SIR ARTHUR CONAN DOYLE - A SÁTÁN KUTYÁJA

IV. A TITOKZATOS ÜZENET

A reggelizőasztalt korán leszedték, és Holmes házikabátban várta vendégei érkeztét. Ügy- feleink pontosan meg is jöttek: alig ütötte el az óra a tízet, amikor doktor Mortimer megjelent, nyomában az ifjú baronettel. Az utóbbi alacsony, élénk mozgású, fekete szemű, körülbelül harmincéves férfi volt, meglehetősen zömök alkattal. Vastag fekete szemöldökei voltak, arca erőt és harciasságot tükrözött. Oroszlánbarna tweedruhát viselt, s egész megjelenéséről sugárzott az olyan ember edzettsége, aki napjai java részét a szabad levegőn tölti. Nyugodt szemében és bizalomgerjesztő modorában mégis volt valami, ami rögtön elárulta a gentlemant.
- Engedjék meg, hogy bemutassam Sir Henry Baskerville-t - mondta doktor Mortimer.
- Hát igen - szólt Sir Henry -, akár hiszi, akár nem, kedves Sherlock Holmes, ha nem barátom javasolta volna, hogy ma délelőtt idejöjjek, magamtól jöttem volna. Maga, mint hallom, szeret rejtvényt fejteni... Nos, én ma összeakadtam eggyel, de ez, úgy látszik, több sütnivalót követel, mint amennyi nekem van.
- Kérem, foglaljon helyet, Sir Henry! Jól értettem, hogy máris valami különös élményben volt része Londonba érkezése óta?
- Jelentéktelen apróság, kedves Holmes. Afféle buta tréfa, úgy vélem. Ezt a levelet kaptam ma délelőtt, ha ugyan levélnek lehet nevezni az ilyesmit.
Egy borítékot helyezett az asztalra. Valamennyien odahajoltunk. Silány, szürkés színű boríték volt ez, a címet - Sir Henry Baskerville, Hotel Northumberland - nagy kusza betűkkel körmölték rá. A levelet a Charing Cross-i postahivatalnál adták fel, s a bélyegző dátuma a megelőző este volt.
- Ki tudta, hogy a Hotel Northumberlandben száll meg? - kérdezte Holmes, s vizsgáló tekintetet vetett látogatónkra.
- Senki sem tudhatta, ezt csak azután döntöttük el, hogy dr. Mortimer meg én találkoztunk. - De, gondolom, doktor Mortimer is ott szállt meg.
- Nem, én egy barátomnál laktam - mondta a doktor -, előzőleg szó sem volt róla, hogy éppen ebbe a hotelba menjünk.
- Hm! Valakit, úgy látszik, nagyon érdekel, hol s merre járnak önök.
Holmes a borítékból egy négyrét hajtott fél ív fogalmi papírt húzott elő, kinyitotta, és elsimí- totta az asztalon. A közepén egyetlen mondat állt, amelyet felragasztott újságkivágásokból szerkesztettek össze: Ha esze van, és félti az életét, elkerüli a lápvidéket. Egyedül a lápvidék szót írták kézzel.
- Hát ez az - mondta Sir Henry Baskerville. - Talán meg tudná mondani, Holmes, mi a fenét jelent ez, és ugyan ki lehet az, aki ennyire érdeklődik személyes dolgaim iránt?
- Maga mit gondol, doktor Mortimer? Azt belátja, ugye, hogy ebben aztán nincs semmi természetfölötti.
- Ellenkezőleg, uram, szerintem nagyon is lehetséges, hogy ez a levél olyasvalakitől érkezett, aki meg van győződve róla, hogy az ügy igenis természetfölötti.
- Miféle ügy? - kérdezte Sir Henry meglehetősen élesen. - Az az érzésem, hogy az összes jelenlevő urak többet tudnak a dolgaimról, mint jómagam.
- Megígérhetem, Sir Henry, hogy mielőtt elhagyná ezt a helyiséget, ön is mindent fog tudni - mondta Sherlock Holmes. - Engedelmével azonban maradjunk egyelőre ennél a nagyon érdekes kis üzenetnél, amelyet nyilván tegnap este állítottak össze, és adtak postára. Van itt valahol egy tegnapi Times, Watson?
