SIR ARTHUR CONAN DOYLE - A SÁTÁN KUTYÁJA

I. SHERLOCK HOLMES ÉS MÓDSZERE

Azokat a nem éppen ritka napokat kivéve, amikor le sem feküdt, Sherlock Holmes általában későn kelt. Most ott ült az asztalánál, és reggelijét fogyasztotta. Jómagam a kandalló elé terített bőrön álltam, és felemeltem a botot, amelyet előző esti látogatónk felejtett nálunk. Szépen megmunkált, testes alkalmatosság volt ez, jókora görccsel a végén; afféle igazi kutyaütő. Görcsös fogója alatt körülbelül hüvelyknyi széles ezüstszalag díszlett. A következő szöveg volt rávésve: „James Mortimernek, a seborvosok királyi testülete tagjának, V. K.-beli barátaitól." Ott volt a dátum is: 1884. Régimódi háziorvosok járnak ilyen botokkal. Olyan volt, mint ők: tiszteletet parancsoló, komoly és bizalomgerjesztő.
- Na, mire jött rá, Watson?
Holmes háttal ült nekem, s tudtommal nem árultam el neki, mivel foglalkozom. - Honnan tudja, hogy mit csinálok? Azt kell hinnem, hogy hátul is van szeme.
- Azt nem, csak előttem van valami, mégpedig egy jól kifényesített ezüst kávéskanna - felelte. - Na, de mondja csak, Watson, mire jött rá látogatónk botjáról? Mivel sajnos elkerültük egymást, és még csak nem is sejtjük, mi szél hozta ide, ez az akaratlan emléktárgy feltétlenül jelent valamit. Miután már megvizsgálta, szeretném hallani, milyennek képzeli a gazdáját.
- Hát - kezdtem, miközben igyekeztem legjobb tudásom szerint követni barátom módszerét -, először is úgy gondolom, hogy ez a Dr. Mortimer befutott, idősebb orvos lehet, akit látnivalóan becsülnek, ha már ilyen elismerően emlékeznek meg róla.
- Príma! - mondta Holmes. - Igazán elsőrendű!
- Ezenkívül azt hiszem, igen nagy a valószínűsége annak, hogy ismeretlen barátunk vidéki
orvos, aki többnyire gyalog látogatja a betegeit.
- Igen? S vajon miért hiszi ezt?
- Hogy miért? Ez a bot valamikor igen mutatós darab lehetett, most azonban már annyira el van nyúzva, hogy városi orvos aligha venné kézbe. Az aljáról hiányzik a védőgyűrű, a szó szoros értelmében lekopott róla, s ez azt jelzi, hogy gazdája nagyokat sétált vele.
- Abszolúte hibátlan! - mondta Holmes.
- És akkor itt vannak ezek a V. K.-beli barátok... Ez valami vadásztársaság lesz, „Vidám Kompánia" vagy ilyesféle. Föltehetően mint orvos volt valamiben a segítségükre, s ezzel a szerény ajándékkal honorálták szolgálatait.
- Biz' isten, Watson, maga időnként felülmúlja önmagát - mondta Holmes. Hátralökte a székét, és rágyújtott egy cigarettára. - Meg kell mondanom, hogy mindabból, amit szerény módszerem ismeretében itt előadott, az derül ki, mennyire lebecsüli a saját képességeit. Lehet, hogy nem áramforrás, de hogy jó vezető, az vitathatatlan. Vannak emberek, akik maguk nem zsenik, de megvan az a különös képességük, hogy inspirálni tudják a lángészt. Hadd valljam be, drága cimborám, hogy mélységesen a lekötelezettjének érzem magam.
Holmes eddig még sosem mondott nekem hasonlót, szavai tehát őszinte örömömre szolgáltak. Annál is inkább, mivel gyakran bosszantott, mennyire hidegen hagyja csodálatom, sőt az a törekvésem is, hogy módszerét széles körben megismertessem. Ugyanakkor a büszkeség is eltöltött, hiszen végre sikerült oly mértékben elsajátítanom a híres detektív következtető módszerét, hogy képtelen volt kitérni a dicséret elől. Holmes most elvette tőlem a botot, s néhány percig puszta szemmel vizsgálgatta. Majd, mintha csak most kezdené érdekelni a dolog, az ablakhoz vitte, és nagyítólencse alatt nézte végig. - Érdekes, bár nem állítom, hogy túlságosan izgalmas - mondta, miközben elfoglalta kedvenc zugát a kanapén. - Mindenesetre van itt ezen a boton egy-két olyan jel, amelyből nyugodtan levonhatunk néhány következtetést.
