SIR ARTHUR CONAN DOYLE - A SÁTÁN KUTYÁJA

VIII. DOKTOR WATSON ELSŐ LEVELE

Ettől kezdve úgy adom vissza az eseményeket, ahogy Sherlock Holmesnak írott leveleimben vetettem őket papírra. A levelek itt fekszenek előttem az asztalon. Egy lap híjával, amely elkallódott, szövegüket változatlanul hagytam. Bár még világosan emlékszem az egész tragikus eseménysorozatra, minden bizonnyal pontosabban számolnak be akkori hangulataimról és meglátásaimról, mint ha csak memóriámra támaszkodnék.
Baskerville Hall, október 13-án
Kedves Holmes!
Remélem, korábbi leveleim és a táviratok percnyi pontossággal tájékoztatták mindarról, ami itt, az isten háta mögött egyáltalán említést érdemelt. Minél tovább él ezen a vidéken valaki, annál jobban hatása alá kerül a láp kietlen hangulatának, sőt - merem mondani - démoni varázsának. Telepedj meg csak rajta, s máris elszakadtál modern angol civilizációnktól! Amit viszont cserébe kaptál érte: lépten-nyomon fölfedezheted magad körül a történelem előtti ember lakóhelyeit és munkájának nyomait. Bármerre indulsz, mindenünnen eléd bukkannak az elfeledett ősember házai, temetkezőhelyei, és azok a hatalmas kőoszlopok, amelyek sokak szerint templomaiból maradtak ránk. Egyetlen pillantást kell csak vetni a kopár domboldalakon szerteszét heverő, szürke kőkunyhókra, s a szemlélő máris az ősidőkben érezheti magát. Nem csodálkoznék, ha egyszer csak állatbőrbe öltözött, bozontos embert pillantanék meg, amint éppen kimászik az alacsony ajtón, vagy kőhegyű nyilat illeszt íja húrjára... Mondom, nem csodálkoznék, mivel ez az ősember jobban beleillik a tájba, mint jómagam. Számomra az tűnik a legkülönösebbnek, hogy oly sokan éltek itt annak idején, hiszen a vidék talaja mindig is terméketlen lehetett. Nem vagyok régész, de valahogy úgy sejtem, hogy ez a nép kerülhette a harcot, s mivel rettegett üldözőitől, óhatatlanul olyan helyre kellett húzódnia, ahová semmiféle más csoport sem kívánkozott.
Belátom, hogy mindez meglehetősen távol esik küldetésem céljától, sőt - ismerve a maga szigorúan gyakorlati gondolkodását - azt is tudom, hogy valószínűleg untatom csak. Még jól emlékszem tökéletes érdektelenségére, amikor azt a kérdést vitattuk, hogy vajon a nap kering-e a föld körül, vagy megfordítva. Hadd térjek hát vissza a Sir Henry Baskerville-lel kapcsolatos tényekhez.
Az utóbbi néhány nap folyamán azért nem kapott újabb beszámolót, mivel mindmáig semmi különös nem történt. Ekkor azonban egy igen meglepő dolog következett, amiről a maga helyén majd beszámolok. Mielőtt azonban elkezdeném, kénytelen vagyok felvázolni az előzményeket.
Az egyik előzmény - s erről eddig nem sokat írtam - a lápon tartózkodó szökött fegyenc. Nagyon valószínű, hogy sikerült végérvényesen kereket oldania, ami gyógyírként hat persze a környék magányos háztulajdonosainak kedélyvilágára. Szökése óta két teljes hét telt el, azóta se híre, se hamva. Nem valószínű, hogy ennyi ideig kitarthatott volna a lápon. Ami az elrejtőzést illeti, erre itt van mód korlátlanul. Bármelyik kőkunyhóban felüthette volna a tanyáját. Ennivaló viszont nincs, hacsak nem rabol el és vág le egyet a lápon legeltetett birkák közül... Mindenesetre úgy hisszük, végleg elment, s a láplakó gazdák most már nyugodtabban alszanak.
A kastélyban négyen vagyunk épkézláb férfiak, a mi biztonságunkat illetően tehát nincs mitől rettegnünk, de bevallom, hogy mindig elfog az aggodalom, ha Stapletonék jutnak eszembe. Mérföldekre laknak tőlünk, s a távolság miatt aligha siethetnénk segítségükre. Csupán mindenesük van meg egy öreg szolgájuk, ami pedig a két testvért illeti, nos, a férfi nemigen büszkélkedhetik az erejével. Feltétlenül ki lennének szolgáltatva egy olyan gátlástalan fickónak, mint a nottinghilli gyilkos, ha ez egyszer arra vetemednék, hogy betörjön a házukba.
