SIR ARTHUR CONAN DOYLE - A SÁTÁN KUTYÁJA

VII. A ,,CSENDES FÉSZEK" LAKÓI

Csakugyan, a reggel friss szépsége mintha elfújta volna kellemetlen érzéseinket s a nyomasztó benyomást, amely Baskerville Hallba érkezésünkkor telepedett lelkünkre. Ahogy Sir Henryvel ott ültünk a reggelizőasztalnál, a napsugár csak úgy áradt befelé a karcsú, kőcsipkés ablakokon, s amint átsütött a berakott címereken, színes foltokkal tarkította a helyiséget. A sötét falborítás bronzként vöröslött az aranyló sugarak özönében, s bizony nehéz volt elhinni, hogy ugyanez a terem tett oly borongóssá bennünket előző este.
- Az az érzésem, hogy mi vagyunk a hibásak, s nem a ház - jegyezte meg a baronet -, az úttól holtra fáradtunk, a kocsizástól agyondermedtünk, érthető, hogy lehangolónak láttuk. Most, hogy kipihentük magunkat, minden rendben van megint.
- Persze, azért nem minden volt csupán képzelődés - feleltem -, például nem hallott valamit, kedves Sir Henry? Mintha egy asszony zokogott volna az éjszakában!
- Hát ez érdekes, mert félálomban valóban hallottam valami ilyesmit, legalábbis azt hiszem. Jó ideig vártam, de mert abbamaradt, azt hittem, csak álom volt.
- Én egész jól hallottam, és biztos vagyok benne, hogy egy nő sírt valahol.
- Na akkor ezt most rögtön meg is kérdezzük!
Sir Henry csengetett Barrymore-nak, és megkérdezte tőle, mivel magyarázza élményünket. Úgy vettem észre, hogy a komornyik sápadt arca egy fokkal fehérebbre vált, mialatt gazdája szavaira figyelt.
- A házban csak két nő lakik, Sir Henry - válaszolta. - Az egyik a mosónő, akinek az épület túlsó szárnyában van a hálószobája. A másik nő a feleségem, és biztosíthatom, hogy ő nem okozhatta a zajt.
Barrymore hazudott, amikor ezt mondta. Reggeli után ugyanis egészen véletlenül találkoztam a hosszú folyosón az asszonnyal. A nap éppen megvilágította az arcát. Barrymore felesége nagy termetű, nyugodt kedélyű, durva vonású nő volt, szigorú, nagy önuralmat eláruló vonással szája körül. Beszédes szemei azonban vörösek voltak, és dagadt könnyzacskók mögül tekintettek rám. Mégis ő sírt az éjszakában, és ezt férjének is tudnia kellett! De Barrymore inkább vállalta a leleplezést, s az ellenkezőjét állította. Miért hazudott Barrymore? S miért sírt oly keservesen az asszony? A rejtély egyre csak szaporodott e körül a halvány arcú, jóképű, szakállas férfi körül. Hiszen ő volt, aki elsőnek fedezte fel Sir Charles holttestét. S csak az ő elmondása alapján ismerjük a körülményeket, amelyek megelőzték az öregúr halálát. Lehetsé- ges, hogy mégis Barrymore-t láttuk a Regent Streeten a fiákerben? A szakáll például könnyen lehetne ugyanaz. A fiákeres ugyan alacsonyabbnak mondta emberünket, de hát tévedhetett is. Hogyan lehetne tisztázni ezt a dolgot? Első teendőm az volna, hogy felkeressem a grimpeni postamestert, s megtudjam tőle, hogy a próbatáviratot valóban magának Barrymore-nak adták- e át. Attól függően, milyen választ kapok, máris küldhetnék valami támpontot Holmesnak.
Sir Henry reggeli után okmányaiba mélyedt, így hát semmi akadálya sem volt a kirándulásnak. A kellemes sétaút, amelyet ez alkalommal megtettem, négy mérföldön át vezetett a lápvidék szélén egy szürke kis falucskáig. A házak között volt két nagyobb is. Az egyik, mint később kiderült, a fogadó volt, a másik meg doktor Mortimer otthona. A postamester, aki a helység szatócsaként is működött, világosan emlékezett a táviratra.
- Hogyne emlékeznék, uram! - készségeskedett. - Az utasításnak megfelelően Mister Barry- more saját kezébe kézbesítettem.
- Ki kézbesítette?