- Csak nem kerülte el valami a figyelmemet? - kérdeztem egy kicsit fontoskodva. - Remélem, lényeges mozzanatot nem tévesztettem szem elől.
- Attól tartok, kedves Watsonom, hogy a maga következtetéseinek többsége eredendően hibás. Amikor azt mondottam, hogy maga ösztönöz engem, őszintén szólva arra gondoltam, hogy sok esetben a maga tévedései nyomán jutottam el az igazsághoz. Ez persze nem jelenti, hogy ezúttal minden megállapítása baklövés volt. Barátunk minden bizonnyal vidéki orvos. Az is biztos, hogy sokat jár gyalog.
- Szóval igazam volt.
- Ebben kétségkívül igen.
- De hát ez minden, amit tudhatunk!
- Ne haragudjék, de ez még nem minden, távolról sem az. Először is hadd hívjam fel a figyelmét, hogy egy doktor inkább kaphat egy kórháztól ajándékot, mint egy vadásztársaságtól, és ha a kórház szó előtt egy V. szerepel, akkor szinte magától értetődik, hogy a Viktória kórházról van szó.
- Ebben lehet valami, csakugyan.
- Legalábbis ez a valószínűbb. És ha ezt a felfedezésünket mint munkahipotézist fogjuk fel, máris van egy új alapunk, amelyből kiindulva tovább szövögethetjük elképzeléseinket ismeret- len látogatónkról.
- Jó. Tegyük fel, hogy ez a V. K. tényleg a Viktória Kórházat jelenti. Mi következik ebből?
- Semmi sem jut eszébe? Maga jól ismeri a módszeremet. Miért nem használja hát?
- Csak arra gondolhatok, ami itt önként adódik, hogy a szóban forgó úriember Londonban volt orvos, mielőtt vidékre költözött volna.
- Azt hiszem, ennél valamivel tovább is mehetünk. Induljunk ki tehát ebből. Miféle alkalom lehet az, amely megelőzte ezt az ajándékot? Mi indította arra doktorunk barátait, hogy testületileg nyújtsák át neki érzelmeiknek ezt a zálogát? Nyilván az, hogy Dr. Mortimer otthagyta a kórházat, és önállósította magát. Tudjuk, megajándékoztak valakit. Feltételezzük, hogy valaki otthagyott egy városi kórházat, mégpedig abból a célból, hogy vidéken kezdjen orvosi gyakorlatba. Túl messzire megyünk-e akkor, ha azt következtetjük mindebből, hogy a helyváltoztatás és az ajándékozás ideje is egybeesik? - Nem hiszem. Sőt...
- Továbbá... Bizonyára belátja, hogy Mortimer nem tartozhatott a kórház állandó belső személyzetéhez. Ilyen állást csak jól ismert londoni orvosok kaphatnak, márpedig nehezen hihető, hogy egy jól ismert londoni orvos egy szép napon fogja magát, és vidékre költözik. Mi volt akkor Mortimer? Ha a kórházban működött, és mégsem volt tagja az állandó személy- zetnek, akkor semmi esetre sem lehetett egyéb, mint gyakorló orvos, alig valamivel több, mint egy ifjú szigorló. A kórháznak Mortimer öt évvel ezelőtt mondott búcsút. A dátum itt látható a boton. Ezzel, drága Watsonom, a maga tekintélyes, javakorabeli háziorvosa megszűnt létezni,
egyszerűen füstté vált. Helyette viszont máris kirajzolódott szemünk előtt egy harmincon aluli, szeretetre méltó, nem túl törekvő és szórakozott fiatalember alakja, aki ráadásul kutyatulaj- donos is. Kutyáját egyébként úgy jellemezném, hogy nagyobb, mint egy foxi, de kisebb, mint egy szelindek.