Mivel a dolog rettentően aggasztott mindkettőnket - úgy értem, Sir Henryt meg engem -, azt javasoltuk Stapletonnak, átküldjük Perkinst, az istállószolgát, de a természetbúvár erről hallani sem akart.
Ide tartozik még, hogy közös barátunk, a baronet egyre több érdeklődést mutat csinos szomszédnőnk iránt. Ebben persze nincs semmi különös, hiszen vállalkozó kedvű embernek, mint amilyen Sir Henry is, hallatlanul unalmas lehet ezen az isten háta mögötti helyen élni, Miss Stapleton pedig valóban bájos, szemrevaló teremtés. Van benne valami forró égövi, egzotikus jelleg, s ezt még jobban kiemeli bátyjának hűvös kimértsége. Bár meg kell mondanom, a férfiban is rejtőzhet sok indulat. Stapleton szerintem erősen kézben tartja húgát, többször láttam, hogy a lány beszéd közben folyton bátyja tekintetét kereste, mintha jóváhagyását várná mondandójához. Szeretném hinni, hogy Stapleton jól bánik húgával. Szeme hidegen fénylik, szája szélét összeszorítja, s ez általában határozott alkatra, de gyakran nyers természetre vall. Maga is érdekes embernek tartaná, ebben biztos vagyok.
Már említett első napunkon meg is látogatta Baskerville-t, majd a rákövetkező délelőttön rögtön magával cipelt mindkettőnket, hogy megmutassa a helyet, ahol a legenda szerint utolérte a gonosz Hugót a végzet. Mérföldeken át bandukoltunk a lápvidéken, míg végre a tetthelyre értünk. Olyan a hangulata, hogy magában véve is sugallhatta volna az egész rémhis- tóriát. Kurta völgy, amelyet szélfútta, cukorsüveg alakú sziklák szegélyeznek. A hasadék tágas, füves térségre nyílik, tele szürkére szikkadt katánggal. A térség közepén két letöredezett, hegyes kődarab magaslik. Ha jól megnézte őket az ember, tényleg szörnyűséges vadállat óriási, emésztő agyaraira emlékeztettek. A helyszín minden vonatkozásban egybevágott az emléke- zetes tragédiával. Sir Henryt nagyon megragadta a látvány, és többször is megkérdezte Stapletont, vajon hiszi-e, hogy természetfölötti erők beavatkozhatnak az ember sorsába. Könnyed hangja sem leplezhette, hogy a baronet érdeklődése szívéből fakad. Stapleton óvatos válaszokat adott, de nem volt nehéz rájönni, hogy fékezi magát, és a baronetre való tekintettel távolról sem mondott el mindent, amit tudott. Több párhuzamos esetet ismertetett, amikor egész famíliák szenvedtek ördögi praktikák következtében, és azt a benyomást keltette bennünk, hogy tulajdonképpen egyetért a közkeletű felfogással.
Visszafelé útba ejtettük a „Csendes fészket", ahol megebédeltünk, és ekkor történt, hogy Sir Henry megismerkedett Miss Stapletonnal. A baronet a találkozás első percében felfigyelt a hölgyre, és csak a vak nem láthatta, hogy a figyelem kölcsönös. Hazafelé menet Sir Henry újra és újra szóba hozta az ifjú hölgyet, s azóta alig telt el nap, hogy a két testvért így vagy úgy ne láttuk volna. Ma például velünk vacsoráznak, s már hallottam, hogy jövő héten viszont mi megyünk hozzájuk. Az ember józan ésszel azt hihetné, hogy Stapleton örül a két fiatal egymásra találásának, ezzel szemben nemegyszer vettem észre a legmélyebb rosszallást tekintetében, amikor Sir Henry kizárólag húgának szentelte figyelmét. Nem kétséges, hogy Stapleton nagyon ragaszkodik húgához, hiszen nélküle bizonyára igen magányos élete volna, de szerintem az már a legnagyobb fokú önzés lenne, ha útjába állva, meggátolná, hogy - ilyen remekül - férjhez mehessen. Mindamellett az az érzésem, mindenáron meg akarja előzni, hogy a hajlandóságból szerelem legyen, és több ízben megfigyeltem, hogy mindent elkövet, csakhogy kettesben ne maradhassanak. Mellesleg, helyzetem nem lesz irigylésre méltó, ha nehézségeinket még egy szerelmi história is tetézi, különös tekintettel arra az instrukciójára, kedves Holmes, hogy ne hagyjam magában kószálni a baronetet. Hamarosan én leszek a világ legutáltabb embere, ha szó szerint kell ragaszkodnom ehhez az utasításhoz.
