SIR ARTHUR CONAN DOYLE - A SÁTÁN KUTYÁJA

X. DOKTOR WATSON NAPLÓJA

Eddig az idézet Sherlock Holmesnak írott leveleimből. Most azonban fordulóponthoz érkeztem; ez arra kényszerít, hogy búcsút mondjak módszeremnek, és megint csupán memóriámra, illetve rendszeresen vezetett naplómra támaszkodjam. A továbbiakban jegyzeteim alapján vázolom fel majd a számomra oly emlékezetes eseményeket... Hogy ott kezdjem, ahol abbahagytam az imént, most az a nap következik, amelyre az eredménytelen hajsza meg az újabb ijedség után virradtunk.
Október 16. Fülledt, ködös idő. Odakint szemerkél az eső. A kastélyt gomolygó felhők övezik. Néha felszakadoznak, s ekkor kilátni a csupasz lápra, a vékony, ezüstfehér erekre a dombok lejtőin s a nedvesen csillogó távoli sziklatömbökre. A hangulat kint is, bent is csüggesztő. A baronet másnapos; nagyon megviselték az éjszaka izgalmai. Én úgy érzem, ólmos súly nehezedik szívemre, bujkáló veszély előérzete szorongat, mintha bármelyik pillanatban nyakunkon lehetne a katasztrófa, s ez annál borzalmasabb, mert képtelen vagyok közelebbről meghatározni, mitől is félek.
És nincs talán okom rettegésre? Események hosszú sora a bizonyság rá, hogy sötét erők hatása alatt állunk. Itt van mindjárt a kastély utolsó lakójának a családi históriát felidéző halála, itt vannak a parasztok, akik nemegyszer jelentették, hogy különös teremtményt láttak a lápvidéken. Kétszer hallottam saját fülemmel a távoli kutyavonításra emlékeztető hangot. Lehetetlen és hihetetlen, hogy bárki és bármi kívül helyezhetné magát a természeti törvényeken. Szellemkutya, amely látható nyomokat hagy, és amelynek üvöltése eget-földet betölt... Ez egyszerűen abszurdum! Meglehet, hogy Stapleton babona áldozata, sőt előfordulhat, hogy Mortimer is csak rémeket lát, de hát ha van jó tulajdonságom egyáltalán, az elsősorban józan eszem, és semmi sem bírhat rá, hogy ilyen lehetetlen dologban higgyek. Ha így tennék, lesüllyednék az egyszerű parasztok színvonalára, akik nem is érik be valamiféle közönséges pokolfajzattal, hanem még ki is színezik, hozzátéve, hogy szájából és szeméből tüzet lövell. Holmes meg se hallgatná az efféle képzelgéseket, márpedig én az ő megbízottja vagyok itt. A tényeket azonban nem lehet letagadni, és már kétszer hallottam a lápon ezt az üvöltést. Tegyük fel, hogy valamilyen hatalmas eb kószál a környéken, ez sok mindent, talán mindent megmagyarázna. De hát hol tanyázhatna egy ilyen állat, honnan szerezné be a táplálékát, egyáltalán, mi módon kerül ide, miként lehetséges, hogy nappal még nem látta senki? Be kell vallanom, hogy a valószínű magyarázat elé pontosan annyi nehézség tornyosul, mint a valószínűtlen elé. És ha a kutyától eltekintünk is, nem saját szemünkkel láttuk-e azt az embert a londoni fiákerben vagy a levelet, amely felhívta Sir Henry figyelmét a láp veszélyeire? A levél reális volta tagadhatatlan, viszont éppúgy lehet jóakaró műve, mint ellenségé. Hol van most ez a jó barát, illetve ellenség? Ott maradt Londonban, vagy követett bennünket? Vagy az az idegen volna, akit megpillantottam a Fekete-sziklán?