- Ott van a sarokban.
- Volna kedve idenyújtani? A vezércikknél nyissa ki, legyen szíves. - Holmes pillanatok alatt átfutotta a cikket, szemei csak úgy falták a hasábokat. - Ez itt egy vezércikk a szabad- kereskedelemről. Ha megengedik, felolvasnék egy részletet belőle: „Akinek egy csöpp kis esze van, nem tagadhatja, hogy védővámokkal egyedül lehetetlen felpezsdíteni a gazdaságot, ugyanis, ha elkerüli is az ország egy esetleges ilyen törvény révén a behozatallal járó veszte- ségeket és hátrányokat, a gazdaság életét végső fokon mégiscsak kedvezőtlenül befolyásolná egy ilyen rendszabály, így hát aki a jövőt félti, semmiképp sem állhat ki fenntartás nélkül mellette." - Na mit szól hozzá, Watson? - kiáltott fel Holmes felvillanyozódva, miközben elégedetten dörzsölte össze a tenyerét. - Hát nem csodálatos mondat ez?
Dr. Mortimer a beavatottak tekintetével nézett Holmesra, Sir Henry azonban értetlenül meresztette fekete szemét a detektívre.
- Bevallom, nem sokat értek vámokhoz s hasonlókhoz - mondta -, de úgy érzem, kicsit eltértünk a tárgytól, már ami a levelet illeti.
- Ellenkezőleg, Sir Henry, nagyon is a tárgynál vagyunk. Watson jóval többet tud mód- szeremről, mint ön, de tartok tőle, hogy ő sem egészen kapiskálja, mit jelent ez a mondat.
- Bevallom, nem látok semmi összefüggést.
- Pedig hát, drága Watson, az összefüggés oly nyilvánvaló, hogy már magától értetődik. Ha - esze - van - és félti - az életét - elkerüli... Még most sem látja, honnan kerültek elő ezek a szavak?
- A fenébe, tényleg! Nahát! Sose jutott volna eszembe! - kiáltott fel Sir Henry.
- Mint végső bizonyítékra hadd mutassak rá, hogy az esze van egy darabban van kivágva a lapból.
- Csakugyan!
- Ez minden képzeletemet felülmúlja, kedves Holmes - mondta Dr. Mortimer, és elismerően tekintett barátomra. - Ha csak azt mondta volna, hogy a mondatot újságcikkből vágták ki, én ezzel is megelégedtem volna. De hogy megmondja, melyikből, sőt hogy éppen ebből a vezércikkből, ez már kicsit túl magas nekem. De hát honnan tudta?
- Föltételezem, doktor, hogy meg tudja különböztetni egy néger koponyáját egy eszkimóétól.
- Minden bizonnyal.
- De hát hogyan?
- Egyszerűen, mert ez a specialitásom. A különbség nyilvánvaló. A koponya formája, a pofacsont s az állkapcsok alakja, ezenkívül...
- Nos, ez pedig az én specialitásom, s a különbségek ugyanilyen nyilvánvalók. Az én sze- memben éppoly nagy a különbség a Times cikkeinek borgisz szedése és az olcsó hetilapok petitje között, mint a maga négere és eszkimója koponyája között. A betűtípusok ismerete nagyon is hozzátartozik a detektív fegyvertárához, bár bevallom, hogy egy ízben, fiatal koromban alaposan összetévesztettem a Leeds Mercuryt a Western Morning News-szal. De hát egy Times vezércikk egyedülálló valami a maga nemében, és ezeket a szavakat semmiképp sem vághatták ki máshonnan. Mivel az egész dolgot tegnap csinálták, fölötte valószínűnek látszott, hogy a szavakat meg is találom a tegnapi számban.
- Amennyire én követni tudom, kedves Holmes - mondta Sir Henry Baskerville -, szerintem ezt az üzenetet ollóval vágták ki.