- A fiacskám. James, ugye te vitted ki azt a táviratot múlt héten Mister Barrymore-nak a kastélyba, igaz?
- Én hát, papa!
- Saját kezébe adtad? - kérdeztem.
- Hát izé... Nem tudtam a saját kezébe adni, mert éppen fenn volt a padláson. Mrs. Barrymore- nak adtam, aki megígérte, hogy azonnal beviszi a férjének.
- S láttad Mr. Barrymore-t?
- Nem, uram, hiszen mondom, hogy a padláson volt!
- Ha nem láttad, honnan tudod, hogy a padláson volt?
- A feleségének illik tudnia, hol van - bizonykodott a postamester. - Nem kapta meg a táviratot Mr. Barrymore? Mert ha nem, neki magának kell panaszt tennie.
Nem akartam tovább erőltetni a dolgot, de már ennyiből is kiviláglott, hogy Holmes agyafúrtsága ellenére sem lehetünk biztosak benne, nem volt-e Barrymore egész idő alatt Londonban. Ha ott volt, vagyis ha ő volt az, aki utoljára látta élve Sir Charlest, és elsőnek szegődött az Angliába érkezett örökös nyomába!... Na és mi van akkor? Vajon csak mások megbízásából cselekedett, vagy saját kezdeményezéséből bonyolódott ebbe a sötét ügybe? Mi oka lehet rá, hogy üldözze a Baskerville családot? Eszembe idéztem a különös figyelmeztetést, amelyet a Times vezércikkéből ollóztak össze. Vajon ez is az ő műve lett volna? Vagy mégis talán olyasvalaki csinálta, aki föltette magában, hogy mindenképpen megakadályozza a komornyik tervét? Az egyetlen elfogadható magyarázat az lehetne, ami eszébe jutott Sir Henrynek is, hogy a Baskerville-ek elriasztása révén kényelmes és örökös otthonhoz juthatna a kastélyban a házaspár. De hát ez a magyarázat mégsem adhat rá feleletet, miért kell ilyen bonyolult és ravasz módon szövögetni a hálót, amely láthatatlanul, de egyre biztosabban szorult az ifjú főnemes köré. Holmes maga megmondta, hogy szenzációs nyomozásai során még soha nem találkozott ilyen bonyolult esettel. Miközben visszafelé sétáltam a szürke, elhagyott úton, azon imádkoztam, bár mielőbb megszabadulna barátom kötelezettségeitől, hogy lejöhessen ide, és levehesse vállamról felelősségem terhét.
Töprengésemből rohanó lábak zaja zavart föl, s valaki a nevemen szólított. Arra számítva, hogy doktor Mortimert látom majd, megfordultam, de legnagyobb meglepetésemre egy idegen futott utánam. Üldözőm alacsony, sovány férfi volt, simára borotvált, enervált arccal, szalma- sárga haja volt és beesett képe, harminc és negyven év körül lehetett, szürke öltönyt és szalma- kalapot viselt. Vállán keresztbe akasztva növénygyűjtő pléhdoboz fityegett, egyik kezében zöld lepkehálót tartott.
- Már megbocsásson, hogy megállítom, doktor Watson - szólított meg, amint lihegve utolért. - De hát mi itt a lápvidéken közvetlen nép vagyunk, s nemigen ragaszkodunk a szabályszerű bemutatkozáshoz. Biztosan hallotta már a nevemet közös ismerősünktől, Mortimertől, Stapleton vagyok, a „Csendes fészek" a házam.
- A hálójáról meg a dobozról rögtön gondoltam - mondtam -, hiszen annyit már tudok, hogy él itt egy Stapleton nevű természetbúvár. De hát maga hogy ismert meg?
- Épp Mortimernél jártam, és a rendelője ablakából mutatta meg nekem magát, amikor elhaladt. Mivel amúgy is egy az utunk, gondoltam, maga után sietek, és bemutatkozom. Remélem, Sir Henryt nem viselte meg nagyon az utazás.
- Nem, semmi baja, köszönöm.
- Mi itt mindnyájan nagyon tartottunk tőle, hogy Sir Charles szomorú halálesete után az új baronet nem akar majd ideköltözni. Lehet, túl nagy igény, ha azt várjuk egy gazdag embertől, hogy lejöjjön ide, és eltemesse magát, de azt hiszem, nem kell mondanom, milyen sokat jelentenek a Baskerville család tagjai a vidék számára. Feltételezem, hogy Sir Henry nem babonás, és nem fél attól, hogy idelent éljen...
