SIR ARTHUR CONAN DOYLE - A SÁTÁN KUTYÁJA

XI. A KRIPTALAKÓ

Az előbbi fejezetet naplójegyzeteimből állítottam össze, s így jutottam el történetemmel október 18-ig. Innen kezdve a különös események már sebesebben peregtek, egyre közelebb hozva a szörnyű végkifejletet. A következő néhány nap annyira élénken él emlékezetemben, hogy nem is kell igénybe vennem jegyzeteimet.
Ott folytatom tehát, hogy előző nap sikerült két igen fontos tény birtokába jutnom. Az egyik: Mrs. Laura Lyons Coombe Tracey-ből levelet írt Sir Charles Baskerville-nek, oda és akkorra kérve tőle randevút, ahol és amikor az öregúr elhalálozott. A másik meg, hogy a lápon lapuló titokzatos ismeretlen a domboldalon lakik, mégpedig valamelyik kőkunyhóban. Ha ezeknek az adatoknak a birtokában sem tudok bevilágítani a szövevénybe, igazán ostoba és gyáva figura vagyok.
Este nem volt rá alkalmam, hogy beszámoljak a baronetnek felfedezésemről Mrs. Laura Lyonsszal kapcsolatban, mivel kártyapartnere, Dr. Mortimer meglehetősen sokáig maradt. Reggeli után azonban mégiscsak tájékoztattam, s megkérdeztem tőle, volna-e kedve eljönni velem Coombe Tracey-be. Rögtön bele is egyezett, mégpedig örömmel, de aztán kisütöttük, hogy csak hasznosabb lesz, ha egyedül bonyolítom le a dolgot. Minél nagyobb a fölhajtás, annál kevesebb az értesülés... Végül is otthagytam Sir Henryt, bár nem egészen lelkiismeret- furdalások nélkül; kocsiba ültem, s elindultam újabb nyomozó utamra.
Ahogy elértük Coombe Tracey-t, szóltam Perkinsnek, állítsa meg a lovakat, aztán gyalog vágtam neki, hogy megkeressem a hölgyet, akit ki akartam hallgatni. Szerencsére hamar megtaláltam. Háza központi, forgalmas helyen feküdt. A szolgáló azonnal betessékelt, s hogy beléptem a nappaliba, a ház úrnője egy Remington írógép mellől ugrott fel. Kedves mosollyal sietett üdvözlésemre, amikor azonban észrevette, hogy idegen vagyok, kicsit megnyúlt az arca. Rögtön újra helyet foglalt, s így kérdezte meg, minek köszönheti a látogatást.
Első benyomásom az volt, hogy Mrs. Lyons páratlanul szép asszony. Szeme és haja egyaránt gesztenyebarna volt, alig észrevehetőn szeplős arcán a barna nők jellegzetes rózsái virítottak. Az a bizonyos halovány pír volt ez, amely a tearózsa szirmainak tövét színezi... Első benyomásom tehát, ismétlem, a csodálat volt. A kritikus csak ezután ébredt fel bennem. Valami ugyanis megbontotta az arc harmóniáját. Nem tudom, miért, talán a kihívó tekintet, talán a lebiggyedt száj miatt, de közönségesnek éreztem. Mégsem volt hát tökéletes szépség. Az első pillanatban csupán annyi hatolt a tudatomig, hogy egy szép nő társaságába csöppentem, aki most látogatásom okát kérdezte. Most viszont már kezdtem megérteni, mennyire kényes ügyet bolygatok.
- Van szerencsém ismerni édesatyját - kezdtem. Ez elég ügyetlen bevezetés volt, s a hölgy azonnal éreztette is velem, hogy bakot lőttem.
- Atyámhoz semmi közöm - felelte. - Nem tartozom neki semmivel, és barátai nekem nem barátaim. Ha a megboldogult Sir Charles Baskerville és néhány más jószívű ismerősöm nem sietett volna segítségemre, atyámtól igazán éhen halhattam volna.