- Körömollóval - mondta Holmes. - Arról, hogy az elkerüli két nyisszantásba került, látni való, hogy az illető rövid ollót használt.
- Értem. Valaki tehát kivágta az üzenetet egy rövid ollóval, fölragasztotta csirizzel...
- Gumiarábikummal - mondta Holmes.
- Szóval fölragasztotta gumiarábikummal... Most már csak azt szeretném tudni, miért írta a lápvidéket szót kézzel?
- Mert nyomtatásban nem találta meg. A többi mind egyszerű szó, és a legtöbb cikkben előfordul, de azt, hogy lápvidéket, már ritkábban lehet lapban fellelni.
- Hát persze, tényleg ez lehetett az oka! Kiolvasott még valami mást is ebből az üzenetből, kedves Holmes?
- Van ugyan itt még egy-két figyelemre méltó nyom, de az üzenet küldője gondosan ügyelt rá, hogy a lehető leggondosabban eltüntesse őket. A címet, amint bizonyára ön is megfigyelte, meglehetősen primitív betűkkel rótták a borítékra. A Times viszont olyan lap, amelyet csupán művelt emberek olvasnak. Joggal hihetjük tehát, hogy a levelet képzett ember állította össze, aki azonban azt a hitet szerette volna kelteni, hogy tanulatlan. Az a törekvése, hogy elváltoz- tassa írását, ugyanakkor el is árulja. Ez azt jelenti ugyanis, hogy ön ismerheti a szerzőt, vagy legalábbis összeakadhat vele a későbbiek során. Ugyancsak észrevehette, hogy a szavak nem szép rendben vannak egymás mellé ragasztva, hanem elég kuszán. Egyik magasabban van, mint a másik. Az életét például egészen el van csúszva. Ennek oka lehet gondatlanság is, de nincs kizárva, hogy csupán az összeállító izgalma és sietsége okozta. Én mindenesetre afelé hajlok, hogy az ok a sietség lehetett, hiszen a levél összeállítása fontos dolog volt, és ilyesmiben mindenki igyekszik a lehető leggyorsabban eljárni. Ha mármost igaz az, hogy az illető sietett, felmerül a kérdés, miért sietett. A kérdés jogos, hiszen ha csak korán reggel adja is fel a küldeményt, Sir Henry akkor is kézhez kapja, mielőtt távozna a hotelból. Lehetséges, hogy az illető attól tartott, hogy félbeszakítják? De hát ki szakíthatta volna félbe?
- Ez már csak találgatás - mondta doktor Mortimer.
- Illetve helyesebben mérlegelés. A valószínű megoldások közül ki kell választanunk a legvaló- színűbbet. Tény, hogy ezúttal kell dolgoztatnunk képzeletünket is, de ezt csak szigorúan tudományos alapon tehetjük. Az alapot az szolgáltatja, hogy mégiscsak tényekből indulunk ki, s ezekből próbálunk következtetésekre jutni. Nos, lehet, hogy ez doktor Mortimer szerint megint csak találgatás, de hát én csaknem biztos vagyok benne, hogy a címet egy hotelban írták.
- De hát miből gondolja ezt?
- Nézze csak: az illetőnek a tollal is, meg a tintával is baja volt. A toll egyetlen szó leírása közben kétszer is pacázott, és a rövid cím leírásához háromszor kellett bemártani, ami annak a jele, hogy a tintásüvegben csak nagyon kevés tinta lehetett. Na mármost, egy csupán magán- célokra használt toll és tintásüveg aligha kerülhet ilyen elhanyagolt állapotba, arról nem is beszélve, hogy mindkettő egyszerre. De hát ismerjük a szállodák tintásüvegeit és tollait, azok mind ilyenek. Nyugodtan állíthatom tehát, hogy ha gondosan kiürítjük valamennyi szállodában a Charing Cross környékén a papírkosarakat, és megtaláljuk a szétszabdalt Times-vezércikk maradványait, akár rögtön nyakon csíphetjük a különös üzenet gazdáját. Ejha! Hát ez meg mi?