- Nem valószínű.
- Kegyed persze ismeri a legendát a sátán kutyájáról, amely oly szívósan rémisztgeti a famíliát. - Igen, hallottam már felőle.
- Szinte hihetetlen, mennyire babonásak az itteni parasztok. Nem egy megesküdne rá, hogy saját szemével látta ezt az ördögi lényt a lápvidéken. - Stapleton mosolyogva mondotta mindezt, de tekintete arra vallott, hogy ő is komolyabban veszi az egész dolgot, mint ahogy el akarja hitetni velem. - A história erősen foglalkoztatta Sir Charles képzeletét, és meg vagyok róla győződve, hogy ez vezetett tragikus halálához.
- De hát hogyan?
- Idegei annyira megromlottak, hogy bármiféle kutya megjelenése végzetes hatással lehetett beteg szívére. Az az érzésem, hogy azon az utolsó estén valóban látott valami ilyesfélét a tiszafa-alléban. Mindig is féltem, hogy baj történhetik az öregúrral, hiszen őszintén kedveltem őt, azt pedig tudtam, hogy gyenge a szíve.
- Honnan tudta?
- Mortimer barátom közölte velem.
- Szóval azt hiszi, hogy valamilyen kutya vette üldözőbe Sir Charlest, s hogy ettől való félelmében halt meg?
- Miért, tud jobb magyarázatot?
- A magyarázatig még nem jutottam. - Na és Mister Sherlock Holmes?
Erre a szóra egy pillanatra elakadt a lélegzetem, de hogy egy pillantást vetettem kísérőm nyugodt arcára, és szembetalálkoztam egyenes tekintetével, rájöttem, hogy nem provokálni akar.
- Igazán nem volna értelme, hogy bújócskát játsszunk, doktor Watson - folytatta Stapleton. - Holmes nyomozásainak híre ide is elért, márpedig nem ünnepelhetjük anélkül híres detektívünket, hogy közben megfeledkezzünk munkatársáról. Amikor Mortimer említette a nevét, már nem tagadhatta le, kiről is van szó. Ha pedig kegyed itt van, akkor ebből magától értetődően következik, hogy maga Sherlock Holmes is érdekelt az ügyben, és az csak természetes, hogy kíváncsi vagyok, mi a nézete.
- Erre, sajnos, én nem tudok felelni.
- Szabadna megkérdeznem, hogy megtisztel-e ő maga is bennünket megjelenésével? - E pillanatban nem hagyhatja el Londont. Más ügyek foglalják le az érdeklődését.
- Milyen kár! Pedig bizonyára megvilágíthatná előttünk, ami most oly sötétnek tűnik. Ami pedig a kegyed itteni kutatásait illeti, doktor Watson, remélem, nem feledkezik meg rólam, ha úgy látja, hogy segítségére lehetek. Ha tudnám, hogy milyen irányban merültek fel gyanús momentumok, vagy hogy egyáltalán hogyan akar hozzákezdeni az ügy nyomozásához, akár most is adhatnék valami használható tippet.
- Higgye el nekem, hogy csupán barátom, Sir Henry vendégeként tartózkodom itt, és nincs szükségem semmiféle segítségre.
- Ez igen! - kiáltott fel Stapleton. - Persze nagyon is igaza van, hogy ilyen elővigyázatos és titoktartó. Jól megkaptam a magamét szemtelen tolakodásomért, és ígérem, hogy soha többé nem fogom említeni a dolgot.
E pillanatban keskeny, füves csapáshoz érkeztünk, amely a főútból kiágazva szeszélyesen kanyargott keresztül a lápon. Jobb felől köves domb emelkedett, amelyből nagyon régen gránitot bányásztak. A kőbánya ide néző oldala egyetlen sötét sziklából állt, amelynek hasadékaiban páfrány és szeder zöldellt. Valamivel távolabb szürke füstcsík szállt a magasba.
- Csupán egy rövid séta választ már el bennünket a „Csendes fészek"-től - magyarázta Stapleton. - Örülnék, ha rá tudna szánni egy órácskát, hogy bemutathassam húgomnak...
