Csak Ő létezik | Adam Driver

28. fejezet

Mohon csókoltam az ajkait és szorosan ölelt, bár még ennél is szorosabban tudna ölelni, annyira szorosan, hogy az már fájjon. Érezni akarom, hogy tényleg itt van velem.

– Hé, várj! – mondta és próbált lehámozni magáról de most önző voltam és nem engedtem. Behúztam a hálóba és ahogy ruha nélkül, meztelenül álltam előtte, nem akadékoskodott többet. Lassan végigcsókolta a testem minden pontját, kiélveztem minden érintését, illatát és ízét. Végül szenvedélyesen egymásba olvadtunk és kéz a kézben jutottunk el a csillagok közé. 

Szeretni jó de szeretve lenni a legjobb.

A mellkasát simogattam és nem bírtam az arcáról levenni a szemem. Ő a plafont bámulta és összpontosított valamire.

– Hiányoztál! – szólaltam meg végül és bár nem akartam, hogy tényleg elmondja de vártam mikor kezdi el.

Megfogta a kézfejemet és pár apró csókot adott rá.

– Nekem is hiányoztál, rettenetesen, Olive... Annyi minden történt azóta... – kezdett bele de sóhajtott egyet és nem folytatta.

– Mi? – öleltem szorosabban ahogy suttogva kérdeztem vissza és ezt a két hangot olyan nehéz volt kiejtenem, mintha ez lett volna az utolsó, amit mondhatok neki, mielőtt kipukkanna ez a szappanbuborék. Ezt Ő is észrevette és pánikszerűen rám nézett. A szeme talán a bocsánatomért könyörgött de a szája mást mondott.

– Köztünk nem változik semmi! Ígérem, elválok Oli! Megoldom!

Erre felültem és mérhetetlenül mérges lettem rá. A ruhámat kezdtem el keresni és dühösen újra feltettem a kérdést.

– Mi történt? És ne hazudj mert akkor soha többet nem beszélek veled!

Többször nyitotta a száját majd csukta be és egyszerűen képtelen volt elmondani. 

A mérhetetlen fájdalommal átitatott arckifejezésétől elszállt minden haragom és odamásztam hozzá. Átöleltem, amit viszonzott és behunyt szemmel kezdte el mondani.

– Gyerekem lesz... Kérlek ne hagyj el!

– Muszáj. – mondtam ki lassan. – Nem hagyhatom, hogy tönkretedd azt, amiért annyit dolgoztál! Ne haragudj rám.

– Ne csináld! – kérlelt és amikor elindultam a cuccaimért, ő is felöltözött egy pillanat alatt és az utamba állt.

– Nem akarom, hogy elmenj, nem érdekel a karrierem!

– Akkor sem! Istenem Adam! Az a gyerek nem tehet semmiről! Ez már más helyzet mint az amiben eddig voltunk. Abban mindenki hibás volt de a baba nem kérte ezt, ő megérdemel egy normális családot... Ez a helyes és ezt te is tudod. – a sírás már nagyon fojtogatott és ha záros határidőn belül nem húzom el a csíkot, itt előtte fogok bőgni mint valami szerencsétlen.

– Kitalálok valamit, hogy tudjuk folytatni... – mondta és elszánt volt, mindenáron itt akart tartani.

– Nem érted hogy nem akarom? – kezdtem vele ordibálni. – Nem találkozhatunk többet! Így legalább tudsz majd koncentrálni a gyermekedre! Nincs annál fontosabb, hogy ott legyél neki! Érted már? Sokkal fontosabb nálam! ...Add oda neki az összes szeretetedet, amit nekem adtál volna...

Ezt hallva térdre rogyott előttem és átölelte a derekamat mert belátta, hogy hajthatatlan vagyok, sőt, valahol legbelül azt is, hogy igazam van.

Utoljára beletúrtam a hajába és mozdultam az ajtó felé, mert csak a menekülésen kattogott az agyam.

Lassan elengedett de a mozdulata nehéz és darabos volt, majd könnyes szemmel hátranézett mikor már a nyitott ajtón léptem ki és hirtelen utánam szólt.

– Én is érzem azt a butaságot amit Te...! Szeretlek! Kérlek... – suttogta elhaló hangon.

Ledermedtem egy pillanatra de még erre sem fordultam meg, csak mentem, majdhogynem szaladtam a kezemet a számra szorítva. Egy folyosónyira jutottam mielőtt teljesen összezuhantam volna és percekig csak nyeltem vissza a könnyeimet. Ha ezt tegnap mondja el, nehezen lehetett volna nálam boldogabb embert találni az egész föld kerekén de most ezzel inkább azt érte el, hogy a szívembe szúrt kést, még jól meg is forgatta.