Miközben ezeket mondta, Holmes szeméhez emelte, s nagy gonddal vizsgálgatta a szavakkal megtűzdelt fél ív papírt.
- Nos?
- Semmi - mondta Holmes, s ledobta a lapot. - Csupasz fél ív papír, még vízjel sincs rajta. Azt hiszem, amit lehetett, mind kiszedtük ebből a fura levélből. Mondja csak, kedves Sir Henry, történt még más valami figyelemre méltó önnel, amióta Londonban van?
- Nem, nem hiszem, Mister Holmes.
- Nem volt olyan érzése, hogy valaki követi vagy figyeli?
- Úgy érzem magam, mint aki egyszerűen belesétált egy ponyvaregénybe - mondta látogatónk. - Ki a fene akarna engem követni vagy megfigyelni?
- Mindjárt rátérünk. Szóval nincs mit megemlítenie, mielőtt elmondanám az előzményeket? - Ez persze attól függ, hogy mit tartunk említésre méltónak.
- Minden az, ami kívül esik a hétköznapok normális menetén.
Sir Henry elmosolyodott.
- Tudják, én még nem nagyon ismerem az itteni szokásokat, hiszen eddig javarészt az Egyesült Államokban és Kanadában éltem. Mégis, azt hiszem, az meglehetősen kívül esik, ahogy ön mondja, az élet normális menetén, ha az ember elveszti fél pár cipőjét.
- Elvesztette fél pár cipőjét?
- Na, de drága uram - kiáltott fel doktor Mortimer. - Az a cipő csak elkeveredett. Bizonyára
ott lesz, ha visszamegyünk, a szállodában. Minek kell ilyesmikkel feltartani Mister Holmest?
- De hiszen megkért rá, hogy mondjam meg, történt-e velem valami rendkívüli...
- Pontosan - mondta Holmes. - Bármilyen ostobaságnak látszik is a dolog. Szóval még egyszer kérdem, elvesztette fél pár cipőjét?
- Hát igen! Elkeveredett. Nem tudom... Mindkettőt kitettem este az ajtóm elé, s reggelre csak az egyik volt ott. A cipőtisztító fiú csak dadogott összevissza, amikor szóltam neki. A leg- viccesebb az egészben, hogy akkor este vettem a pár cipőt a Stranden, és még teljesen használatlan volt.
- De ha még használatlan volt, minek kellett kitisztíttatni? - Boxcipő volt, és nem volt bekenve. Ezért raktam ki.
- Ha jól értettem, azután, hogy megérkezett Londonba, rögtön elindult, és vásárolt magának egy pár cipőt.
- Sok mindent vásároltam, Dr. Mortimer is eljött velem. Tudja, az a véleményem, ha már én leszek ott lenn az uraság, hát ennek megfelelően kell öltözködnöm is, márpedig őszintén szólva én eddig az ilyesmire édeskeveset adtam, odaát más a felfogás. Nos hát, sok egyéb dologgal együtt megvettem ezt a barna cipőt, hat dolláromba került, de mielőtt fölhúztam volna, el is lopták.
- Ez a lopás meglehetősen értelmetlennek látszik - mondta Sherlock Holmes. - Nekem is az a véleményem, mint doktor Mortimernek, hogy a cipő hamarosan meg fog kerülni.
- Hát akkor, uraim - ezt úgy mondta Sir Henry, mint aki végre elszánta magát -, az az érzésem, hogy épp eleget beszéltünk arról a kevésről, amit tudok. Itt az ideje, hogy megtartsák ígére- tüket, és végre elárulják nekem, miről is van szó tulajdonképpen.
- Teljesen jogos kívánság - felelte Holmes. - Azt hiszem, legjobb lesz, ha Dr. Mortimer ismerteti az előzményeket, tekintve, hogy mi is tőle tudjuk őket.
A biztatásra tudós barátunk előhúzta zsebéből újságjait, és újra előadta az egész esetet, ugyanúgy, mint előző délelőtt. Sir Henry Baskerville a legnagyobb odaadással figyelt, s csak olykor-olykor adta jelét egy-egy közbekiáltással meglepetésének.