- Jó, hogy említi a boldogult Sir Charles Baskerville nevét, ugyanis éppen miatta jöttem. A szeplők hirtelen megszaporodtak a hölgy arcán.
- Mit tudhatok én róla? - kérdezte, s ujjai idegesen babráltak az írógép billentyűzetén.
- Ismerte őt, ugyebár?
- Egyszer már mondtam, hogy jó volt hozzám, és én örökre adósa vagyok. Hogy most egy- általán saját lábamon állok, nagyrészt annak köszönhetem, hogy részvéttel szemlélte szomorú sorsomat.
- Levelezett Sir Charlesszal?
A hölgy hirtelen felpillantott; barna szemében harag tüzelt.
- Megmondaná, mi célból érdekli mindez? - kérdezte, elég éles hangsúllyal.
- Abból a célból, hogy elkerüljük a botrányt. Jobb, ha csak érdeklődöm, mint hogy esetleg meginduljon a lavina.
A nő hallgatott, arca fehér volt, mint a fal. Ahogy ismét rám nézett, volt valami dacos nemtörődömség a pillantásában.
- Jó, akkor válaszolok. Kérdezzen!
- Levelezett Sir Charlesszal?
- Magától értetődik, írtam neki néhányszor, hogy megköszönjem figyelmét és nagylelkűségét.
- Emlékszik a levelek dátumára?
- Nem.
- Találkozott is vele?
- Egyszer vagy kétszer, amikor ellátogatott Coombe Tracey-be. Sir Charles nagyon vissza- vonult életet élt, és inkább titokban jótékonykodott.
- De ha olyan ritkán látta, és ritkán is írt neki, honnan szerezhetett tudomást Sir Charles az ön siralmas helyzetéről, honnan tudta, hogy kegyed segítségre szorul? Hiszen azt mondja, hogy segített, igaz?
Mrs. Lyons csodálatosképpen rögtön kész volt a válasszal:
- Több környékbeli úr tudott szomorú élettörténetemről, összefogtak, hogy segítsenek rajtam. Az egyik Sir Charles szomszédja és meghitt barátja, Mr. Stapleton volt. Mr. Stapleton hallatlanul kedves volt hozzám, és a baronet is tőle tudta meg nyomorúságomat.
Arról már voltak értesüléseim, hogy Sir Charles Baskerville több ízben is igénybe vette közvetítőként Stapletont, a hölgy kijelentése tehát igen hihetően hangzott.
- Kért-e valaha levélben találkozót Sir Charlestól?
Laura Lyons arcát ismét elborította a harag pírja.
- Na de, uram! Nem gondolja, hogy kissé különös kérdés ez?
- Sajnálom, asszonyom, de meg kell ismételnem a kérdést.
- Jó, akkor felelek. Semmi esetre sem!
- Azon a napon sem, amikor Sir Charles meghalt?
A harag pírja egy pillanat alatt eltűnt, halálsápadt arc meredt rám. Kiszáradt ajkai nem bírták kimondani a nemet, melyet inkább csak láttam, mint hallottam.
- Bizonyára megcsalja az emlékezete - szóltam aztán. - Ha akarja, még idézhetek is leveléből: „Ön úriember, nagyon kérem hát, égesse el a levelemet, és legyen a kapunál tíz órakor".
Már-már elájult, de ereje végső megfeszítésével mégiscsak összeszedte magát. - Hát nincsenek már úriemberek!? - kiáltott föl.
- Igazságtalanul vádolja Sir Charlest, mert ő igenis elégette a levelet. De megesik, hogy akkor is el lehet olvasni egy levelet, ha már elégették. Tehát elismeri, hogy kegyed írta a levelet?
- Hát igen, én írtam! - kiáltott föl ismét az asszony, mintha ebbe a pár szóba akarná bele- zsúfolni felindulását. - Én írtam a levelet! Minek is tagadjam! Semmi okom rá, hogy szégyen- kezzem miatta! Arra akartam kérni, hogy segítsen rajtam. Azt gondoltam, ha személyesen beszélhetek vele, biztosabban megnyerhetem a támogatását, s ezért kértem meg rá, hogy találkozhassunk.