Első gondolatom az volt, hogy helyem ott van Sir Henry oldalán, de akkor eszembe jutott az a nagy halom irat és számla, amely házigazdám íróasztalát borította. Ebben igazán nem lehettem segítségére. Meg aztán Holmes kifejezetten lelkemre kötötte, hogy tanulmányozzam Sir Henry szomszédait. Elfogadtam tehát Stapleton meghívását, és megindultunk befelé az ösvényen.
- Hát bizony, csodálatos hely a lápvidék! - jegyezte meg kísérőm, és végigfuttatta tekintetét a dimbes-dombos lankákon s a hosszú, zöld dombhátakon, melyeken fantasztikus hullámok gyanánt tolultak egymásra a kihűlt, habos gránittarajok. - Sosem lehet megunni! Szinte hihetetlen, mennyi csodás titkot rejteget! Meddőségében is nagyszerű, és csupa rejtély!
- Úgy látszik, jól ismeri.
- Mindössze két éve élek itt, s az itteniek szemében újoncnak számítok. Nem sokkal azután érkeztünk ide, hogy Sir Charles is letelepedett Baskerville Hallban. De valami vonzott, hogy töviről hegyire kikutassam a környéket, és nemigen hiszem, hogy sokan volnának, akik nálam jobban ismerik.
- Miért? Hát olyan nehéz kitudni a titkait?
- Nehéz bizony! Látja-e például azt a kiterjedt fennsíkot ott északon, azokkal a fura halmokkal? Észrevesz-e rajta valami érdekeset?
- Szerintem kitűnően megfelelne lovaglás céljára.
- Hát persze, első pillanatra így gondolná mindenki. De sokan ráfizettek erre! Na és látja
azokat a szétszórt, világoszöld foltokat rajta?
- Úgy vélem, hogy eltérően a többitől, ezek termékeny részek. Stapleton nevetett.
- Amit lát, az a nagy grimpeni ingovány - mondta. - Egyetlen hibás lépés, és halál fia ott ember, állat. Tegnap is tanúja voltam, ahogy egy lápvidéki póni belegázolt. Soha nem jött elő többet. Jó ideig láttam a fejét, amint nyakát nyújtogatva megpróbált kikeveredni a sárörvény szorításából, de az végül is beszippantotta. Még száraz időben is veszélyes megközelíteni, de ezek után az őszi esőzések után szó szerint pokollá változik. S mégis, akár hiszi, akár nem, én
be merek menni a közepébe, és élve jövök ki! Az ég szerelmére! Hát nem megint odatévedt egy nyomorult póni!?
Barna test evickélt és vonaglott a zöld zsombékok között. Hosszú, kíntól elgyötört, rángó nyak jelent meg a felszínen, s vérfagyasztó nyerítéstől visszhangzott a lápvidék. A rémülettől végigfutott rajtam a hideg, de kísérőm meg se rezzent.
- Elnyelte! - mondta. - Az ingovány újra megkapta a magáét. Két áldozat két nap alatt! De lesz még több is, gondolom, hiszen a szerencsétlen állatok megszokták, hogy száraz időben odajárjanak, és már csak akkor veszik észre a változást, amikor az ingovány magához ragadta őket. Gonosz hely ám a grimpeni ingovány!
- És maga azt mondja, hogy bele mer menni?
- Hát igen! Tudniillik van benne egy vagy két ösvény, amelyekre egy nagyon ügyes ember mégis rámerészkedhet. Én mindenesetre ismerem a járást.
- De hát mi az ördögnek kell egyáltalán odamennie?
- Na ide figyeljen! Látja azokat a halmokat ott messzebb? Az áthatolhatatlan ingovány szigetként öleli körül őket immár esztendők óta. A halmokon ritka növények és pillangók paradicsoma várja a gyűjtőt, csak éppen oda kell jutni. Aki mer, az nyer.
- Egy szép napon én is megpróbálkoznék a szerencsémmel.
Stapleton meglepett tekintetet vetett rám.
- Az isten szerelmére! Ezt csak verje ki a fejéből! - hüledezett. - Az én lelkemen száradna a halála! Higgye el nekem, hogy a legkisebb esélye sincs, hogy élve kerüljön vissza onnan. Nekem is csak azért sikerülhetett, mert jól megfigyeltem magamnak bizonyos természetes útjeleket.
- Ejha! - kiáltottam föl. - Hát ez meg micsoda?!