Valamelyik nap - pontosabban csütörtökön - Mortimer doktor ebédelt nálunk. Egy sírhalmot bontott fel a Long Downban, és sikerült szert tennie egy ősemberkoponyára, ami hallatlan örömmel tölti el. Soha nem láttam még ilyen naiv lelkesedést! Stapletonék később érkeztek, s ekkor a jó doktor valamennyiünket kivitt a tiszafa-alléba, hogy Sir Henry kérésére pontosan megmutogassa, mi is történt azon a bizonyos végzetes éjszakán. A tiszafa-allé komor hangulatú, hosszú sétány, két sor magas, nyírt sövény szegélyezi, amelyet belülről, mindkét oldalon, keskeny gyepsáv kísér. Végében öreg, rozzant kerti ház áll. Fele útján található a kapu, amely a lápra nyílik, s ahol az öregúr elpottyantotta a szivarhamut. A kapu fehér faalkotmány, s le van lakatolva. Mögötte kezdődik a lápvidék. Eszembe jutott a maga elmélete, s megpróbáltam elképzelni, hogy is eshetett a dolog. Amint az öregúr ott állt, megpillanthatott valamit, ami a láp felől közeledett. Ez annyira rémületbe ejtette, hogy zavarodottságában futásnak eredt. Futott, míg a puszta rémülettől és a kimerültségtől össze nem esett. Máshová, mint a komor, hosszú alagútba, nem menekülhetett. De mitől menekült? Egy lápvidéki juhászkutyától? Vagy egy fekete, néma szellemkutyától, egy rémtől? Volt-e szerepe embernek is a történtekben? Tudott-e többet is a sápatag, éber Barrymore, mint amennyit el mert mondani? Mindez csupa homály és sötétség, egy valószínű bűntény árnyával súlyosbítva...
De itt van mindjárt egy másik szomszéd, akivel legutóbbi levelem óta ismerkedtem meg. A Lafter Hall-beli Mr. Franklandről van szó, aki déli irányban, tőlünk kb. négy mérföldre lakik. Mr. Frankland vörös képű, fehér hajú, szangvinikus természetű öregúr. A jog a mániája, eddig már vagyont költött pereskedésre. Csupán a harc kedvéért viaskodik, s mivel az eredmény, vagyis hogy ki nyer, mindegy neki, elképzelhetni, mibe kerül ez a szórakozása. Előfordul, hogy lezár egy átjárót, és kényszeríti a községet, hogy per útján nyittassa ki vele. Más esetben saját kezűleg tépi le valakinek a kertkapuját, kijelentve, hogy ott mindig is átjáró volt, provokálva az illetőt, hogy birtokháborításért beperelje. Töviről hegyire ismeri az ősi birtok- és szolgalmi jogot, és tudását ugyanannyiszor fordítja Fernworthy lakosainak hasznára, mint vesztére: így aztán nem csoda, hogy hol diadalmenetben viszik végig a falu főutcáján, hol pedig jelképesen megégetik, attól függően, mi volt a legutolsó ügy kimenetele. Azt mondják, e pillanatban nem kevesebb, mint hét pere van folyamatban, amelyek valószínűleg fel is emésztik vagyona maradékait, úgyhogy lassan megszorul a hurok a nyaka körül, s nemigen lesz módja rá, hogy tovább rakoncátlankodjék. Ettől a megszállottságától eltekintve kedves, jóindulatú ember, és csak azért említem, mert külön felhívta figyelmemet a szomszédok leírására. Mr. Frankland e pillanatban különös dologgal foglalkozik, ugyanis mint amatőr csillagásznak van egy kitűnő teleszkópja, amellyel felszerelkezve egész nap háza tetején hasal, és a lápvidéket pásztázza, abban reménykedve, hátha megpillantja valahol a szökött bűnözőt. Ha csak ezzel foglalkoznék, nem is volna olyan baj, de az a hír járja, hogy be akarja perelni doktor Mortimert, mert a hozzátartozók engedélye nélkül bontott fel egy sírt - ez így van, hiszen az említett koponyát kőkorszakbeli sírból ásta elő a Long Downban. Mr. Frankland nagyban hozzájárul, hogy ne legyen egyhangú körülöttünk az élet, amit komikus magatartásával valóságos üdüléssé tesz.
Most, hogy kimerítően tájékoztattam a szökött fogoly, Stapletonék, doktor Mortimer és Mr. Frankland, Lafter Hall gazdája dolgairól, hadd fejezzem be valami fontosabbal. A Barrymore házaspárról akarok elmondani valamit, mégpedig egy olyan meglepő dolgot, ami a múlt héten történt.
Mindenekelőtt hadd szóljak a próbatáviratról. Ezt, ugye, azért küldte, hogy bizonyságot szerezzen, idelent van-e a komornyik. Azt már megírtam, hogy a postamester tanúsága szerint a próbatávirat nem ért semmit, ugyanis most bizonyítékunk se pro, se kontra nincsen. Elmondtam Sir Henrynek, mit végeztem, mire a baronet a tőle megszokott rámenősséggel nyomban magához kérette Barrymore-t, s megkérdezte tőle, vajon ő maga vette-e át a táviratot. Barrymore igennel felelt.