- De miért épp ebben az időpontban?
- Mert épp akkor tudtam meg, hogy másnap Londonba utazik, és esetleg hónapokig ott marad.
Arra pedig megvolt az okom, hogy miért nem mehettem korábban.
- Miért a kertbe kért tőle találkozót, ahelyett, hogy a kastélyban látogatta volna meg?
- Csak nem hiszi komolyan, hogy egy magányos asszony megjelenhetik éjszaka egy agglegény lakásán?
- Jó, akkor azt mondja meg, mi történt a találkozón!
- Nem volt találkozó.
- Na de Mrs. Lyons!
- Nem, uram! Mindenre, ami szent, esküszöm önnek, hogy nem volt, mert nem mentem oda. Valami közbejött, és nem mehettem.
- Mi jött közbe?
- Magánügy. Erről nem beszélhetek.
- Tehát beismeri, hogy randevút kért Sir Charlestól oda és akkorára, ahol és amikor a baronet meghalt, de azt már tagadja, hogy megjelent volna a találkozón, igaz?
- Ez az igazság!
Tovább ostromoltam keresztkérdéseimmel, de semmire sem jutottam.
- Mrs. Lyons - szóltam, és azzal a szándékkal álltam fel, hogy véget vessek a hosszú és eredménytelen beszélgetésnek -, maga nagy felelősséget vesz magára, és nagyon kellemetlen helyzetbe kerülhet, ha nem mond el nyíltan és őszintén mindent, amit tud. Ha arra kényszerít, hogy a rendőrséghez forduljak, majd meg fogja látni, milyen mélyen bele van bonyolódva ebbe az ügybe. Ha teljesen ártatlan, akkor miért tagadta, hogy azon a bizonyos napon találkozót kért Sir Charlestól?
- Mert attól féltem, hogy a tényből hamis következtetést vonhatnak le, és botrányba keveredem.
- Miért volt annyira rajta, hogy Sir Charles elégesse a levelét? - Ha olvasta a levelet, akkor ezt tudnia kell.
- Én nem mondtam, hogy az egész levelet olvastam.
- Hisz az imént még idézett is belőle!
- Igen, de csak az utóiratot. A levelet, amint már említettem is, Sir Charles elégette, úgyhogy nem lehetett elolvasni. Még egyszer kérdem tehát, miért volt annyira rajta, hogy Sir Charles égesse el ezt a levelet, amelyet halála napján kapott kézhez?
- Magánügy. Mondtam már...
- Annál inkább érdeke, hogy elkerülje a hivatalos nyomozást.
- Jól van, megmondom hát! Ha olyan alaposan tájékozódott szomorú sorsom felől, akkor tudnia kell azt is, hogy könnyelműen mentem férjhez, és hogy házasságomat nem ok nélkül bántam meg.
- Ezt hallottam.
- Férjem, akit utáltam, egyre üldözött. A törvény az ő oldalán volt, s nekem örökké rettegnem kellett, egyszer csak arra kényszerít, hogy újból vele éljek. Az idő tájt tudtam meg, amikor ezt a levelet írtam Sir Charlesnak, hogy volna lehetőség szabadságom visszanyerésére, ha pénzt áldozhatnék rá. Márpedig erre vágytam, ez rengeteget jelentett volna számomra... Lelkinyu- galmat, boldogságot, önmagam megbecsülését, mindent. Tudtam, hogy Sir Charles milyen nagylelkű, s azt gondoltam, ha személyesen mondhatom el neki történetemet, segíteni fog rajtam.
- Akkor hát miért nem ment el mégsem a találkozóra?
- Időközben máshonnan kaptam segítséget.
- Miért nem írt Sir Charlesnak, és miért nem közölte ezt vele?
- Meg is tettem volna, ha nem olvasom másnap halálhírét az újságban.