- Szép kis örökségbe keveredtem! Üröm az öröm mellé - sóhajtott, miután befejeződött az előadás. - A kutyáról persze én is eleget hallottam, kicsi koromtól kezdve. Tekintve azonban, hogy igazi családi história, sosem vettem komolyan. Ami azonban a nagybácsim halálát illeti, ez egy kicsit megzavart. Még mindig szédülök tőle. De úgy látszik, még maguknak sem sikerült tisztázniuk, kire tartozik ez az ügy: rendőrre-e vagy papra?
- Így van!
- És akkor itt van ez a levél, amit a hotelba küldtek. Szerintem tökéletesen beleillik a históriába.
- A levél azt jelenti, hogy valaki jobban tudja, mint mi, hogy miről van szó - jegyezte meg Dr. Mortimer.
- Azt is jelentheti persze - mondta Holmes -, hogy valaki jóindulattal viseltetik ön iránt, és csak figyelmeztetni akarja a veszélyre.
- Vagy csak el akarnak ijeszteni, hogy nyugodtan űzhessék kisded játékaikat!
- Természetesen ez is lehetséges. Nagyon lekötelezett, doktor Mortimer, hogy megismertetett engem ezzel a problémával, amelynek szerintem igen érdekes konzekvenciái lehetnek. De maradjunk a gyakorlatnál. Most egyelőre azt kell eldöntenünk, kedves Sir Henry, mi az okosabb, beköltözzék-e vagy ne Baskerville Hallba...
- Már miért ne költöznék?
- Mert baj érheti!
- Úgy érti, hogy egy házi szellemtől, vagy úgy, hogy emberektől? - Éppen ez az, amit ki kell nyomoznunk.
- Bárhogy is áll a dolog, én elszántam magamat. Se ördög a pokolban, se ember a földön nem akadályozhat meg engem, kedves Holmes, hogy visszatérjek őseim otthonába, és ezt nyugod- tan úgy veheti, mint végső válaszomat. - Sir Henry összevonta a szemöldökét, arca pedig, miközben ezeket mondta, vörös lett, mint a főtt rák. Látszott, hogy a Baskerville-ek tüzes temperamentumából nem kevés szorult utolsó sarjukba. - Mellesleg - mondta - ahhoz sem volt még időm, hogy átgondoljam, amit hallottam. Nem kis dolog, hogy az ember megértsen és rögtön el is határozzon valamit. Ahhoz, hogy igazán zöld ágra vergődjek magammal, legalább egy nyugodt órára volna szükségem. Hát akkor ide figyeljen, Mr. Holmes! Most fél tizenegy, és én most egyenest visszamegyek a szállodámba. Gondolom, nincs ellenükre, hogy maguk ketten is odajöjjenek, és együtt ebédeljenek velem két órakor. Addigra már meg tudnám mondani, hogyan is állok ezzel a dologgal.
- Megfelel ez magának, Watson?
- Tökéletesen.
- Akkor megyünk! Hívassak kocsit?
- Inkább gyalogolok, úgyis zúg a fejem.
- Szívesen sétálok én is egyet - mondta Dr. Mortimer. - Akkor két órakor találkozunk! Au revoir és jó napot!
Hallottuk, amint látogatóink léptei végigkopogtak a lépcsőkön, és amint bevágódott mögöttük a kapu. Holmes ekkor egy pillanat alatt átváltozott a cselekvés emberévé; bágyadt álmatagsága nyomtalanul eltűnt.
- Húzzon cipőt, és vegye a kalapját, Watson, de sebesen! Nincs vesztegetni való időnk!
Ahogy volt, házikabátban, rohant a szobájába, hogy néhány másodperc múlva már felöltőben lépjen elő. Együtt siettünk le a lépcsőkön, s aztán ki az utcára. Kétszáz yardnyira előttünk még mindig lehetett látni doktor Mortimert és Baskerville-t, amint az Oxford Street felé haladnak.
- Szaladjak utánuk, és szóljak nekik?
