miért pont őt hívtam inkább.. Talán mert benne bízok meg a legjobban? Mert teljes szívből szerelmes vagyok belé? Vagy csak túlságosan is félek, és úgy gondolom ő majd meg tud nyugtatni? Lehet mindegyik...

Az igazi hősöknek sose kéne kimutatniuk a félelmüket... Ez való igaz...de..nem tudom, egyszerűen nem vagyok képes tisztán gondolkodni, és úgy döntéseket hozni....

Visszatérve, észre se vettem, hogy a telefon túloldalán az a bizonyos mély, bár most kissé aggódó hang szólítgat a nevemen. Hirtelen a fülemhez kapva az eszközt nyitottam szólásra a számat, miközben ijedten figyeltem a holttestet. Viszont egy szó se jött ki ajkaimon.

-Midoriya?-szólít ismét engem Todoroki.

-.....T-Todoro....ki....-ennyit voltam képes kinyögni. Eléggé sokat mondó, mit ne mondjak.

-Midoriya! Történt valami? Jól vagy?-kezdett el egyből kérdezgetni a felemás hajú.

-...Ké-kérlek... Gyere.....i-ide.......-mondom szaggatottan kérésemet.

-Mi történt?! Hol vagy?!-kérdezett újból, már sokkal aggódóbb hangon.

-.....E-egy sikátorban.... Nem tudom pontosan ho-hol.... Kérlek.......gy-gyere ide....-válaszát nem megvárva letettem a telefont. Őszintén remélem, hogy eljön.

A hasznos tárgyat visszatettem a zsebembe. Beszívtam egy mély levegőt, majd remegő lábakkal, s továbbra is félve elindultam a holt felé.

Nagyjából háromnegyed méterre megálltam mellette. Közelebb nem nagyon mertem menni. Onnan próbáltam megfigyelni a holttestet.

-...Ni-nincsenek konkrét szúrás, vagy döfés nyomok.. Úgyhogy nem hiszem, hogy késsel csinálták volna. D-de akkor mivel cintálták szét így..?-motyogtam el dadogva magamnak a tényeket. Még mindig rossz volt nézni, de muszáj lesz valami hasznosat is csinálnom.

Ekkor hirtelen halk lépteket hallottam magam mögül. Nem mertem megfordulni. A hang egyre közeledett, és közeledett. Aztán váratlanúl egy kezet éreztem a vállamon.

Szélsebesen fordultam meg végül, és álltam védekező-állásba.

Rettentően megkönnyebbűltem. De ez nem tartott olyan sokáig... Todoroki nézett rám fájdalmas tekintetekkel. A kezeimet lassan visszahelyezve testem mellé. Éreztem, hogy újból könnyek ezrei lepik el az arcom.

Őt, az életem szerelmét, szomorúnak láttam... És kissé ijedtnek..

A testem magától megmozdult. Ez már nálam egy ilyen szokás lehet... Szorosan magamhoz öleltem a fiút. Kis késéssel, de ő is erősen magához szorított.