Tagadhatatlan, hogy Mrs. Lyons vallomása kerek, összefüggő egész volt, s kérdéseimmel nem tudtam ellentmondásokba keverni. Mindössze csak oly módon ellenőrizhettem volna vallomását, ha megtudom, vajon csakugyan indított-e válópert férje ellen a tragédia idején.
Nemigen merte volna oly magabiztosan állítani, hogy nem volt Baskerville Hallban, ha mégis ott volt. Hiszen kocsin kellett volna odamennie, s csak a hajnali órákban térhetett volna haza Coombe Tracey-be. Kirándulása nem maradhatott volna titok. Úgy látszott tehát, hogy igazat mondott, ha vallomása nem is volt a teljes igazság.
Csalódva, kissé leverten távoztam tőle. Megint fallal kerültem szembe, mint már annyiszor feladatom végzése során. De minél tovább tűnődtem Mrs. Lyons arckifejezésén és visel- kedésén, annál jobban éreztem, hogy valamit mégsem mondott el nekem. Miért sápadt el annyira? Miért tusakodott annyira a legkisebb beismerés ellen is, míg nem kényszerítettem rá? Miért hallgatott olyan mélyen a tragédia órájáról? Mindezek mögött mégsem rejtőzhetnek olyan ártatlan dolgok, mint ahogy el akarta velem hitetni. Mivel ebben az irányban továbbhaladni úgysem tudtam, vissza kellett most térnem ahhoz a másik nyomhoz, amely a lápvidéki kőkunyhók közé vezetett.
Ez pedig nagyon is bizonytalan nyom volt. Erről rögtön meg is győződtem, amikor hazafelé tartva egyre-másra fedeztem fel a dombokon az ősember hátrahagyott emlékeit. Barrymore csak annyit tudott, hogy a rejtélyes idegen a kunyhók valamelyikében ütött tanyát. Márpedig ezek százával sorakoztak széltében-hosszában a lápon. De szerencsére segítségül hívhattam élményemet, ugyanis világosan láttam akkor, hogy a férfi a Fekete-szikla csúcsán állt. Kutatásomnak innen kell tehát kiindulnia. Lépésről lépésre át kell kutatnom minden kőkunyhót, míg meg nem lelem az igazit. El voltam szánva, hogy ha ráakadok, akár revolveremmel is kicsikarom emberemből, kicsoda, és mi célból kémkedik utánuk. A Regent Streeten, a tömegben könnyen kereket oldhatott, de itt, a kietlen lápon ezt már nem teheti meg oly könnyen. Ha viszont megtalálom a kunyhót, s az idegent mégsem lelem benne, addig várok rá, amíg vissza nem tér. Holmes Londonban egyszer már elszalasztotta. Nagy dicsőség lenne, ha elcsíphetném, mégpedig nem utolsósorban azért, mert barátom annak idején felsült vele.
A szerencse eddig ellenünk volt, de most talán mégis fordult a kerék. A jó szerencse hírnökét ez alkalommal Mr. Frankland játszotta. Az ősz bajuszú, pirospozsgás öregúr éppen házának kertkapuja előtt állt, amikor arrafelé hajtottunk.
- Jó napot, doktor Watson! - kiáltotta jókedvűen. - Igazán hagyhatná egy kicsit megpihenni a lovait! Jöjjön már be hozzám, igyék velem egy pohár bort! Mindjárt gratulálhat is nekem!
Azok után, amiket hallottam, hogy hogyan bánt a lányával, meglehetősen idegenkedtem az öregtől, de mert nagyon haza akartam küldeni már Perkinst a hintóval, az alkalom kapóra jött. Leszálltam hát, s a kocsissal megüzentem Sir Henrynek, hogy majd gyalog megyek, de ebédre otthon leszek pontosan. Aztán követtem Franklandet az ebédlőbe.