- A világért sem, Watsonkám! Engem a maga társasága tökéletesen kielégít, föltéve, ha maga is megelégszik az enyémmel. Barátainknak van eszük, ez a szép délelőtt csakugyan alig való egyébre, mint sétára.
Holmes meggyorsította lépteit, s Mortimerék és köztünk nemsokára körülbelül felére csökkent a távolság. Megtartva a százyardnyi különbséget, mi is befordultunk az Oxford Streetre, majd a Regent Streeten folytattuk utunkat. Barátaink egy alkalommal megálltak, és egy kirakatot kezdtek nézegetni, mire Holmes is rögtön ugyanezt tette. Alig egy pillanat múlva elégedetten felkiáltott. Élénk tekintetét követve észrevettem, hogy egy fiáker, amelyben egyetlen utas ült, és amely eddig az út másik oldalán állt, most lassan megindult megint.
- Itt az emberünk, Watson! Na jöjjön! Ha egyebet nem is tehetünk, legalább jól megnézzük magunknak.
Egy szemvillantásnyira beláthattam a fiáker oldalablakán: egy sűrű fekete szakállal borított arcból szúrós szempár meredt rám. A fiáker teteje ekkor felcsapódott, az utas valamit odakiáltott a kocsisnak, mire a jármű eszeveszett gyorsasággal indult meg lefelé a Regent Streeten. Holmes izgatottan tekingetve keresett másikat, de üres kocsi sehol nem volt látható. Erre vad rohanásba fogott az utca közepén, az előny azonban behozhatatlannak bizonyult, és a fiákert hamarosan szem elől vesztettük.
- Az ördög vigye el! - mondta Holmes jó adag keserűséggel hangjában, amint lihegve és a bosszúságtól sápadtan kikeveredett a járművek sűrűjéből. - Pechem volt, vagy rosszul is csináltam? Ha maga tisztességes ember, Watsonkám, akkor ezt is feljegyzi... mégpedig mindjárt a sikereim mellé.
- Ki volt az?
- Fogalmam sincs. - Valami spicli?
- Hát tudja, az eddigiek alapján nem sok kétségem van afelől, hogy Londonba érkezése óta a lehető legalaposabban figyelik Baskerville barátunkat. Hogy is lehetett volna tudni olyan gyorsan, hogy a Hotel Northumberlandba szállt! Nos, gondoltam, ha követték az első napon, követni fogják a másodikon is. Biztosan észrevette, hogy kétszer is odaléptem az ablakhoz, míg doktor Mortimer a históriát olvasta.
- Emlékszem, persze.
- Úgy számítottam, majd csak meglátok valami ténfergő alakot, de nem így történt. Értelmes emberrel van dolgunk, Watson! Az ügy rettentő komplikált, és noha még mindig képtelen vagyok eldönteni, jó- vagy rosszindulatú egyénekkel állunk-e szemben, ügyességük és céltuda- tosságuk felől nincsenek kétségeim. Amikor barátaink elmentek, abban a reményben sze- gődtem a nyomukba, hogy puskavégre kaphatom a spiclit. Ez azonban olyan rafinált volt, hogy nem merészkedett nyíltan az utcára, hanem elbújt egy kocsiban, ami lehetővé tette számára, hogy fedezékből figyelhesse őket, sőt alkalomadtán el is haladhasson mellettük, ha akar, mégpedig észrevétlenül. A módszernek még megvolt az az előnye is számára, hogy ha látogatóink netán kocsiba szállnak, azonnal a nyomukba eredhet. A dolognak azonban van egy nagy bökkenője.
- Az, hogy az illető kiszolgáltatta magát a fiákeresnek.
- Pontosan.
- De kár, hogy nem tudjuk a számot!
- Ej, ej, Watsonkám, lehet, hogy olykor könnyelmű vagyok, de csak nem képzeli komolyan, hogy a kocsi számáról megfeledkezem! „2704"! Egyelőre azonban semmi haszna.
- Nem látom be, hogy pillanatnyilag többet is elérhetett volna.