Hitetlenkedve nevettem. Holmes hátradőlt a kanapén, és csinos kis füstkarikákat eregetett a mennyezet irányába. - Ami az utóbbit illeti, hiszem, ha akarom - mondtam. - Az azonban nem okoz nehézséget, hogy látogatónk koráról és eddigi pályafutásáról előszerezzünk néhány adatot.
Kis szakkönyvtáram polcáról leemeltem az Orvosi Névmutatót, és fellapoztam a nevet. Volt itt több Mortimer is, de csak egy leírás illett látogatónkra. Fölolvastam.
„Mortimer, James, 1882-től a seborvosok királyi testületének tagja, lakhelye Grimpen, Dart- moor, Devon megye. Gyakorlat 1882-1884, Viktória Kórház, London. A Jackson-díj kitün- tetettje. Pályanyertes munkája: Betegség és degeneráció. A Svéd Orvosi Társaság levelező tagja. Szerzője a következő dolgozatoknak: Atavisztikus jelenségek (Sebészek Lapja, 1882), A haladás mint olyan (Lélektani Közlemények, 1883. márciusi szám). Egészségügyi felügyelője Grimpen, Thorsley és High Barrow községeknek."
- Na ugye, hogy szó sincs semmiféle vadásztársaságról, Watsonkám? - jegyezte meg Holmes. Hangjából érzett, hogy ugrat. - Viszont tényleg vidéki orvos ez a Mortimer, ahogy maga nagyon helyesen állította. Következtetéseim tehát eszerint bizonyítottnak tekinthetők. Ami pedig a jelzőket illeti, nos, ha jól emlékszem, azt mondottam, hogy látogatónk szeretetre méltó, nem túl törekvő és szórakozott. Tapasztalatom szerint csupán szeretetreméltó emberek kapnak ajándékokat, kizárólag egy nem túlságosan törekvő ember dobhatja sutba londoni karrierjét a vidékért, és feltétlenül szórakozottnak kell lennie annak, aki, miután már egy órát várakozott valahol, névjegy helyett botot hagy a helyiségben.
- És a kutya? Mi van a kutyával?
- Nyilván az a szokása, hogy gazdája után cipeli a botot. A bot nehéz, jól meg kell ragadnia a közepén, s íme, meglehetősen élesen látszanak is itt az állat fogának nyomai. A kutya állkapcsa, mint ez a fognyomokból kitűnik, becslésem szerint szélesebb, mint egy foxié, de ahhoz már nem elég széles, hogy egy szelindeké lehessen. Nem lehet más, mint... Szavamra, nem is más, nem tévedtem... A kutya egy göndör szőrű spaniel!
Miközben ezeket mondta, Holmes már talpon volt, és föl-alá járkált a szobában. Most hirtelen megállt az ablakmélyedésben. Szavaiból olyannyira érzett a meggyőződés, hogy meglepve kaptam fel a fejem. - Na de drága barátom, hogy állíthatja ezt ilyen biztosra?
- Nevetni fog. A kutya itt áll a kapuban. Már csönget is a gazdája! Nagyon kérem, Watson, ne menjen el! Látogatónk kollégája magának, szükségem lehet a segítségére. Ezek az élet igazi drámai pillanatai, Watson! Lépések közelednek felénk, valaki belép az életünkbe, s mi még csak nem is sejtjük, mit rejteget az iszákjában, jót-e vagy rosszat... Vajon mit akarhat Dr. Mortimer, a tudomány embere Sherlock Holmestól, a detektívtől? Tessék!
Látogatónk megjelenése határozottan meglepett, én ugyanis egy tipikus vidéki orvost vártam. Mortimer nagyon magas, szikár férfi volt, csőrhöz hasonlító, előreugró, hosszú orral. Élénk, közel ülő szürke szeme aranykeretes szemüveg mögül ragyogott elő. Művelt ember módjára volt öltözve, bár kissé slamposnak látszott; zakója gyűrött volt, nadrágja széle rojtos. Fiatal kora ellenére már meghajlott a háta, fejét előrevetve járt, és sugárzott róla a kedély. Ahogy belépett, első tekintete a botra esett. Kitörő örömmel rohant feléje. - Kimondhatatlanul örülök - mondta -, nem voltam benne biztos, itt hagytam-e vagy az utazási irodában. A világért se szeretném elveszteni.