- Nagy nap ez a mai, uram! Életem piros betűs ünnepnapja! - kezdte Frankland, s szinte vihogott. - Két legyet ütöttem egy csapásra. Hogy az elején kezdjem, arról van szó tudniillik, hogy meg akarom tanítani ezt a népséget arra, hogy a törvény az törvény, és hogy van itt valaki, aki a körmükre néz, ördög vigye a sok senkiháziját! Kiharcoltam magamnak a jogot, hogy keresztüljárhassak a vén Middleton parkján. A kellős közepén, uram! Alig száz lépésre a kapujától! Na, mit szól hozzá? Meg kell tanítani ezeket a nagyurakat, hogy nem tiporhatják lábbal a magunkfajta köznép jogait, hogy zavarodjanak meg! Aztán meg kitiltattam az erdőből a falusiakat, akik mindig ott rendezik a dínomdánomot. Ezek a szemét népek azt hiszik, hogy a tulajdonosnak szava se lehet ahhoz, amit művelnek, azt hiszik, szabadon garázdálkodhatnak, és mindent bemocskolhatnak a papírszeméttel, és szertehajigálhatják az üvegeket. Mind a két ügy lezárult, doktor Watson, méghozzá az én javamra. Ilyen napom még nem volt azóta, hogy Sir John Morlandot elítéltettem vadorzásért, aki a saját tilosában lőtt vadat.
- Hát ezt meg hogy csinálta?
- Itt vannak az iratok, uram! Érdemes beléjük kukkantani! Frankland kontra Morland! Belekerült, igaz, kétszáz fontomba, de az ítélet csak megszületett!
- Na és mi haszna volt belőle?
- Semmi, uram! Éppen hogy semmi! Büszke vagyok rá, hogy semmiféle előnyöm nem szár- mazott az ügyből. Én csak a közösség érdekét tartom szem előtt, ami viszont kötelességem. Bár szó se róla, ezek a fernworthybeliek ma éjjel is meg fognak égetni, persze csak képletesen, bár legutóbb is megírtam a rendőrségnek, hogy hagyassák velük abba ezt az ocsmányságot. A megyei rendőrség botrányosan viselkedik, uram, és lépést sem tett, hogy támogasson elismert jogaim gyakorlásában. A Frankland kontra Regina-ügy majd a nyilvánosság elé tárja ezt a problémát. Megmondtam, hogy meg fogják még keserülni, ahogyan velem bánnak, márpedig a végén mindig nekem van igazam.
- Ezt hogy érti?
Az öregúr fontoskodó képet vágott.
- Hát csak úgy, hogy mondhatnék nekik valamit, ami rettenetesen érdekelné őket, de csak azért is hallgatok. Ott egye a fene a gazembereit! Még hogy én segítsek ezeknek!
Kínomban jobbra-balra pislogtam, s már azon törtem a fejem, mi módon szabadulhatnék ettől a pletykaáradattól, de most hirtelen hegyezni kezdtem a fülemet. Ahhoz eléggé megismertem már a vén bűnös furcsa természetét, hogy tisztában legyek vele: az érdeklődés legkisebb jelére rögtön abbahagyja bizalmaskodásait.
- Megint valami vadorzás, mi? - jegyeztem meg lehető legérdektelenebb hangomon.
- Ördögöt, édes fiam! De nem ám! Ez valami sokkal fontosabb! Mit szólna például a bujkáló
fegyenchez?
Megdöbbentem.
- Csak nem akarja azt mondani ezzel, hogy tudja, hol van?
- Egészen pontosan nem tudnám megmondani, hogy hol van, de afelől biztos vagyok, hogy hozzásegíthetném a lefogásához a rendőrséget. Eszébe jutott valaha is, hogyan lehetne a legegyszerűbben megfogni ezt az embert? Csak azt kell kifigyelni, honnan kap ennivalót, aztán már gyerekjáték az egész!
Úgy látszott, az öreg már egész közel jutott az igazsághoz.
- Hát persze - mondtam -, ez így igaz, de honnan tudja, hogy egyáltalán itt van még a lápon? - Tudom, mert a tulajdon két szememmel láttam a cinkosát, aki eleséget hord neki.
