Csak Ő létezik | Adam Driver

5. fejezet

 Miután elment, Sabrina kiitta a hideg ásványvizet és komolyság csillant a kék szemében.

– Lehet, hogy igaza van... Bármennyire is volt nevetséges a fószer. Találkoztál vele, beszéltetek... Mi többet akarsz? Jó buli volt, ezt be kell ismernem de szerintem a zuhé előtt menjünk haza!

Sóhajtva bólogattam mert tudtam, hogy ezt a választ várja tőlem de a szívem sikítva tépte a haját már a gondolattól is, hogy egy centivel arrébb álljak.

– De én még szeretnék picit maradni... – motyogtam neki, miközben jobban megnéztem az ajándék sapkát. Fekete színű, mereven nehéz és a film logója kicsit sem diszkréten hivalkodott az elején.

– Rendben de az első cseppnél indulunk!

Hálás voltam neki, hogy ennyire megértő velem és a hozzám tartozó hülyeséggel együtt is elbír viselni. Ha ő nem lenne, biztos magányos lennék.

Az ebédelős bagázs visszatérve kérdezte, hogy történt-e valami érdekes, mire boldogan osztottuk szét a sapkákat és így, egyik témát követte a másik, mire észbe kaptunk, már egész kellemes kis galaktikus teaparti alakult ki. Elég hamar be kellett látnom, mivel egy szót sem értettem abból, amit beszéltek, hogy ezekhez képest én piskóta vagyok. Kiváltképp rajongás terén, mert egytől-egyig mindenki, odáig és vissza volt a Star Wars-ért és persze, főleg Kylo Renért. Ezek után már őszintén örülök, hogy meleg van és egyik fan sem öltözött be Sith nagyúrnak.

– He? Valami a fejemre esett! – nyávogta az egyik, majd a másik röhögve közölte, hogy lehet, hogy csak leköpték, ne izguljon. Mire kinevettük magunkat, egyre jobban eleredt az eső és Sabi már szedelőzködni kezdett de nekem nagyon nem ment.

– Figyi, majd én haza metrózom... – kezdtem el tétován a hátának és rá sem mertem nézni.

– Tudtam, hogy ezt forgatod a fejedbe. Szarrá fogsz ázni! – aggódott de azért annyira nem, hogy ő is velem maradjon és együtt ázzunk bőrig. Fejcsóválva nyújtotta a kezét, amibe hálásan beletettem a kocsikulcsomat.

– Itt van a táblám! Ne aggódj! Írok ha majd unatkozok.

– Nekem ugyan ne! És ha egy hetet az ágyban töltesz tüdőgyulladással akkor se merj írni! – nevetett és a táskáját a feje felé téve elszaladt. A nagy kapkodásban észre sem vettem, hogy hirtelen tök egyedül maradtam. Akinek volt egy csöpp esze, az felkötötte a nyúlcipőt és konstatálta, hogy mára ennyi volt, mert a júniusi viharok nem viccelnek.

Természetesen nekem még annyi eszem sincs, szóval ez nem én vagyok, én inkább a táblámat a fejem felé téve leültem a padkára. Kezdtem sajnálni, hogy elvi okokból Sabinak a táskájába tettem a sapkámat amit kaptunk, mert most igazán jól jönne. Egy óra múlva még mindig esett és még három után is. Közben amikor csak kevésbé esett, hogy ne unatkozzak összeszedtem a szemetet, amit a többiek itt hagytak majd amikor újra erősebben vert a fejemet a csapadék, folytattam a gömböc életmódot. Talán amikor már a bugyim is vizes lett és vaksötét lett, akkor elgondolkoztam, hogy tán hazafelé kéne venni az irányt de pont beúszott a látómezőmbe a fekete autó és a vérnyomásom egy pillanat alatt lett a plafonon és felpattantam.