Noha csak egyetlen pillantást vethettem rá, alaposan szemügyre vettem, és jól megjegyeztem a külsejét. Nem idevaló, az biztos, hiszen most már minden szomszédunkat ismerem. Magasabb, mint Stapleton, szikárabb, mint Frankland. Legjobban Barrymore-ra hasonlított, de hát azt otthon hagytuk, és lehetetlennek tartom, hogy követett volna bennünket. Szóval megint egy idegen leskelődik utánunk, hasonlóképp, mint Londonban. Nem tudtuk lerázni tehát. Ha megfoghatnám ezt az embert, valószínűleg egy csapásra megszűnne minden problémánk. Most erre akarom összpontosítani erőimet.
Első gondolatom az volt, hogy elmondom terveimet Sir Henrynek. De aztán még egyszer átgondoltam a dolgot, és rájöttem, jobb lesz, ha ezúttal saját szakállamra cselekszem, és ha nem muszáj, nem szólok senkinek. A baronet most úgyis kerül mindenkit, valahogy nincs is egészen magánál. Idegeit meglehetősen igénybe vette a különös hang, amelyet kint hallottunk a lápon, így hát nem mondok neki semmit, nem akarom szaporítani a bajait, inkább egyedül látok munkához.
Ma délelőtt, reggeli után kis jelenetben volt részünk. Barrymore kérte, hogy beszélhessen Sir Henryvel. Kis időre be is zárkóztak a dolgozószobába. A biliárdteremben ültem, s többször is hallottam, amint felcsattant a hangjuk. Körülbelül sejtettem, miről folyik a vita. Egy idő múltával a baronet kinyitotta az ajtót, és behívott.
- Barrymore úgy gondolja, sérelem érte - magyarázta. - Úgy véli, nem volt szép tőlünk, hogy sógora üldözésére indultunk, mivelhogy ő saját akaratából közölte velünk Selden titkát.
A komornyik falfehéren, de higgadtan állott előttünk.
- Ha netán heves voltam, uram - mondta -, bocsánatot kérek. Nem hallgathatom el azonban, hogy nagyon meg voltam lepve, amikor észrevettem, hogy reggel jönnek haza az urak, és megtudtam, hogy Seldent üldözték. A szerencsétlen fickónak elég baja van anélkül is, hogy még én küldjek a nyakára valakit...
- Ha tényleg szabad akaratából közölte volna velünk a titkot, mindjárt más volna az egész, Barrymore - vetette közben Sir Henry. - Igen, de már csak akkor beszélt, illetve nem is maga, hanem a felesége, amikor más választása nem volt.
- Nem gondoltam volna, hogy felhasználja, Sir Henry, erre igazán nem gondolhattam.
- Ez az ember veszélyes. A láp körül magányos házak vannak, és Selden semmitől sem riad vissza. Csak rá kell nézni az arcára. Ott vannak például Stapletonék, a családban mindössze egy férfi van, aki szembeszállhatna vele. Senki sincs biztonságban itt, míg Selden nem kerül lakat alá.
- Nem fog betörni sehová, higgye el nekem, uram. Erre becsületszavamat adom. És senkinek sem lesz többé terhére ebben az országban. Higgyen nekem, Sir Henry, néhány napon belül befejeződnek az előkészületek, és sógorom útban lesz Dél-Amerikába. De az ég szerelmére, uram, ne értesítse a rendőrséget, ne árulja el nekik, hogy sógorom még mindig itt tanyázik a lápon... Már feladták a környéken a hajszát, és egészen addig lapulhat itt, míg el nem indul vele a hajó. Nem jelentheti fel anélkül, hogy feleségem és engem ne keverne bajba vele. Könyörgöm, uram, ne értesítsék a rendőrséget!
- Maga mit szól mindehhez, Watson? Vállat vontam.
- Ha tényleg biztos, hogy elhagyja az országot, súlyos tehertől szabadulnának meg az adófizetők.
- Na és mi történik akkor, ha még elutazása előtt megtámad valakit?
- Ekkora őrültséget csak nem követ el, uram! Mindennel elláttuk, amire szüksége van. Ha
bűncselekményre vetemednék, ezzel elárulná, hol bujkál. - Ez igaz - bólintott Sir Henry. - Na akkor, Barrymore...