- A maga kezébe adta a fiú a küldeményt? - kérdezte tőle Sir Henry. Barrymore meglepettnek látszott, s gondolkodott egy darabig.
- Nem - válaszolta. - Épp a lomtárban voltam, a feleségem hozta be. - És ki válaszolt rá? Maga?
- Nem. Megmondtam a feleségemnek, mit válaszoljon, és ő lement, s megírta. Este Barrymore hozakodott elő a témával.
- Nem egészen értettem ma reggel, mit jelentenek a kérdései, Sir Henry - mondta. - Szeretném hinni, nem azt, hogy valamely hibám miatt megrendült a bizalma bennem.
Sir Henry kénytelen volt megnyugtatni Barrymore-t, hogy erről szó sincs. Végül csak úgy sikerült megbékítenie a komornyikot, hogy mivel időközben Londonból megérkeztek a megrendelt holmik, régi ruhatára javát neki ajándékozta.
Barrymore felesége nagyon érdekel engem. Nagy természetű, egyszerű, nem túl okos, de feltétlenül tisztességes és látnivalóan puritán életfelfogású asszony. Nála rendíthetetlenebb teremtést el sem tudnék képzelni. Már közöltem viszont, hogyan hallottam keservesen zokogni első éjszakánkon, sőt azóta is többször észrevettem, hogy ki van sírva a szeme. Nem kétséges, hogy nehéz bánat gyötri. Néha arra gondolok, valamilyen ballépés emléke kísérheti, máskor meg azt gyanítom, hogy Barrymore zsarnokoskodik felette. Mindig is hittem, hogy ennek a férfinak a jellemében feltétlenül kell lennie valami különös és kétes vonásnak, múlt éjszakai élményem azonban végleg gyanússá tette előttem.
Persze az is lehet, hogy tulajdonképpen semmiség az egész ügy. Magának tudnia kell, hogy nem vagyok jó alvó, és amióta állandóan figyelemmel kísérek mindent ebben a házban, felületesebben alszom, mint valaha. Tegnap éjszaka hajnali kettő felé arra ébredtem, hogy szobám falánál lopakodik valaki. Fölugrottam, kinyitottam az ajtót, és kikémleltem. Hosszú, fekete árnyék suhant végig a folyosón. Az árnyék egy férfié volt, aki óvatos léptekkel settenkedett előre. Kezében gyertyát tartott. Ing meg nadrág volt rajta, de cipőt vagy papucsot nem viselt. Sokat nem láttam belőle, de magasságáról rögtön rájöttem, hogy nem lehet más, mint a komornyik. Lassan, vigyázva haladt: lerítt róla, hogy rosszban sántikál.
Írtam már, hogy a folyosót galéria szakítja meg a nagyterem emeletén, de aztán tovább folytatódik a másik szárnyban. Megvártam, míg a komornyik eltűnik, majd utána eredtem. Mire beértem a galériába, ő már a folyosó túlsó végén járt. A gyertyafény most nyitott ajtón át szüremlett ki: Barrymore belépett az egyik szobába. Igen ám, csakhogy a túlsó szárnybeli szobák nincsenek bebútorozva, és nem is használják őket, a komornyik kirándulása körül tehát egyre szaporodott a rejtély. A gyertya most nyugodtan égett, mintha leállították volna valahová. Amilyen halkan csak tudtam, végiglopakodtam a folyosón, s bekukucskáltam az ajtón.
Barrymore, kezében a gyertyával, amelyet szinte nekinyomott az üvegtáblának, szorosan az ablak előtt állt. Fél arca felém volt fordítva. Vonásai belső feszültségről árulkodtak, mintha várt volna valamit, s közben kifelé meredt a sötét lápra. Néhány percig erősen figyelt, majd nagyot mordult, és türelmetlen gesztus kíséretében eloltotta a gyertyát. Azonnal szobámba siettem, és nem sokkal később megint hallottam Barrymore lépteit, amint visszafelé topogott. Jóval később, mikor már félig elszunnyadtam, kulcs csikorgására lettem figyelmes, de azt nem tudtam volna megmondani, milyen irányból jött a zaj. Hogy mindez mit jelent, még csak nem is sejtem, de egy biztos, hogy ebben a komor házban titok lappang valahol, s hogy ennek előbb- utóbb a végére kell járnunk. Nem akarom feltevéseimmel untatni magát, hiszen megfogadtatta velem, hogy csupán tényekről írjak. Ma délelőtt hosszú beszélgetést folytattam Sir Henryvel. Megtárgyaltuk éjszakai élményemet, és haditervet csináltunk. Többet most nem is írok erről. Annál érdekesebb lesz legközelebbi beszámolóm.

53-57. oldal