Hirtelen aggódni kezdtem Barrymore-ért. Elveszett ember, ha ennek a lehetetlen öreg „mindenlébenkanálnak" a csapdájába kerül... De Frankland következő megjegyzésére kő esett le a szívemről.
- Biztos meglepi, ha azt mondom, hogy egy kölyök viszi neki az ételt. Naponta látom a teleszkópomon, odafent a háztetőn. Mindig ugyanegy időben halad el, s mindig ugyanazon az úton. Ki máshoz mehetne, mint a fegyenchez?
Ezt a szerencsét! Igyekeztem még jobban leplezni érdeklődésemet. Egy kölyök! Nem azt mondta Barrymore, hogy az ismeretlent egy fiú szolgálja ki? Frankland tehát a spicli nyomát fedezte föl, és nem a fegyencét! Hosszú és nehéz vadászatot takarítanék meg vele, ha megfigyeléseinek birtokába juthatnék.
Egyetlen módja kínálkozott ennek, mégpedig az, hogy továbbra is a hitetlenkedő közömböst játsszam.
- Szerintem sokkal valószínűbb, hogy az egyik lápvidéki pásztor gyerekét látta, amint apjának vitt ebédet.
A vén zsarnokot ez a szelíd ellenkezés is hallatlan dühbe gurította. Vadul végigmért, szürke bajusza felborzolódott, mint a dühös kandúré.
- Ugyan, kérem! - hördült fel, s kimutatott a messze nyúló lápra. - Látja amott a Fekete- sziklát? Akkor látnia kell azt a kis halmot is mögötte, azzal a csipkebokorral. Arrafelé van a legtöbb kő az egész lápon! Épp ott legeltetné egy pásztor a birkáit? Amit most mondott, uram, az egyszerűen nevetséges.
A lehető leghalkabb hangomon válaszoltam, hogy nem ismerem a körülményeket. Visszavonulásom nagyon tetszett az öregúrnak, s további bizalmaskodásokkal jutalmazott érte.
- Nyugodt lehet, uram, hogy nagyon jól megfontolok mindent, mielőtt véleményt alkotok bármiről is. Jó néhány alkalommal láttam már a fiút a batyujával. Naponta. Néha kétszer is egy nap... De várjon csak, doktor Watson! Ha nem csal a szemem, most is mozog valami a domboldalon!
A megjelölt hely több mérföldnyire lehetett tőlünk, de egész jól kivehettem a kis fekete pontot, amint lassan haladt előre a szürkészöld mezőben.
- Jöjjön csak, uram, jöjjön! - kiáltott Frankland, és máris rohant föl a lépcsőkön. - Most saját szemével láthatja, és majd aztán beszéljen!
A teleszkóp, ez a három fémlábra szerelt szörnyű alkotmány a ház lapos tetején meredezett. Frankland belekukkantott; és elégedetten kiáltott fel:
- Gyorsan, doktor Watson! Gyorsan nézzen bele, mielőtt a fickó áthalad a dombon!
És valóban, vállán batyuval, fura kis lényt pillantottam meg, amint lassan baktatott fölfelé a dombon. Hogy elérte a dombtetőt, szánalmas, borzas figurája egy pillanatra élesen kirajzo- lódott a hidegen ragyogó ég kékjében. Lopva, annak az embernek óvatosságával nézett körül, aki üldözőit lesi. Aztán eltűnt a domb mögött.
- Na mit szól hozzá? Igazam volt?
- Szent igaz! Ennek a fiúnak tényleg valami titkos útja lehet.
- És hogy mi az a titkos út, azt egy bugris rendőr is kitalálhatja. De csak azért se mondok nekik semmit, sőt maga is ígérje meg, hogy senkinek sem szól. Egy kukkot se! Érti?
- Ahogy kívánja, Mr. Frankland.