- Ajándék, ugye? - mondta Holmes.
- Az, uram!
- A Viktória kórházból?
- Néhány ottani barátom adta, amikor megnősültem.
- Na ezt jól megcsináltuk! - mondta Holmes fejcsóválva.
Doktor Mortimer enyhén megrökönyödve pislogott szemüvege mögött. - De miért? Mi rossz van ebben?
- Kicsit összezavarta a következtetéseinket. Szóval akkor kapta, amikor megnősült?
- Igen, uram. Amikor megnősültem, elmentem a kórháztól, s búcsút mondtam a karriernek.
Otthont kellett alapítanom.
- Nocsak, nocsak! Akkor mégse tévedtünk olyan nagyon - mondta Holmes. - Nos, doktor Mortimer...
- Szólítson misternek, uram! Szerény seborvos vagyok.
- De látnivalóan tudós ember!
- Csak kontár, Mr. Holmes! - vágott közbe Mortimer. - Csak a kagylókat szedegetem a tudo- mány óceánjának partján. Ugye, nem tévedek, hogy Mr. Sherlock Holmesszal beszélek, nem pedig... - Nem, nem... Hadd mutassam be barátomat, dr. Watsont!
- Örülök, hogy megismerhetem, uram. Gyakran hallottam emlegetni a nevét együtt a barátjáéval. Maga engem nagyon érdekel, Mr. Holmes! Nem reméltem, hogy valaha is szembekerülök egy ilyen gyönyörű hosszú fejjel, ilyen fejlett domborzatokkal! Ugye, nem ellenzi, hogy végigfuttassam ujjaimat a koponyáján? A fejének egy másolata, uram, legalábbis, míg az eredeti nem lesz megszerezhető, minden embertani múzeumnak díszére válna. Nem szándékom, hogy hízelegjek, de őszintén bevallom, hogy szeretnék a koponyája birtokába kerülni.
Sherlock Holmes egy székbe tessékelte különös látogatóját.
- Úgy látom, maga éppolyan lelkes művelője mesterségének, mint én az enyémnek - mondta. - Az ujjairól látom, hogy maga csavarja a cigarettáit. Kérem, ne tartóztassa magát!
A seborvos papírt és dohányt húzott elő, és meglepő ügyességgel cigarettát sodort magának. Hosszú, ideges ujjai voltak, mozgékonyak és nyugtalanok, mint egy rovar csápjai.
Holmes hallgatott, de fel-felvillanó pillantásai jól megmutatták, mennyire felkeltette érdeklő- dését különös látogatónk.
- Engedje meg feltételeznem, uram - mondta végre -, hogy nem csupán koponyám megvizs- gálása céljából tisztelt meg engem tegnap este és ma újra a látogatásával.
- Nem, uram! Noha boldog vagyok, hogy erre is alkalmam volt. Azért jöttem ide, Mr. Holmes, mivel készséggel beismerem, hogy én magam egyáltalán nem vagyok gyakorlati ember, és mivel hirtelen egy rendkívül komoly és egyáltalán nem mindennapi problémával kerültem szembe. Előrebocsátva, hogy ebben a szakmában Európában ma ön a második... - Na de, uram! Szabad megkérdeznem, kié a tisztesség, hogy az első lehet? - kérdezte Holmes szinte gorombán.
- A szigorúan tudományos elme számára Monsieur Bertillon tevékenysége feltétlenül a leg- többet jelenti.
- Nem volna akkor helyesebb, ha hozzá fordulna?
- Azt mondtam, uram, hogy a szigorúan tudományos elme számára. De mint a gyakorlat embere, ön elismerten egyedül áll. Remélem, uram, nem bántottam meg...
- Sebaj! - mondta Holmes. - Nos, doktor Mortimer, helyénvalónak tartanám, ha most köntörfalazás nélkül szépen elmondaná nekem, tulajdonképpen miben lehetek a segítségére.

2-6. oldal