- Miután észrevettem a kocsit, rögtön meg kellett volna fordulnom, és el kellett volna indulnom az ellenkező irányba. Akkor aztán szép nyugodtan foghattam volna egy másik fiákert, tisztes távolból követhettem volna az elsőt, vagy ami még jobb lett volna, a Hotel Northumberlandhez hajtattam volna, és vártam volna egy kicsit. Ha emberünk tényleg követi Baskerville-t a szállodáig, ellenére fordíthattuk volna a játékát, mi figyeltük volna őt. Viszont buta túlbuzgalmunkban, amelyet rendkívül gyors és energikus ellenfelünk azonnal kihasznált, pofára estünk, és kiengedtük a zsákmányt a kezünkből.
Míg beszélgettünk, lassan bandukoltunk lefelé a Regent Streeten. Doktor Mortimer és társa már régen eltűntek.
- Annak már nincs értelme, hogy kövessük őket - mondta Holmes -, emberünk elszelelt, visszatérni már nem fog. Most arra kell figyelnünk, hogy okosan játsszuk ki megmaradt kártyáinkat. Meg tudna esküdni az utas arcára?
- Csak a szakállára!
- Ez az, hogy én is. Közben pedig szinte biztos vagyok benne, hogy dísze álszakáll volt. Ha egy okos embernek ilyesféle elintéznivalói vannak, nemigen jelenik meg szakállal, kivéve, ha így akarja leplezni vonásait. Ide most bemegyünk, Watson!
Holmes a környék egyik küldöncirodájába tessékelt be így. A főnök meleg üdvözléssel fogadta. - Látom, Wilson, még nem felejtette el közös kis ügyünket, amikor szerencsére segíthettem
magán.
- Nem, uram, valóban nem felejtettem el! Ön megmentette nevem becsületét, sőt talán az életemet is.
- Túloz, kedves barátom. Ha jól emlékszem, Wilson, van itt a fiúk között egy bizonyos Cartwright nevű, aki a nyomozás alkalmával egész használhatónak bizonyult.
- Hogyne, uram, még itt van.
- Ide tudná hívni? Köszönöm szépen. Ezenkívül nagyon örülnék, ha föl tudná váltani ezüstre ezt az ötfontos bankjegyet.
A főnök hívására meg is jelent egy élénk és értelmes arcú tizennégy éves fiú, s nagy tisztelettel nézett fel a híres detektívre.
- Kaphatnék egy szállodai névsort? - mondta Holmes. - Köszönöm. Nos, Cartwright, itt van huszonhárom hotel, valamennyi a Charing Cross közvetlen szomszédságában. Látod?
- Igen, uram.
- Szép sorban elmégy mindegyikbe...
- Igen, uram!
- Mindenütt azzal kezded, hogy adsz a portásnak egy shillinget. Itt van huszonhárom shilling.
- Igen, uram.
- Akkor megmondod neki, hogy meg akarod nézni a tegnapról maradt papírszemetet. Azt mondod, hogy elveszett egy fontos távirat, és meg akarod keresni. Érted?!
- Igen, uram.
- De amit igazán keresel, az a Timesnak egy belső oldala, amelybe ollóval lyukakat vágtak. Itt az a szám. És itt az oldal. Könnyen megismered majd, igaz?
- Igen, uram.
- A portás minden esetben a hotelszolgáért fog küldeni, akinek megint csak adsz egy shillinget. Tessék a huszonhárom shilling. A huszonháromból húsz esetben valószínűleg azt a választ kapod majd, hogy az előző napi szemetet már eltüzelték vagy elszállították. A fennmaradt három esetben mutatnak majd egy nagy csomó papírt, s ebből kell majd kikeresned ezt a Times-oldalt. Sok esélyed nincs, ezt előre megmondom. Itt van még tíz shilling, előre nem látott kiadásokra. Estig szeretném tudni az eredményt. Telegrafálj, légy szíves, Baker Street-i lakásomra. Mi meg, Watson, próbáljuk megtudni, ki is ez a 2704-es fiákeres. Táviratozunk a központjukba. Aztán meg beugrunk az egyik Bond Street-i képcsarnokba, és ott töltjük el az időt ebédig.

21-28. oldal