Csak Ő létezik | Adam Driver

50. fejezet

– Nem kellett volna aggódnod! – vigyorogtam bele a mobilomba és csendben elhallgattam azt az elhanyagolhatóan apró tényt, hogy a kollégáim végig azt hitték, hogy Samuel küldte a csodálatos csokrot.

– Biztos?

– Teljesen! – vágtam rá és ezen, a saját kis belsős poénunkon, mindketten elnevettük magunkat.

Istenem, mennyire hiányzott már, hogy beszéljen hozzám és érezzem mennyire közel is van a szívemhez! Most minden egyes hozzám intézett szava, a jeges megfáradt lelkemet apránként melegíti fel.

Mikor elcsendesedtünk, két másodpercig csak hallgattunk és lehetett volna ez a pillanat kínos is de már ha akarnánk sem tudnánk kellemetlen helyzetbe hozni egymást, így ez a szünet sem volt az, majd lassan megszólalt.

– Tudod, ha máskor eljössz a forgatásra, nyugodtan köszönj oda nekem... nem fogok megharagudni...! És azóta sajnálom, hogy azt a kávét, amit hoztál, nem együtt ittuk meg... – mondta félvárról, mintha csak az időjárásról beszélnénk. Elsőre a válaszom a torkomra forrt majd mikor dühös lettem Robira, már rögtön megtaláltam a hangomat.

– Megölöm Robertet!

– Á, inkább ne... Hol találnék még egy ilyen jó szakembert?! – mondta nyugodtan és várta, hogy elpárologjon a dühöm.

– Komolyan nem hiszem el, hogy elmondta...!

– Hát először nem is mondta, de mivel Philip meglátott téged, már nem volt sok választási lehetősége és azzal, hogy hitelesen eltudom játszani, hogy haragszom rá, már mattot is kapott... Könnyű volt, hisz ez a szakmám... – zárta le túljátszott ártatlansággal.

– Nagyon vicces vagy! – kontráztam rá és már mosolyogtam is. Végül is nem baj, hogy megtudta. Sóhajtottam egyet és folytattam. – Csak kicsit látni akartalak... A hiányodat még mindig nem bírom megszokni... – halt el a hangom és úgy éreztem nem veszítek már ennél többet ha őszintén beszélek az érzéseimről. Adam is sóhajtott egyet.

– Istenem, Oli... Olyan jó hallani a hangod és boldoggá tesz, hogy még mindig így érzel irántam... – mondta és hangján lehetett hallani, ahogy legördül egy hatalmas súly a szívéről. Talán azt gondolta, hogy már nem is érdekel engem, mert együtt vagyok Sammel? Szórakozottan elnevette magát és felszabadultan folytatta. – Végig azt hittem, hogy már elvesztettelek. Kérlek, ha még haragszol rám bármi miatt akkor bocsáss meg...

– Ne is mondj ilyet! Jézusom! Nem tettél semmi rosszat. Inkább Te bocsáss meg. Ok nélkül voltam dühös rád. Olyan hülye vagyok... – hadartam el és tényleg egy marhának éreztem magam.

– Dehogy vagy az! Megértelek, nehéz időszak volt és sose bocsátom meg magamnak, hogy nem én voltam az, aki átsegített téged ezen... de ezért örültem igazán annak, amikor kiderült, hogy eljöttél mert még úgy is, hogy nem találkoztunk régóta, ez a tetted, felélesztette bennem a reményt. Talán találkozhatnánk újra Robinál? Vagy bérelhetnék egy lakást és...

– Várj Adam! Félreértettél! Az igaz, hogy szeretlek, de Sabrina halála óta sok idő eltelt és sok minden megváltozott...  Ám egy dolog biztosan nem, hogy fontos vagy nekem és ezért nem hagyom, hogy valami hülyeséget csinálj.

– De miért? Te is tudod, hogy meg tudnánk oldani! ...Várj, mégis mire értetted, mi változott? – kérdezett vissza fennakadva ezen, én meg hirtelen nem is tudtam, hogy fogalmazzam meg.

– Arra Adam, hogy mostanra már végérvényesen beláttam, hogy sose leszünk újra együtt... – vettem egy nagy levegőt és úgy folytattam. – Talán túl kellene lépnünk ezen, hogy végül ne fájjon, se nekünk, se senki másnak...