SIR ARTHUR CONAN DOYLE - A SÁTÁN KUTYÁJA

XV. NÉHÁNY HÉT MÚLVA...

Egy kellemetlen, ködös estén - november vége felé járt az idő - a kandalló előtt üldögéltünk a Baker Street-i lakásban. Holmes két nagyobb ügyet tisztázott azóta, hogy sikerrel befejeztük a tragikus kimenetelű devoni eset nyomozását. Fényt derített Upwood ezredes üzelmeire, amelyek a Nonpareil Club hírhedt kártyabotránya körül pattantak ki, majd bebizonyította a szerencsétlen Montpensier asszony ártatlanságát, akit azzal vádoltak, hogy meggyilkolta mostohalányát, Carère kisasszonyt. Carère kisasszonyt, mint ahogy valószínűleg emlékeznek rá olvasóim, fél esztendővel később meg is találták New Yorkban: élt, sőt férjhez is ment közben.
Holmesszal madarat lehetett volna fogatni. Örült, hogy újabb s hozzá elég jelentős sikersorozatot könyvelhetett el magának, úgyhogy nem kellett túlságosan biztatnom, hogy elmondja a rejtélyes Baskerville-ügy további részleteit. Régóta vártam erre az alkalomra. A türelem helyénvaló is volt, mivel Holmes nem szeretett ide-oda kapkodni, s nem tűrte, hogy munka közben holmi emlékek foglalkoztassák, miközben ítélőképességét és logikáját teljesen igénybe vette az előtte álló feladat. Az alkalom azonban mégis eljött, ugyanis Sir Henry és doktor Mortimer világ körüli útjukra indulóban Londonba érkeztek. Az utat abból a célból vették tervbe, hogy Sir Henrynek módja legyen kissé összeszednie magát a megrázó élmény után. Az említett nap délutánján meg is látogattak bennünket, s az csak természetes volt, hogy a téma ismét szőnyegre került.
- A dolgok menete - kezdte Holmes - nagyon egyszerű és logikus volt, ha Stapleton szem- pontjából nézzük. Nekünk viszont annál bonyolultabbnak tűnt, mivel nem ismerhettük a gazfickó terveit és szándékait, s a tényeknek is csupán egy részéhez jutottunk hozzá. Azóta kétszer volt alkalmam beszélgetni Stapleton feleségével, s az eset oly világossá vált előttem, hogy most már meg vagyok róla győződve, egyetlen homályos részlete sem maradt. Az ügyről egyébként a B betű alatt jó néhány bejegyzést találhat naplómban is.
- Nem lenne jobb, ha mégis inkább emlékezetből vázolná fel az eseményeket? - vetettem közbe.
- Szívesen, de nem ígérhetem, hogy minden apróság eszembe jut majd. Az erős koncentrá- ciónak sokszor az a következménye, hogy az ember könnyen elfelejti a már befejezett dolgo- kat. Az ügyvéd, aki töviről hegyire ismeri védence problémáit, s aki bármilyen szakértővel órák hosszat képes elvitatkozni a tárgyról, hasonlót tapasztal: ha egy-két héttel a tárgyalás után próbál meg felidézni egyes momentumokat, megdöbbenve konstatálja, hogy minden kiment a fejéből... Így vagyok magam is. Az új mindig elfoglalja a régi helyét fejemben, Carère kis- asszony ügye például meglehetõsen távol vitt Baskerville Halltól. Holnap esetleg újabb probléma kerül figyelmem középpontjába, ami viszont már a szőke francia hölgyet és a betyár Upwood ezredest fogja elhalványítani tudatomban. Ami a sátán kutyájának históriáját illeti, most mégis megkísérlem, hogy utoljára leltárt csináljak, de szóljon, ha valamit kifelejtek.
Most már bizonyítékaim vannak rá, hogy a kastélybeli családi arckép nem csalt meg, és hogy a gazfickó Stapleton valóban Baskerville-sarj volt. Sir Charles öccsének, Rodgernek volt a fia. Ez, mint tudjuk, számtalan gaztett után Dél-Amerikába szökött, ahol állítólag agglegényként halt meg. Valójában azonban nős volt, sőt volt egy fia is, Stapleton, aki apja nevét viselte. A fiú ugyancsak megnősült, Costa Rica egyik híres szépségét, Beryl Garciát vette el. Miután nagyobb összegű közpénzt sikkasztott, nevét Vandeleurre változtatta, és ide menekült Angliába, ahol is Yorkshire keleti felében magániskolát nyitott. Az ötletet az szolgáltatta erre, hogy Angliába vezető hajóútján véletlenül megismerkedett egy sápkórban szenvedő tanár-
110