- Megáldja az ég, uram, nagyon köszönöm a jóságát. Feleségem szegény belehalt volna, ha újra elfogják az öccsét.
- Az a gyanúm, hogy bűnpártolást követünk el. Igazam van, Watson? De tekintetbe véve a hallottakat, nem teszünk feljelentést, úgyis vége az ügynek. Na jól van, Barrymore, most elmehet.
Miután néhány keresetlen szóval még egyszer köszönetet mondott, a komornyik már-már indult, de rövid habozás után mégis maradt.
- Jó volt hozzánk, uram, és ezt valahogy meg szeretném hálálni. Tudok valamit, Sir Henry, és talán már előbb is el kellett volna mondanom, de a dolog jóval a vizsgálat után jutott tudomásomra. Eddig egyetlen hangot sem árultam el belőle senki emberfiának. Szegény Sir Charles halálesetéről van szó.
Mindketten talpra ugrottunk. - Tudja, hogyan halt meg?
- Nem, uram, azt nem tudom. - Akkor mit tud?
- Csak azt tudom, miért állt akkor éjszaka a kapunál. Egy nőre várt. - Egy nőre várt? Egy nőre, azt mondja?
- Igen, uram.
- És hogy hívják azt a nőt?
- A nevét nem tudom megmondani, csak a kezdőbetűit: L. L.
- És maga ezt honnan tudja, Barrymore?
- Az úgy volt, uram, hogy nagybátyja levelet kapott aznap reggel. Mindig sok levelet kapott, mivel nemcsak rangjáról, hanem jó szívéről is ismert volt, úgyhogy mindig sokan fordultak hozzá segítségért. De ezen a reggelen véletlenül csak ez az egy levél jött, így hát észre kellett vennem, és meg is jegyeztem magamnak. Coombe Tracey-ből küldték, a borítékra női kéz írta a címzést.
- És aztán?
- Aztán nem is gondoltam a dologra többet, és talán sose jutott volna az eszembe, ha nincs itt a feleségem. Néhány héttel ezelőtt éppen takarította Sir Charles dolgozószobáját, amelyet a baronet halála óta nem bolygattunk, és egy elégetett levél nyomaira lelt a kandalló rostélyán. A levél java része már szénné égett, de egy vékony szeletke, az egyik oldal aljából, épen maradt, és egész jól olvasható volt, noha megfeketedett ez is, és a betűk fakón látszottak. Úgy festett, mintha utóirat lett volna a levélhez, és ez volt a szövege: Ön úriember, nagyon kérem hát, égesse el a levelemet, és legyen a kapunál tíz órakor. A szöveg alatt ott voltak a név kezdőbetűi: L. L.
- Megvan ez a szelet papír?
- Nem, uram. Ahogy hozzányúltunk, szétporlott.
- Kapott már levelet Sir Charles ezzel a kézírással?
- Őszintén szólva, uram, nemigen figyelem én a leveleket. Ez se tűnt volna föl, ha nem magában jött volna.
- És magának fogalma sincs, ki ez az L. L.?
- Nem, uram. Nem tudok róla többet, mint ön. De azt hiszem, ha megtalálhatnánk ezt a hölgyet, máris többet tudnánk Sir Charles haláláról.
- Nem értem, Barrymore, hogyan hallgathatta el ezt a fontos adatot.
- Kérem, uram, nem sokkal azután fedeztük fel a dolgot, hogy kezdetét vette nyomorúságunk. Meg aztán, uram, mindketten igen szerettük a megboldogultat, annál is inkább, mivel olyan sok jót tett velünk. Ha előhozakodunk ezzel az üggyel, használni már úgysem használtunk volna vele, az óvatosság pedig mindig is helyénvaló, ahol hölgy van a dologban. Emberek vagyunk mindnyájan, és...
- Úgy véli, a história árthatna nagybátyám emlékének?