- Bitangul bántak velem, bitangul. Majd ha a Frankland kontra Regina-ügyben előjönnek a dolgok, biz' isten föl lesz háborodva az egész ország. Olyan nincs, hogy én valaha is segítségére legyek a rendőrségnek! Mert tőlük aztán igazán engem is megégethetnének ezek a gazemberek, nemcsak a képmásomat... De csak nem akar menni? Jöjjön, igyuk meg ezt az üveg bort a nagy nap örömére.
De ellenálltam a kísértésnek, sőt nagy nehezen sikerült lebeszélnem arról is, hogy elkísérjen, amint az szándéka volt. Míg esetleg láthatott, az országúton maradtam, de aztán hirtelen nekivágtam a lápnak, és elindultam toronyiránt a köves domb felé, amely mögött a fiú eltűnt.
Minden a kezemre játszott, s én megfogadtam, hogy most az egyszer, már amennyire erőmön és kitartásomon múlik, nem engedem kisiklani kezemből a szerencsét.
A nap már lenyugvóban volt, amikor felérkeztem a domb tetejére: ahogy letekintettem, a napsütötte nyugati lejtő még aranyoszölden fénylett, miközben a halom túlsó felén már sötét árnyék nyújtózott. A látóhatáron könnyű pára terjengett. Fantasztikus szörnyekként meredtek ki belőle a Góliát-szikla és a Róka-szikla kolosszusai. A végtelenbe nyúló pusztaságot csend ülte meg, s amerre a szem ellátott, semmi sem moccant, csupán egy nagy madár körözött lustán a magasban. A levegőég kárpitja s az alant elterülő láp között csak mi ketten voltunk élőlények... A kietlen táj, a hirtelen magány s vállalkozásom hátborzongató mivolta egyszeriben szíven markolt.
A fiút sehol sem láttam. De odalent a völgyben, a dombok karéjában öreg kőkunyhók sorakoz- tak: fel is fedeztem egyet, amelynek tetőzete jobb állapotban volt a többinél, s alkalmasnak látszott arra, hogy zord időben menedékül szolgáljon. Ahogy megláttam, nagyot dobbant a szívem. Itt tanyázott hát az idegen, ebben a kőkriptában! Végre rejtekhelyének küszöbére tehetem a lábamat - titka kézzelfogható közelségbe került, csak ki kell nyúlnom érte!
Lassan, óvatosan lépkedve közeledtem a kunyhóhoz, s közben eszembe jutott, hogy úgy teszek, mint Stapleton, aki lecsapásra kész hálójával settenkedik így a földre szállt pillangó felé. Örömmel konstatáltam, hogy a fészeknek valóban van lakója. Kitaposott ösvény vezetett a nyíláshoz, amely az ajtót pótolta. Odabenn minden csendes volt. Lehet, hogy az ismeretlen bent rostokol, de az is lehet, hogy kinn csatangol valahol a lápon... A kaland izgalma végleg erőt vett rajtam. Cigarettámat elhajítottam, jól megmarkoltam pisztolyom agyát, és gyorsan odalépve az ajtóhoz, belestem rajta. A kunyhó üres volt.
Biztos jelek mutatták, hogy érzésem mégsem csalt. A kunyhóban feltétlenül kellett laknia valakinek. A kőpadon, amelyen valamikor az ősember aludta álmát, viaszosvászonba göngyölt takarók hevertek. A durva kövekből összetákolt tűzhelyen halomba gyűlt a hamu. A tűzhely mellett edények sorakoztak, s ott állt egy vödör is, félig vízzel. Üres konzervdobozok mutatták, hogy a kunyhót egy idő óta lakják, sőt ahogy szemem hozzászokott a félhomályhoz, a sarokban megláttam egy spirituszfőzőt és egy félig telt spirituszos üveget is. A kunyhó közepén lapos kő állt - ez volt az asztal -, rajta kis vászonbatyu. Nem vitás, hogy ugyanaz, amelyet a teleszkópon át a fiú vállán fedeztem fel az imént. A batyuban egy kenyér volt, ezenkívül egy doboz nyelvkonzerv és két doboz őszibarackbefőtt. Miután sorra megvizsgáltam és visszaraktam valamennyit, nagyot ugrott a szívem. Papírszelet akadt a kezembe, kusza ceruzaírás éktelenkedett rajta. Fölemeltem, és ezt olvastam:
Doktor Watson Coombe Tracey-be ment.