Hosszú, elnyújtott üvöltés reszkettette meg a lápvidéket. Leírhatatlanul ijesztően hangzott. Az egész tér megtelt vele, s mégis lehetetlen volt megmondani, honnan jön. Tompa morgásnak indult, majd mély bőgéssé változott, hogy aztán baljós, ugató hörgésben haljon el. Stapleton rám pillantott, arcán különös kifejezés suhant át.
- Bizony, ez a lápvidék! Csúnya egy hely! - hümmögött.
- Az ég szerelmére, mi volt ez?
- A parasztok azt mondják, hogy a sátán kutyája követeli új áldozatát. Egyszer-kétszer már magam is hallottam ezt a hangot, de ilyen erősen még soha.
Körülnéztem. Szívembe belemarkolt a rémület.
Tele reszkető félelemmel, végigjárattam tekintetemet a hatalmas domborulaton, amelyet itt is, ott is zöld szittyó csomói tarkítottak. A kiterjedt pusztaságon - néhány hollón kívül, amelyek egy sziklatömb mögül hangosan megkárogtak bennünket - semmi sem mozdult.
- Maga tanult ember, Mr. Stapleton. Csak nem hisz ilyen ostobaságokban? - kérdeztem. - Mit gondol, mi lehet ennek a különös hangnak az oka? Honnan jöhetett ez a fura hang?
- Az ingovány örvényei olykor hihetetlen zajokat produkálnak. Valószínűleg attól van ez, hogy a sár mozog vagy a víz emelkedik bennük. Valami efféle lehet.
- De nem! Ez élőlény hangja volt!
- Az is lehet, hogy az volt. Hallott már valaha kiáltozni bölömbikát?
- Nem. Még soha.
- A bölömbika ritka madár Angliában, gyakorlatilag tulajdonképpen már ki is halt. De hát a lápvidéken sok minden lehetséges. Nem volnék meglepve, ha rájönnék, hogy a kihalófélben levő bölömbikák egyikének hangját hallottuk az imént.
- Életemben még nem hallottam ilyen hátborzongató, furcsa hangot.
- Hát igen! Nem kellemes hely ez itt! Nézze csak meg ezt a dombot odaát! Mit gondol, mit lát rajta?
A meredek domboldalt szürke színű, kör alakú kőbástyák borították. Legalább egy tucat volt ott belőlük.
- Vajon mik ezek? Juhkarámok?
- De nem ám! Tiszteletreméltó őseink lakóházai. A történelem előtti ember előszeretettel választotta lakóhelyéül a lápvidéket, s tekintve, hogy azóta senki sem követte a példáját, otthona úgy maradt ránk, ahogy elhagyta. Ezek itt mind az ő kunyhói, csak persze tető nélkül. Még a tűzhelyét és az ágyát is megtalálhatná bennük, ha netán kedve szottyanna, hogy megtekintse őket.
- De hát ez egész város! Mikor lakták utoljára?
- A csiszolt kőkorszakban. Nincs közelebbi dátum. - S mivel foglalkozott az ember itt?
- Ezeken a dombokon legeltette állatait, majd amikor eljött az ideje, hogy a bronzkard felváltsa a kőbaltát, megtanulta az ércbányászatot is. Nézze csak ezt a hatalmas gödröt amott a halmon! Ez az ő munkája. Hát bizony sok érdekes dolgot fog még látni a lápvidéken, Watson doktor! Bocsánatot kérek egy pillanatra! Ez itt egy gyászlepke például!
Valami lepkeféle keresztezte utunkat: Stapleton bámulatos ügyességgel és gyorsasággal vetette magát utána. Legnagyobb rémületemre a röpülő kis élőlény egyenesen az ingoványnak tartott, de ez ismerősömet korántsem tartotta vissza, hogy zsombékról zsombékra ugrálva, zászlóként lengetve zöld hálóját, a nyomába ne eredjen. Szürke öltönyében maga is úgy szökellt szabály- talanul ide-oda ugrálva, mint egy óriás lepke. A csodálat és a félelem vegyes érzésével figyeltem. Bámultam rendkívüli ügyességét, és rettegtem attól, hogy bármelyik pillanatban beletévedhet az álnok ingoványba...
Ekkor lépéseket hallottam a hátam mögött. Ahogy megfordultam, egy asszonyt láttam felém közeledni az ösvényen. Abból az irányból jött, ahol a füstből ítélve Stapletonék háza, a „Csendes fészek" állott. Azért tűnhetett ilyen hirtelen elő, mert míg közelembe nem ért, a láp halmai eltakarták előlem.