- Nem tudom, uram, én mindenesetre úgy vélekedtem, sok jó nem származhatna belőle. De
hogy ön most olyan megértő volt, nem tartottam volna szép dolognak, hogy eltitkoljam. - Rendben van, Barrymore, most elmehet.
Miután a komornyik kiment a szobából, Sir Henry felém fordult.
- Nos, Watson, mi a véleménye most, hogy új megvilágításba került az ügy?
- Szerintem most még nagyobb a homály...
- Én is azt hiszem. Ha azonban sikerülne kinyomoznunk, ki rejtőzik a két betű mögött, segítségével felderíthetnénk az egész históriát. Ennyit elértünk. Tudjuk, hogy valaki birtokában van a tényeknek, csak épp meg kellene találnunk az illetőt. Mihez kezdjünk most? Mit javasol?
- Mindenekelőtt értesítenünk kell Holmest erről a fejleményről, mégpedig tüstént. Ez lesz a kulcs, amit annyiszor áhított már. Rettentően tévednék, ha még ez sem hozza le ide.
Rögtön szobámba mentem, és a délelőtti beszélgetés minden részletéről beszámoltam Holmesnek. Az utóbbi időben nagyon el lehetett foglalva, hiszen küldeményei a Baker Streetről egészen megritkultak, meg is rövidültek, és semmiféle megjegyzést sem tartalmaztak az általam küldött információkra. Sőt küldetésemről is alig esett szó bennük. Nem vitás, hogy az a bizonyos zsarolási ügy minden idejét és energiáját igénybe vette. Mégis, reméltem, ez az új fordulat talán felkelti az érdeklődését. Nem bánnám, ha itt volna.
Október 17. Ma egész nap zuhogott az eső, csak úgy zörgött tőle a repkény, s az esőcsatornák szinte okádták a vizet. Eszembe jutott a fegyenc: vajon hová húzódhat a kietlen lápon ebben a komisz időben? Szerencsétlen flótás! Ha bűnös is, eleget szenvedett a bűnéért. S aztán a fiákerben lapuló spicli, majd meg a holdbeli szellemfigura ötlött eszembe... Vajon ez a láthatatlan ember, ez a sötétben bujkáló intrikus is odakint ázik most? Alkonyattájt felöltöttem esőkabátomat, és jó mélyen besétáltam a lápba. Fejemben vadul kergették egymást a képtelenebbnél képtelenebb fantáziaképek, az eső végigvert arcomon, s fülembe fütyült a szél. Isten irgalmazzon annak, aki most az ingoványba téved, hiszen még a magasabban fekvő helyek is mocsárrá változtak. Sikerült meglelnem a Fekete-sziklát, amelyen magányos megfigyelőnket fölfedeztem, s csipkés csúcsáról bekukucskáltam a baljós halmok közé. A rozsdabarna dombokat esőzuhatagok söpörték végig. A látóhatár szélén tömör, bíborszínű fellegek függtek, és szürke páragomolyagok koszorúzták a fantasztikus halmokat. Balról, egy távoli résen át - csupán félig eltakarva a ködtől - a fák közül idelátszott Baskerville Hall két karcsú tornya. Ha nem számítom a kőkorszakbeli kunyhókat, amelyek szinte összebújva szorongtak a dombok oldalán, ez volt az egyetlen, ami egyáltalán emberi lények közelségére utalt. A férfinak, akit két nappal ezelőtt ugyanezen a helyen pillantottam meg először, nyoma se volt.
Amint visszafelé sétáltam, dr. Mortimer ért utol homokfutóján. Azon az ösvényen jött, amely az egyik félreeső tanyából, Foulmire-farmból kiindulva szelte át a lápvidéket. Mortimer az utóbbi időben nagyon figyelmes volt hozzánk, alig telt el nap, hogy ne láttuk volna, s ne érdeklődött volna hogylétünk iránt. Rávett, hogy csak másszak fel kocsijába, s fölajánlotta, hogy hazavisz. Megtudtam, hogy rettenetesen bántja kedves kis spanieljének eltűnése; a kutya egy alkalommal kiszökött a lápra, s nem tért vissza többé. Megpróbáltam vigasztalni Mortimert, bár a pórul járt póni példájára gondolva, őszintén szólva nem hittem, hogy a kis állat valaha is megkerül.