emberrel, aki nyilván jól értette a mesterségét, hiszen az egész vállalkozás az ő személyén alapult. A tanár - Frasernek hívták - hamarosan meghalt, mire az iskola, amely mindaddig prosperált, hirtelen zülleni kezdett, mígnem botrányos körülmények közt csődbe jutott.
Vandeleurék csak úgy szabadulhattak a kutyaszorítóból, hogy újra nevet változtattak: ez alkalommal vették fel a Stapleton nevet.
Stapleton ezután vagyona roncsaival Anglia déli részébe költözött. Nagyravágyó tervein és szenvedélyes rovartani érdeklődésén kívül alig maradt valamije. A British Museumban tudtam meg, hogy a rovartan területén komoly tekintélynek örvendett, s hogy róla neveztek el egy szenderfélét, amelyet még yorkshire-i tartózkodása idején fedezett fel, s elsőnek ő írt le a szakirodalomban.
Most következik életének az a része, amely mindannyiunknak oly sok fejtörést okozott. Nyilván nyomozott családja után, és hamar rájött, hogy a hatalmas birtok megszerzésének útjában két személy áll. Meg vagyok róla győződve, hogy amikor Devonba költözött, még nem voltak kész tervei, de hogy mindenképp tisztességtelen szándékai voltak, bizonyítja, hogy eltitkolta nős voltát, és feleségét húgaként szerepeltette. Nyilván az volt az elgondolása, hogy az asszonyt majd csaléteknek használja, noha még nemigen tudhatta, mi módon kezdjen hozzá a vagyon megszerzéséhez. A célja ugyanis ez volt, és nem riadt vissza semmilyen eszköztől vagy kockázattól, amely közelebb viheti terve megvalósításához. Mindenekelőtt gyorsan letelepedett az ősi fészek közvetlen szomszédságában, majd nekilátott, hogy barátságot kössön Sir Charlesszal s a környező szomszédokkal.
Nyilván maga a baronet említette neki először a sátán kutyájának történetét, s így akaratlanul is saját maga készítette elő szomorú végét. Stapleton - nevezzük mi csak így - tudta, hogy az öreg baronet szívbeteg, s hogy egy nagyobb felindulás megölheti. Ezt doktor Mortimertől tudhatta meg. Megtudta viszont azt is, hogy Sir Charles babonás, és hogy utolsó betűjéig elhiszi a családi rémtörténetet. Mindez egyenesen rávezette őt arra, hogyan tehetné el láb alól a baronetet, mégpedig anélkül, hogy valaha is fennállna a felfedeztetés és bűnhődés lehetősége.
Miután megvolt az ötlet, nagy furfanggal látott hozzá, hogy átültesse a gyakorlatba. Egy közönséges gonosztevő megelégedett volna egy hamis kutyával. Stapleton azonban zseniális gonosztevő volt, s eszébe jutott, hogy kis ügyeskedéssel szert tehet magára a sátán kutyájára. A Ross & Mangles cégtől, amelynek Londonban, a Fulham Roadon van a kereskedése, megvette a legnagyobb, legerősebb és legvadabb kutyát. Az ebet az észak-devoni vasútvonalon lopta be a megyébe, s éjszaka, kerülőúton vitte haza a lápvidéken át, nehogy valaki meg- láthassa, s feltűnést keltsen vele. Rovargyűjtő kirándulásai közben már előbb sikerült behatol- nia a grimpeni ingovány belsejébe, ahol kiszemelt a kutya részére egy megfelelő rejtekhelyet. A kutyát az ólba dugta, és várta, hogy eljöjjön a cselekvés ideje.
De sokáig hiába várt. Az öregurat semmi sem tudta volna rávenni, hogy éjszaka elhagyja a kastély közvetlen környékét. Stapleton hasztalanul leselkedett rá több ízben is a kutyájával, a kedvező pillanat nem akart megérkezni. Egyik eredménytelen kirándulása közben történt, hogy a parasztok meglátták - nem őt, hanem szövetségesét gondolom -, s a sátán kutyájáról szóló legenda megint szárnyra kelt. Abban is reménykedett, hogy felesége majd lépre csalja az öregurat, de az asszony ebben a dologban hallatlan ellenállást tanúsított. Nem volt hajlandó afférba keveredni a baronettel, hogy ily módon kiszolgáltassa esküdt ellenségének. Nem használt sem fenyegetés, sem verés, az asszony tudni sem akart az ügyről, s Stapleton egy időre tehetetlenségre volt kárhoztatva.
111