Afelől nem volt kétségem, hogy a nő Stapleton húga, akiről már olyan sokat hallottam. A lápvidéken alig egynéhány asszony élhetett, erről meg külön is megjegyezte valaki, hogy valóságos szépség. A leírás ráillett a közeledőre: igazán nem volt közönséges jelenség. Aligha lehetne elképzelni nagyobb különbséget testvérek közt. Stapleton jellegtelen arcszínével, szöghajával és szürke szemével szemben a húga olyan barna volt, amilyet ritkán látni Angliában, ezenkívül karcsú, elegáns és magas... Büszke, finoman metszett arca volt, amelynek szabályosságát érzéketlenségre is lehetett volna magyarázni, de hát ott volt az érzéki száj és a gyönyörű, sötét, élénk szempár. Hibátlan alakjával és elegáns ruhájával valóban feltűnő jelenségnek hatott ezen az elhagyatott lápvidéki ösvényen. Amikor megfordultam, szemével fivére nyomát követte éppen, majd gyorsan megindult felém. Kalapot emeltem, és épp bele akartam kezdeni valamiféle kimagyarázkodásba, amikor szavai hirtelen más irányba terelték gondolataimat.
- Menjen vissza! - mondta. - Menjen vissza Londonba, de most mindjárt!
Meglepetésemben hallatlanul ostobán nézhettem rá. Az asszony szeme szinte lángolt, s türelmetlenségében egyik lábáról a másikra nehezedett.
- De hát miért menjek vissza? - kérdeztem.
- Azt nem mondhatom meg! - Fojtott, kapkodó hangon beszélt, amely beillett suttogásnak is. - Az ég szerelmére, hallgasson rám! Menjen vissza, és eszébe se jusson, hogy valaha is ide tegye a lábát.
- Most érkeztem!
- Térjen észhez, ember! - kiáltotta. - Nem érti, hogy a maga érdekében beszélek? Jóindulatúan figyelmeztetem, menjen vissza Londonba. Még ma este! Menjen erről a helyről! Mindegy, miért... De most csitt! Jön a bátyám! Egy szót se arról, amit mondtam! Letépné nekem azt az orchideát, ott az ökörfarkkóró közt? Rengeteg itt az orchidea, bár sajnos, elég későn jött ahhoz, hogy láthassa a vidék minden szépségét...
Stapleton abbahagyta a vadászatot, és zihálva, kipirultan tért vissza. - Na Beryl, itt vagy? - mondta.
Meghökkentem. A megszólítás híjával volt minden szívélyességnek. - De hát Jack, egészen ki vagy melegedve!
- Hát igen, egy gyászlepkét üldöztem. Ilyenkor, ősszel, a legnagyobb ritkaság. Nagy kár, hogy elszalasztottam.
Stapleton meglehetősen közömbösen mondta ezt, de apró, világos szemei fürkészően méregettek bennünket.
- Látom, már megismerkedtetek.
- Igen, épp most mondtam Sir Henrynek, hogy kicsit későn jött ahhoz, hogy láthassa a vidék igazi szépségeit.
- Ej, hát mit gondolsz, ki ez az úr?
- Gondolom, nemigen lehet más, mint Sir Henry Baskerville.
- Nem, nem vagyok az - mondtam -, és nem is vagyok nemes, csak a barátja vagyok Sir Henrynek, Doktor Watson a nevem.
A lány szép arca egy pillanatra elborult.
- Akkor tényleg hiábavalóságokról beszélgettünk - mondotta.
- Olyan tengernyi sok időtök nem lehetett beszélgetésre - jegyezte meg Stapleton, miközben gyanakvóan tekintett a húgára.
- Úgy beszéltem Watson doktorral, mintha állandóan itt laknék, nem pedig csupán látogatóba érkezett volna - magyarázta. - Mert ha csak látogató, igazán mindegy lehet neki, hogy lekéste- e már az orchideákat, vagy sem... De azért velünk jön, ugye, és meglátogat bennünket?