- Mellesleg, Mortimer - kezdtem, ahogy végigzötyögtünk a hepehupás ösvényen -, ha jól sejtem, maga mindenkit ismer itt, igaz?
- Hát igen.
- Nem ismer egy nőt, akinek L. L. a monogramja?
Mortimer néhány percig gondolkozott. - Nem - felelte. - Van itt néhány cigány meg idénymunkás, ezeket közelebbről nem ismerem, de a parasztok meg a dzsentrik közt nincs ilyen nevű. De várjon csak, tévedek - tette hozzá rövid szünet után. - Megfeledkeztem Laura Lyonsról. Az ő monogramja valóban L. L., csakhogy ő Coombe Tracey-ben lakik.
- Ki az a Laura Lyons?
- Frankland lánya.
- Ne mondja! A vén kötekedőé?
- Igen, azé. A lány férjhez ment egy Lyons nevű festőhöz, aki azért jött a lápvidékre, hogy vázlatokat készítsen. A férfiról később kiderült, hogy szélhámos, el is hagyta Laurát. A szóbeszéd szerint nemcsak a férfi volt a hibás. Apja kitagadta a lányt, mert akarata ellenére ment férjhez, de lehettek egyéb okai is. Szegény lány meg volt áldva, előbb az ifjú csirkefogóval, aztán meg a vén gazemberrel.
- Most hol él?
- Úgy sejtem, kap némi apanázst az öreg Franklandtől. Sok ugyan nem lehet, tekintve az öreg költséges ügyeit... Bármennyire is megérdemelte sorsát, az ember szíve csak megesik rajta. Sorsáról mindenki tudott, s többen vállalkoztak rá, hogy tisztességes keresethez segítik. Pártfogói közé tartozott Stapleton meg Sir Charles is. A magam szerény módján én is tettem egyet-mást az érdekében. Ahhoz akartuk hozzájuttatni, hogy leíróirodát nyithasson.
Mortimer kíváncsiskodott, miért érdekel a nő, de sikerült anélkül kielégítenem a kíváncsiságát, hogy túl sokat mondtam volna. Holnap délelőtt átballagok majd Coombe Tracey-be, és ha beszélhetek ezzel a kétes múltú Mrs. Laura Lyonsszal, nagy lépést tettünk meg legalább egy momentum tisztázásának útján, ami a rejtélyek sorozatát tekintve mégiscsak valami. Kezdek ravasszá válni, mint a kígyó, ugyanis mikor Mortimer túlságosan szorongatott már kérdéseivel, odavetettem neki, hogy érdekelne, melyik csoportba sorolható Frankland koponyája, így aztán egész úton nem is hallottam egyébről, mint koponyaméretekről és típusokról.
Ezen a viharos, szomorú napon még egy olyan élményem volt, amelyet fel kell jegyeznem. Barrymore-ral beszélgettem az imént. Olyan adathoz jutottam, amely bármikor ütőkártya lehet kezemben.
Mortimer velünk vacsorázott, s vacsora után ekartét játszott a baronettel. A komornyik a könyvtárba hozta kávémat, s rögtön kihasználtam az alkalmat, hogy megkérdezzek tőle valamit.
- Mondja - kezdtem -, ez a maga kitűnő rokona eltűnt már, vagy még mindig odakint lapul?...
- Nem tudom, uram - felelte Barrymore -, őszintén szólva, alig várom, hogy eltűnjön, mert eddig csak bajt hozott ránk. Azóta, hogy utoljára ételt vittem neki, semmit sem tudok róla, márpedig ez három nappal ezelőtt volt.
- Nem is beszélt vele azóta?
- Nem, uram. Az étel viszont, amit kivittem neki, nem volt ott, amikor megint kimentem.
- Ez esetben még a lápon csavarog a sógora...