Vagy egy percig álltam ott, szinte kővé meredve, kezemben a papirossal, s azon tűnődtem, mit is jelenthet ez a kurta üzenet. Eszerint tehát nem is Sir Henryt, hanem engem figyelt a titokzatos férfi. Nem ő maga kémkedett utánam, hanem megbízottját uszította nyomomba, ezt a fiút, s ez a papír volt a fickó jelentése. Nyilván egyetlen lépést sem tehettem, mióta itt vagyok a lápon, amelyet ne figyelt volna meg a fiú, s ne tudott volna meg a titokzatos idegen. Mindig is éreztem, hogy láthatatlan erők dolgoznak ellenünk, s ügyes kezek fonják a hálót körülöttünk... Mindezt olyan finoman, olyan hallatlan hozzáértéssel csinálták, hogy szinte észre sem vettük, s mindig csak a legutolsó pillanatban derült ki, hogy alaposan bele vagyunk gabalyodva.
Ha egy jelentést megleltem, kell itt lennie többnek is... Lázasan kutatni kezdtem a kunyhóban további nyomok után. De nem találtam semmit, legalábbis jelentős dolgot nem, sőt még olyasmit sem tudtam fölfedezni, ami valamennyire is képet adhatna a különös fészek lakójának jelleméről vagy szándékairól, kivéve, hogy spártai edzettségű férfi lehet, és hogy a kényelem egyáltalán nem érdekli. Eszembe jutottak a viharos, esős napok, és ahogy föltekintettem a lyukas tetőre, kezdtem megérteni, micsoda sziklaszilárd elhatározásnak kellett idehoznia ezt az embert, hogy így ki tud tartani egy ilyen barátságtalan zugban. A kérdés csak az, vajon rosszindulatú ellenségünk-e vagy őrzőangyalunk. Elszántam magam, hogy amíg nem tisztázom ezt, nem tágítok.
A nap közben lenyugodott, s a nyugati látóhatáron vörös volt az ég alja. Vöröslő fényben csillogtak a grimpeni ingovány idelátszó tócsái. A messzeségből ide látszott Baskerville Hall két tornya, és még távolabb keskeny füstcsík jelezte Grimpen falucska helyét. E két pont között, a domb mögött húzódott meg Stapletonék háza. Mindez leírhatatlanul kedves és bájosan békés látványt nyújtott az aranyló alkonyatban, s mégis, ahogy elnéztem, lelkemet nem a nyugodni térő természet hangulata töltötte be: előre reszkettem a kilátástalannak látszó és rémületet keltő találkozástól, amelyet minden perc közelebb hozott. Idegeim reszkettek, de mert elszántam magam, erőt vettem rajtuk, leültem a kunyhó egyik sötét sarkába, és komor türelemmel vártam lakója megérkezését.
Végre meghallottam léptei neszét. Még messze lehetett, de hallottam, hogy megkoccant a bakancsa egy kövön. Megint egy koccanás, megint egy, mind közelebbről... A kunyhó leg- sötétebb sarkába húzódtam, a pisztolyt kibiztosítottam zsebemben, s elhatároztam, hogy nem moccanok, míg meg nem pillantom az idegent. Most hirtelen szünet következett, ami biztos jele volt annak, hogy a fickó megállt. Aztán újra felhangzottak léptei, s az ajtón át hosszú árnyék vetődött be a kunyhóba.
- Szép esténk van, Watsonkám - mondta egy jól ismert hang. - Higgye el, idekint sokkal kellemesebb, mint abban a kőkalickában...

76-84. oldal