Rövid séta után el is értük a „Csendes fészek" épülettömbjét, amely tipikus, sivár lápvidéki ház volt. Valamikor, a régi szép időkben pásztorok lakhatták, de a felújítás után modern lakóház lett belőle. Gyümölcsös vette körül, a fák azonban - mint általában a lápvidéken - valahogy csenevészek maradtak, erre-arra görbültek, s hallatlanul szegényes és szomorú megjelenést kölcsönöztek az egész teleknek. Furcsa, töpörödött, rezes bőrű háziszolga nyitott ajtót. Rögtön lerítt róla, hogy távoli föld szülötte. Annál jobban meglepett, hogy a nagy szobák elegánsan voltak bebútorozva. A berendezés félreérthetetlenül magán viselte a ház úrnőjének ízlését. Ahogy a ház ablakaiból kitekintettem a végtelen, kövekkel tarkított lápvidékre, amelynek hullámzó vonulatai a látóhatár széléig nyúltak, képtelen voltam másra gondolni, vajon mi szél hozhatta ezt a nagy műveltségű férfit és ezt a szép asszonyt erre az istenverte környékre.
- Fura egy helyen telepedtünk meg, igaz? - mondta Stapleton, mintha eltalálta volna gondolataimat. - És mi mégis boldognak érezzük itt magunkat, így van, Beryl?
- Tökéletesen így van - mondta a lány, de hangjából nem érzett meggyőződés.
- Északon - kezdte Stapleton - iskolát vezettem. Mechanikus és érdektelen tevékenység ez a magamfajta ember számára, azt azonban nagyon tudtam értékelni, hogy fiatalok között élhettem, formálhattam gondolkodásukat, és jótékonyan befolyásolhattam őket jellememmel és eszméimmel. Sajnos, a végzet másképp akarta. Az iskolában súlyos járvány tört ki, és három növendék meghalt. Ezt a csapást soha nem tudtam kiheverni, majdnem egész vagyonom ráment. S mégis, ha nem kellene szüntelen a számomra oly becses és végképp elvesztett növendékseregre gondolnom, tulajdonképpen örülhetnék, hogy baj ért, hiszen mint nagy kedvelője a botanikának és zoológiának, kimeríthetetlen kincsestárra leltem itt. Szerencsére húgom is éppoly lelkes természetimádó, mint jómagam. Mindezt azért mondom el, kedves doktor, mert megláttam arckifejezését, ahogyan az ablakból méregette a lápvidéket.
- Csakugyan megfordult a fejemben, hogy unalmas lehet itt. Na persze, nem is annyira magának, mint inkább a fiatal hölgynek!
- Ó, nem is olyan unalmas! - vágott közbe a lány.
- Itt vannak a könyveink, tudományos érdeklődésünk teljesen leköt bennünket, és érdekes szomszédoknak sem vagyunk híjával. A maga szakmájában Mortimer doktor igen járatos ember. Szegény öreg Sir Charles szintén nagyszerű cimbora volt. Jól ismertük, és bizony igen érezzük a hiányát. Gondolja, hogy tolakodásnak venné Sir Henry, ha ma délután fölkeresném, és bemutatkoznék neki?
- Biztos vagyok benne, hogy örülne.
- Volna szíves bejelenteni neki, hogy meglátogatnám? Valami kevéssel talán mi is hozzá- járulhatnánk, hogy könnyebben illeszkedhessek bele az új környezetbe. Nem jön fel, doktor Watson? Megmutatnám a lepkegyűjteményemet, amely szerintem egyike a legteljesebbeknek Délnyugat-Angliában. Míg átnézi, addig az ebéd is elkészül.
Legszívesebben azonnal indultam volna vissza, őrhelyemre. A lápvidék komor hangulata, a szerencsétlen póni szomorú vége, a velőtrázó ordítás, amely oly nagyon beleillett a Baskerville- ek családi rémhistóriájába - mindez elborzasztott, s nem csoda, hogy tele voltam aggoda- lommal. Igaz, ezek csak benyomások voltak, többé-kevésbé felületes impressziók, de hát elfelejthettem-e Miss Stapleton határozott és egyértelmű figyelmeztetését, amely kétségkívül becsületes jószándékból született, s amelynek feltétlenül valamiféle súlyos, komor oka volt? Ellenálltam tehát a rábeszélésnek, hogy ottmaradjak ebédre, és azonnal megindultam visszafelé, mégpedig azon a füves ösvényen, amelyen ideérkeztem.
Úgy látszik, akik a helyet ismerték, rövidebb utat is tudtak, ugyanis, mielőtt elértem volna az országutat, legnagyobb meglepetésemre Miss Stapletont pillantottam meg egy útszéli ormótlan kövön ülve. Arca gyönyörűen kipirult a sietségtől, két kezét megtámasztotta a derekán.