- Így gondolnám én is, uram, hacsak az a másik nem vitte el az ennivalót.
Kezemben a csészével, amelyet épp számhoz akartam emelni, a székbe huppantam, és bután bámultam a komornyikra.
- Hogyhogy az a másik... Hát maga tudja, hogy másvalaki is?... - Igen, uram, tudom, hogy másvalaki is van a lápon.
- Látta már?
- Nem, nem láttam.
- Honnan tudja akkor?
- Selden mondta, uram, körülbelül egy héttel ezelőtt. Ez is bujkál, de nem fegyenc, ahogy sejtem. Sehogy se tetszik nekem ez a dolog, doktor, őszintén megmondom, hogy sehogy se tetszik.
Barrymore hangjából érzett az izgalom.
- Ide figyeljen, Barrymore! Semmi közöm a sógora ügyéhez, engem kizárólag a maga gazdája és a biztonsága érdekel. Azért jöttem ide, hogy neki segítsek, más egyéb dolgom nincs itt. Mondja meg most őszintén, mi nem tetszik magának.
Barrymore közben megbánhatta hirtelen kitörését, vagy csak azt nem tudta, hogyan fejezze ki magát, mindenesetre jó darabig hallgatott.
- Hogy mi nem tetszik? - tört ki végül, s a lápra néző ablak felé intett, amelyről még mindig csurgott a víz. - Hát ez az egész, ami itt folyik, ez a nagy cécó! Valami bűzlik itt, erre esküdni mernék. Biz' isten, nagyon örülnék, uram, ha egy szép napon látnám, hogy Sir Henry tényleg indul vissza Londonba!
- De hát mi az, ami ennyire izgatja magát?
- Nem volt elég Sir Charles halála? Ha csak azt vesszük is, amit a halottkém megállapított. Hát nem elég az? Nem hallotta ezeket az éjszakai hangokat a lápon? Senki sem merészkedik ki oda napnyugta után, még ha vagyont fizetnének is neki! Az az idegen meg csak lapul, és vár és vár... De mire vár vajon? És egyáltalán, mi lesz még ebből? A Baskerville-ekre rájár a rúd, ez biztos, és nagyon fogok örülni, ha megjön az új személyzet, s búcsút mondhatok a kastélynak.
- Maradjunk az idegennél - vágtam közbe. - Semmit sem tud róla? Mit mond Selden? Nem jött rá, hogy hol rejtőzik az idegen, vagy hogy legalább mivel foglalkozik?
- Selden csak egyszer-kétszer akadt össze vele, de úgy találta, nem lehet belőle kiszedni semmit. Először azt hitte, a rendőrség embere, de aztán kiokoskodta, hogy vaj lehet a fején annak is. Úriember, nem vitás, de hogy mit csinál, képtelen volt megtudni.
- És mit mondott Selden, hol él?
- A romházak közt, a domboldalon. Ahol azok a régi népek laktak. - S mit eszik vajon?
- Selden megfigyelte, hogy van valami segédje, egy fiatal fiú, aki ellátja minden szükségessel. Úgy sejtem, a fiú Coombe Tracey-be jár bevásárolni.
- Na jól van, Barrymore. Majd még folytatjuk.
Miután a komornyik elment, a sötét ablakhoz léptem, és a maszatos üvegen át kitekintettem a rohanó felhőkre és a viharban hajlongó fákra. Ha itt, a házban így érezni a szelet ma este, mi lehet odakint a lápon, a kőkunyhóban? Miféle szenvedélyes gyűlölet bírhat rá valakit, hogy ilyen időben a szabad ég alatt tartózkodjék? Miféle célja - akár becsületes célja is lehet valakinek, amiért kész ennyi áldozatra? A kőkunyhóban, a láp kellős közepén kell keresni tehát a feleletet erre a már-már bosszantó rejtélyre... Egyetlen napnak sem szabad elmúlnia anélkül, hogy ne tennék meg minden tőlem telhetőt - bárhogy is, de le kell lepleznem a különös idegent!

69-75. oldal