Csak Ő létezik | Adam Driver

26. fejezet

 Később, mikor kettesben maradtunk, még mindig csak azon járt az eszem, amit Robi mondott és nem bírtam magamba tartani.

– Haza kéne menned... – közöltem vele, miközben az ölemben volt a feje és birizgáltam a haját.

– Nincs rá időm! – hazudta szemrebbenés nélkül, teljesen nyugodtan, amitől rögtön a plafonon is voltam.

– Ez nem igaz! – mordultam rá és kibújtam a feje alól, mire értetlenül csak nézett rám a boci szemeivel. – Gyűlölöm ha belehazudnak a szemembe! – hadartam neki egyre hangosabban és akkor jött rá, hogy mekkorát hibázott.

– Ne haragudj! – állt elém és megfogta a kezem, hogy megnyugtasson. – Csak nem akarok... Veled jobban érzem magam... – magyarázta bizonytalanul, miközben simogatta a kezem.

Ettől kissé megenyhültem és lejjebb vettem a hangerőt.

– Kérlek, menj haza! És... akkor talán rájössz, hogy mennyire nem jó ez így...

Félelem csillant a szemében és megszorította a kezem.

– Meguntál és el akarsz hagyni?

– Nem! Dehogyis! – nyilallt belém a fájdalom és bár tudom, hogy nincs közös jövőnk de elhagyni sosem akarnám. – De elfoglak, ha még egyszer hazudsz nekem! – néztem rá elég fenyegetően, mert azt sosem tudnám megemészteni, ha a mi kapcsolatunkban taktikázás és félrevezetés lenne. – Szeretném ha nyílt lapokkal játszanánk. Rendben?

Ezen elgondolkozott, aztán magához húzott.

– Ígérem! De neked nem lesz rossz, ha haza megyek? – kérdezte most már teljesen nyugodtan.

– Kicsit... Mert őrölten hiányozni fogsz! – sóhajtottam egyet. – És ha még utána is úgy érzed, hogy hívni szeretnél, akkor hívj és jövök!

– Nem... – csóválta meg a fejét. – Én többre gondoltam. – mondta és lehúzott a kanapéra. – Ha haza megyek, akkor beszélek Vele és különválunk. Utána tisztalappal indulhatnánk. Elmehetnénk ide-oda... randira? – nézett rám reménykedve és tényleg azt hiszi, hogy meg tudnám unni? Neki dőltem és átöleltem a nyakát.

– Úristen! – kezdtem el örömködni de eszembe jutott a felesége és szomorú lettem. – De ne miattam tedd meg, csak akkor beszélj Vele, ha biztosan ezt akarod... Tudod ugye, hogy most is boldog vagyok veled? Akkor is az leszek ha nem változik semmi... Jó, persze, ezért örülnék ha egészen az enyém lennél... De... – suttogtam, mire csak szorosabban megölelt, hogy belém fojtsa a szót.

Így egy hét múlva haza ment és két hétig konkrétan semmit sem tudtam róla. Olyan voltam mint valami idegbeteg és a telómat bámultam hátha hív vagy valami de pár napig nulla infóm volt, aztán küldött pár whatsapp üzit, amire azonnal válaszoltam. 

Olyanokat írt, hogy hiányzom neki és bár sosem jött volna haza. Aztán meg, hogy várja, hogy magához öleljen és mindig kérdezett a hogylétem felől. Megértően és nem túl elmebeteg módjára válaszoltam neki és a legkevésbé sem akartam, hogy miattam aggódjon. Lehet mindkettőnknek jobb volt, hogy nem hívott, mert a hangomon tuti meghallotta volna, hogy mennyire szenvedek a hiánya miatt. 

Szerencsére épp kapóra jött, hogy Sabrinának ebben a két hétben volt a felvételije a NYCB társulathoz, szóval végig vele voltam, támogattam mindenben és amikor eljött a nap, akkor én voltam a leglelkesebb közönség az üres nézőtéren. Persze, gond nélkül letáncolt minden jelentkezőt a színpadról, úgyhogy már ott helyben üdvözölték is a bírák náluk. Őszintén örültem a boldogságának, ami az enyém is volt és ez az élmény sokat segített abban, hogy ne buggyanjak meg a várakozásban.