- Egész úton szaladtam, hogy elébe vághassak magának, doktor Watson - pihegte. - Még arra sem volt időm, hogy föltegyem a kalapomat. Nem időzhetek, mert bátyám keresni fog. Meg akartam mondani, hogy mennyire sajnálom buta tévedésemet, hogy összetévesztettem magát Sir Henryvel. Kérem, felejtse el, amit mondtam. A maga számára úgysincs értelme az egésznek.
- Sajnos, nem tudom elfelejteni, amit mondott, Miss Stapleton - feleltem. - Sir Henry barátjának tartom magam, és sorsa nagyon is a szívemen fekszik. Megmondaná nekem, hogy miért tartotta olyan fontosnak, hogy Sir Henry térjen vissza Londonba?
- Asszonybeszéd volt az egész, doktor Watson. Ha majd jobban megismer, rá fog jönni, hogy nem mindig vagyok képes okát adni szavaimnak és tetteimnek.
- Szó sincs róla! Nagyon is jól emlékszem, mennyi izgalom volt a hangjában. A pillantását sem felejtettem el. Kérem, nagyon kérem, legyen őszinte hozzám, Miss Stapleton, hiszen mióta itt vagyok, állandóan úgy érzem, hogy különös árnyak vesznek körül. Az élet hirtelen olyanná vált számomra, mint a nagy grimpeni ingovány, amely tele van zöld, de annál veszedelmesebb süppedő szigetekkel. És hol vannak az útjelzők? Sehol sincsenek! Árulja el nekem, legyen szíves, mit akart mondani, és én megígérem, hogy figyelmeztetését továbbítom Sir Henryhez.
A lánynak hirtelen bizonytalanság ült ki az arcára, de mire válaszolt, szemei már megint nyugodt határozottsággal pillantottak rám.
- Higgye el, doktor Watson, maga csak túlkomplikálja a dolgot - mondta. - Fivéremmel együtt igen szívemre vettem Sir Charles halálát. Jól ismertük szegényt, hiszen kedvenc sétaútjai közé tartozott, hogy a lápvidéken át ellátogasson hozzánk. Túlságosan is beleélte magát, hogy átok nehezedik a famíliára, és mikor bekövetkezett a tragédia, magától értetődően úgy éreztem, hogy mégiscsak lehetett valami oka annak az állandó félelemnek, amelyben élt. Nem csoda, hogy igen megijedtem, amikor megtudtam, hogy újabb Baskerville érkezik a vidékre, s kötelességemnek tartom, hogy mielőbb figyelmeztessem a veszedelemre, amely itt leselkedik rá... Ez volt minden, amit tudomására akartam adni Sir Henrynek.
- De hát miféle veszedelemről beszél?
- Ismeri a sátán kutyájának történetét?
- Én nem hiszek az effajta badarságokban!
- Én azonban hiszek! Ha van bármiféle befolyása Sir Henryre, kérem, vigye el innen. Ez a hely egész családjára csak bajt hozott. Nagy a világ. Miért kell éppen ezen a baljós helyen élnie?
- Éppen azért, mert baljós. Sir Henry ilyen ember. Tartok tőle, hogy hacsak nem adhat bővebb felvilágosítást, képtelen leszek rábírni, hogy elmenjen innen.
- Semmiféle bővebb felvilágosítással nem szolgálhatok, mivel én sem tudok többet.
- Akkor engedjen meg egy utolsó kérdést, Miss Stapleton! Ha maga csak ezt akarta mondani, amikor első ízben megszólított, miért félt annyira, hogy bátyja is meghallja a szavait? Nem hiszem, hogy akár ő, akár más ne értett volna egyet magával.
- Fivérem igen szeretné, ha a kastélynak lakója volna, ugyanis véleménye szerint ez a lápvidéki szegény nép érdekeit szolgálná. Rettentően bosszankodnék, ha megtudná, hogy olyasmit mondtam, amely Sir Henryt távozásra bírhatná. Mindenesetre én megtettem a kötelességem, s többet nem mondok. De most már el kell mennem, fivérem különben keresni fog, és meggyanúsít majd, hogy megint találkoztam magával. Viszontlátásra!
Miss Stapleton megfordult, s néhány perc múlva el is tűnt a kövekkel teleszórt mezőn, én pedig a félelem és bizonytalanság súlyos terhével lelkemen siettem vissza Baskerville Hallba.

43-52. oldal